A moszkvai Pluscsiha városrész egyik ócska házában lakott Kuzma Teretjevics Sznjetkov, a suszter. Ha felöntött a garatra, megállt a kapuban, karjait indulatosan lóbálta, fejét reménytelenül rázta és megkezdte furcsa körútját a lakásokban, a lakók már megszokták és el is tűrték, mert nem bírtak ebben a tekintetben a suszterrel.

A lakásban akárhogy is be volt rugva, mindig nagyon rendes viselkedéssel lépett be. Ahol kellett, becsengetett; ha nem volt csengő. halkan és korrektül kopogott, az előszobában levette sapkáját, csendesen beszélt, — egyszóval egész illedelmesen lépett be a szomszédokhoz és kérdezte:

—   Iván Petrovics, mondja kérem, nem tudja, meggyilkoltam én valakit?

—   Nem,— felelte a szomszéd, — senkit sem gyilkolt meg.

—  Vagy kiraboltam-e valakit?

—   Nem, senkit sem rabolt ki.

—   Vagy megsértettem?

— Nem, nem hallottam róla.

— Vagy valami kárt okoztam?

—  Semmit sem. Nem csináltál semmit, Kuzma Terentjevics, eredj békében.

Mindenki tudta már kívülről a suszter kérdéseit. Nyugodtan, feltünés nélkül zörgetett be időnként a kis ház valamennyi lakásába; már harminc éve lakott itt és így eltűrték üzelmeit. Már csak azért is, mert soha máskép nem zavart senkit Kérdéseire röviden válaszoltak. Ő maga sem kivánt kimerítő választ. Néha mosolyogva feleltek. De többnyire — mosoly nélkül. Az embernek nehezére esett mosolyogni, ha az arcát, főkép szemeit látták, melyek telve szenvedéssel, feszültséggel, kíváncsisággal és reménnyel várták a választ.

—   Tehát nem gyilkoltam? — mondta nagy örömmel és megkönnyebbülten sóhajtott. — Nem gyilkoltam ?

—   Nem, nem gyilkoltál.

—   És nem is raboltam?

—   Nem, nem raboltál.

—   És senkit sem bántottam meg?

—   Ugy látszik nem.

Erre elment aludni a suszter. Nyáron lefeküdt az udvaron a fűbe, nem messze a kúttól. Fekve dalolta magát álomba. Télen szobájában dalolta nótáit.

Két évig laktam a házban és ez idő alatt hat, vagy nyolcszor keresett fel Sznjetkov. Mindig ugyanezeket a kérdéseket tette és röviden, komolyan válaszoltam, mint a többi lakó.

Ebben a házban, ahol munkások és iparosok laktak, mindenki érezte a suszter kérdéseiben, a komikus, naiv, sőt tréfás kérdésekben a komoly tartalmat: az egyén törekvését a közösség elismeréséért... Az önkritikára való természetes törekvést...

De ilyen szerencsés flótás! Megelégedett a minimummal. Hiszen mindegyikünk szivesen tenne egy körutat háza és más házak lakásaiban, ha arra számithatna, hogy pozitiv válaszokat kap, de más, komplikáltabb kérdésekre.

(Ford.: A. R.)