Nehány hónappal ezelőtt tanulmányt közölt a KORUNK a „Magántisztviselő osztályválsága” címmel, amelyben kimutattuk, hogy a magántisztviselői pálya, pár évvel ezelőtt még a legkeresettebb életpálya, mennyire leromlott, mily válságos helyzetbe került. Ezen a lejtőn nincs megállás, a folyton élesbedő gazdasági válság és a termelés racionalizálására irányuló törekvések egyre jobban éreztetik hatásukat a magánalkalmazottak millióinak sorában. Most, a nagy leépítések idején különös figyelmet érdemel a nők helyzete ezen a pályán, hiszen még ma is léptennyomon találkozunk azzal a balhittel, hogy leépítés esetén elsősorban a nőket lehet kenyértelenné tenni, mert ők szerényebbek, igénytelenebbek, mert könnyebben tudnak magukon segíteni és — mert nem családfentartók. Érdemes evvel a jelenséggel kissé behatóbban foglalkozni. A németországi magánalkalmazottak legnagyobb érdekképviselete, a Zentralverband der Angestellten, amelynek igen helyesen az az elvi álláspontja, hogy egyenlő munkáért egyenlő bér jár, mert csak ennek az elvnek konzekvens végrehajtása képezhet védelmet a fizetési színvonal teljes letörése ellen, 1930 elején többezer kérdőivet küldött szét tagjainak, hogy az igy rendezett ankét alapján megismerje a németországi irodai és üzleti alkalmazottak életviszonyait. Az ankét, bár aránylag szükkörü volt — mindössze hatezer teljesen kitöltött kérdőív volt alkalmas a feldolgozásra — igen érdekesen világit bele, főleg a nagyvárosi alkalmazottak életébe. A füzet Dieweiblichen Angestellten (Arbeits- und Lebensverh�ältnisse. Eine Umfrage des Zentralverband der Angestellten, bearbeitet von Susanne Suhr. Berlin, 1931) több mint harminc statisztikai táblázatba csoportosítja az igen gondosan összehordott anyagot, a melynek csak egy kis, összefoglaló részét szeretnénk az alábbiakban ismertetni, főleg azt, amely nemzetközi viszonylatban is karakterisztikus.

Szerző mindenekelőtt megfordítja azt a közismert tételt, hogy a nők olcsóbban dolgozhatnak, mert hiszen tulnyomó részük családban él. Ennek épp az ellenkezője igaz: Nem azért dolgoznak olcsón, mert családban, tehát olcsóbban élnek, hanem azért kell olcsóbban élniök, mert kevesebb bérért kénytelenek dolgozni.

Az ankét résztvevőinek 84 százaléka ól tényleg családban. De ez a családbeli élet nem jelent sem olcsóságot, sem. védettséget, hanem kényszerüséget. Egyik elöregedett szüleit kénytelen eltartani vagy támogatni, a másik testvéreit, elhalt testvéreinek gyermekeit, esetleg saját férjét és saját gyermekeit. De még gyakoribb az az eset, hogy egy-egy fiatal elárusítónő egész családjának egyetlen kenyérkeresője. Az egyik kérdőívből kiderül, hogy egy női irodai alkalmazott 4 gyermekén kivül férjét is kénytelen eltartani, aki négy év óta van munkanélkül. Azelőtt operaénekes volt. Egy másiknak a férjét öt évvel ezelőtt, 45 éves korában leépítették, azóta képtelen munkához jutni, tehát a feleségének kell róla is gondoskodni. Százával fordulnak elő azok az esetek, hogy a feleség a család kenyérkeresője és igy a „családfentartó” fogalma is alapos revizióra szorul. És a női családfentartó a legritkább esetben kap családi pótlékot, dacára annak, hogy a nők illetményei még ma is átlag 10—15 százalékkal maradnak el férfikartársaik illetményei mögött.

De akik ideig-óráig még szüleik háztartásában élnek, azok számára sem jelent ez a tény jelentékeny megtakarítást, mert mindössze 6%-nak nem kell otthon ellátásért fizetnie. A többi fizetésének jelentékeny részével járul hozzá a család háztartásához. Ezek közül mindössze harminc százalék részesül a saját szoba jótéteményében, a többi mind kénytelen szobáját egykét, sőt esetleg három vagy négy, néha még ennél is több lakótárssal megosztani. Soha, egy pillanatra sem lehet egyedül, amire pedig igen nagy szüksége van mindenkinek, aki naphosszat emberek között dolgozik és soha sem érezheti az egyedüllét áldását.

A kérdőívek kitöltőinek 7%-a (részben magános nők, részben férjezettek) albérletben lakott. Aki nem volt soha nő létére „butorozott szobaúr”, az nem tudja, mi rejlik e szerény szám mögött. Mennyi gyanúsítás, mennyi rosszindulatú kémlelés, mennyi és hányféle megalázás a sorsa egy albérletben lakó magános nőnek! A szobáját nem takarítják avval az indokolással, hogy „egy nő mindig tud magán segíteni”, pontosan ellenőrzik, mikor jön-megy, hány rend ruhája-cipője van, mit eszik, honnan kap postát, kik a vendégei, mit beszól velük. A cári Oroszország hírhedt házmestereinek sem volt nagyobb érzékük a kémkedés iránt, mint azoknak az el nem foglalt férfi- vagy női lakásadóknak, akik természetesnek tartják, hogy a náluk lakó magános nőnek ne csupán lakást, hanem felügyeletet és ellenőrzést is nyujtsanak a lakbér fejében. A legsürgősebben megoldandó feladatok egyike volna a központilag fűtött és takarított központi konyhával ellátott klubszerü otthonok építése (amint azt a háboru előtt a Nőtisztviselők Országos Egyesülete tervezte) ahol mindenki megtalálná az otthon békességét az ezernyi aprólékos háztartási gond nélkül.

Az élelmezés kérdését mindig az üzemben uralkodó munkaviszonyok szabják meg. Otthon ebédelni az ankét résztvevőinek mindössze 58%-a tudott, akiknek e célra 1—2 óra állott rendelkezésükre. Nagyvárosban ez nem sok, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen ebédidőket nem lehet pontosan betartani, az ide-oda utazás vagy gyaloglás pedig a megkérdezettek 75%-nál egy teljes órát vett igénybe. Ez persze idegesítő, kapkodást jelent. Csaknem 30% enélfogva inkább lemond az ebédről, beéri holmi vajaskenyérrel és este eszi meg otthon az ebédjét vacsorára. Nagyobb irodai vagy gyári üzemekben, vagy egyikmásik áruházban bevezették már a kantin-rendszerü ebédeltetést is. Ennek előnye az olcsósága, de nagy hátránya viszont, hogy ilyenkor a munkaidőt épen 15— 20 percre, legfeljebb egy félórára szakítják meg, ami munkaközi pihenőnek nem elég. Az ilyen kantinok berendezésére és fenntartására fordított összeget a munkáltatók sokszorosan visszakapják munkaidőben és ez magyarázza nagy elterjedésüket a nagyobb vállalatok sorában.

A lakáson és élelmezésen kivül legfontosabb és egyik legsúlyosabb pontja a háztartás egyensúlyának a ruházat kérdése. A nőalkalmazottaktól irodákban is, üzletekben is megkívánják, hogy külsejükre nagy gondot fordítsanak, csinosan, tisztán, gondosan öltözködjenek, ami tudvalevőleg több költséget is jelent. Ezzel szemben viszont kevesebb fizetést kapnak, mert hiszen a nők „összeügyeskedhetik” maguknak a garderobjukat. Vajjon mikor? Természetesen este, munka után, amikor fáradtan hazakerülnek és amikor a férfikollegák pihenésre, sportra, tanulásra vagy szórakozásra fordíthatják idejüket. Még így is legalább évi 300 márkára teszik az ankét résztvevői a minimális ruházati költséget, ami valóban a szükséglet alsó határán mozog.

Az ankét eredményeként a nőalkalmazottak átlagos kiadása havonta: lakásra 50 márka, élelemre 85, ruházatra 25, közlekedésre 10, testápolásra 5 márka. Összesen tehát körülbelül 175 márka az a minimális szükséglet, amelyben még egyetlen könyv vagy ujság, kirándulás, szakszervezeti járulék, egyetlen napi szabadság, a legminimálisabb szórakozás nincs benne. Ha mindezt együttvéve igen szerényen havi 25 márkára becsüljük, akkor a minimális szükséglet havonta 200 márka. Ez igen szerény összeg volna, ha nem állna vele szemben mint 5639 kérdőív alapján kiszámított átlagos jövedelem havi 146.24 márka. Ebből is lemegy még adóra és szociális biztosításra körülbelül 18, megélhetésre tehát marad nem egészen 130 márka. Igy tehát az amúgy is igen szűkre szabott élelmezési és ruházati büdzsét még alaposan meg kell nyirbálni, az utazásit és szórakozásit pedig egészen törölni, hogy ki kerüljön az a minimális élelmezés, amely éppen csak arra elég, hogy a munkához szükséges erőt ideig-óráig fenn tudja tartani. Ahogy Nicolas Linguet polgári közgazdász még a 18. században, tehát sokkal Marx előtt megmondta: „A munkás alacsony bére alig tesz ki annyit, amennyit a munkanapra szükséges élelemért kell cserébe adnia”. (Bécs)