Ez a tanulmány tulajdonképpen továbbfejlesztése a Korunk jul.-augusztusi számában megjelent jegyzetemnek, a „Bün therápiája”. Ebben azt fejtegettem, hogy a halálbüntetés eltörlése sem oldja meg a bűn és bűnhődés problémáját; mivel ennél is lényegbevágóbb magának a büntetésnek a kérdésköre.

Amióta a büntetőjog a bosszú és megtorlás primitiv szempontja helyett a megelőzés és a nevelőjavítás eszméjét vallja irányító céljáúl, azóta a bűntettes lelkiélete nem „quantité negligeable” többé a kriminálpszichológia számára. Az ú.n. klasszikus büntetőjog a tettet bírálta el a maga elvontságában, viszont a modern lélektani megismerésekkel termékenyült büntetőjogi iskola a tettes lelki helyzetéből kísérli meg a tett értelmezését. A lélektani értelemben tájékozott büntetőjogász egy új problémával gazdagodott: a büntetés visszahatásainak tanulmányozása a bűntevő lelkületére egyik aktuális gondja.

Ebben a tanulmányban a kérdéskörnek csupán egyik részét fogjuk felvázolni; a leírás módján, tisztán fenomenologikusan illusztráljuk a fogság lelki reflexeit a rendelkezésre álló irodalmi emlékiratok alapján.* A kritikai állásfoglalás s ennek kapcsán a büntetőjog reformja külön tanulmány tárgya.

A fogság lélektanának elemzése két alapvető tényezőt tételez fel: a belső, endogen, individuális lelki alkatot (tehát a személyes és változó tényezőt) s a személytelen, konstans exogén tényezőt — a fogság környezetét. (Feltételezve mindig a büntetésnek ugyanazon nemét — fegyház, börtön, stb.) A kettő egymásrahatásából alakult ki a fogság élménytartalma.

A kérdésnek irodalma alig van. Egy-egy „lelkipásztor”, vagy fogházorvos feljegyzésén kívül, hijján vagyunk rendszeres vizsgálódásoknak, s ezért megbízhatóbbnak véljük közvetlenül a fogházlakók vallomásain keresztül megláttatni a fogság lélektanát; — ez az eljárás a legmeggyőzőbb és a legközvetlenebb.

A büntetőjog megkülönböztet egyes és közös fogságot. A középeurópai büntetőjogok szerint a fegyházlakó büntetésének egyharmadát magánzárkában tölti, de ez nem terjedhet tovább három évnél s. csupán a fogoly kérelmére hosszabbítható meg. Azok az emlékiratok, amelyeket itt felhasználtunk kifejezetten a magánzárkára vonatkoznak. (Egyedül Dosztojevszki könyve, Emlékiratok a halottas házból tartalmazza a közös fogság életét).

A magánzárka a tökéletes elszigeteltség állapotát jelenti. Olvastunk a robinsoni magányról, amelyet az önmagárautaltság heroikus küzdelmei és erőfeszítései jellemeznek, hallhattunk a szentek és próféták magányáról, amely a belső megvilágosodás és feltárulás csodáját teljesíti ki, ismerjük a nagy alkotó zsenik önkéntes, érlelő magányát, nem kevésbé a neurotikus magánykeresést — menekvésüket az élet találkozásai elől. De kevéssé ismerjük a fogság kényszermagányát. Ez a magány lélekölő, éppen azért, mert kényszerű külső erőhatás műve, s nem adaequat kifejezése valamely belső történésnek. Oscar Wilde-től Georg Fuchs-ig (akinek most megjelent müve Wir ZuchthÃäusler nagyszerü kulturtörténeti dokumentum), egyre visszatér a magányos lét lélekőrlő egyhanguságának panasza. Erről írja Wilde a De Profundis-ben: „A legrémségesebb ebben nem az, hogy az embernek a szíve megszakad, — mert a szív erre való —, hanem az, hogy a szív kővé változik.” És Georg Fuchs: „A tulajdonképpeni gyötrelem, az elviselhetetlen, a lélekölő a kivetetteknek ezen a helyén az örökké tartó sivárság, a borzalmas monotónia, ahogy minden ismétlődik. Ebben a vonatkozásban a mai fegyház valósággal időbeli szimbóluma az örök pokolnak. Itt is a végtelen egyhanguság, a megszakítatlan szürkeség, ahogyan minden vigasztalanság ismétlődik — a tulajdonképpen gyötrelmes. Egyik nap olyan, mint a másik: szörnyűség! Egyik hét, akárcsak a másik: szörnyűség!” És a forradalmár harcos hitű Vera Fignér így ír: „a szabadságban a csend jótétemény az ideges emberek számára, bevált gyógyszer a zaklatott idegeknek. De az örök csend, ez a végtelen, halott csend rettenetes. Nincsen biztosabb szer ennél, az idegeket végképpen ruinálni.” Ebben a lelki elveszettségben minden, még oly epizódszerű történés is, az élmény erejével hat. Állat, növény felfokozott jelentőségüvé válik, valóságosan jelképezi az elveszett valóságot s a fogságlét léleksenyvesztő élményszegénysége értetheti meg a fogoly elementáris fogékonyságát, expanzív mohóságát minden élő nyilvánulással szemben. Kiválóképpen szemléltetőek Rosa Luxemburg-nak a fogságából írott csodálatos gyöngédségű levelei. Arról ír ezekben a levelekben, hogy valósággal szívgörcs fojtogatja, ha hallja a panaszosan csicsergő madarakat, amelyek fiókáik számára nem. találnak táplálékot, vagy amidőn az ütlegelt bivalyokat látja. „És hiába mondom magamnak, hogy nevetséges, hogy nem vagyok felelős valamennyi éhező madárért, hogy valamennyi ütlegelt bivaly sorsán nem sírhatok. De mindez nem használ s formálisan beteg vagyok, ha ilyesmit látok, vagy hallok”. Avagy Dosztojevszki: „az a nyomoruságos, senyvedt virágszál, amelyet tavasszal egy hasadékban találtam, még az is szinte beteges módon ragadta meg figyelmemet.” Ernst Toller verseskötetet írt arról a fecskepárról, amely zárkájában fészkelt. Vera Figneren patakzó megindultság vesz erőt, amidőn egy virágágyat megpillant. Ennek a szinte betegességig fajuló érzékenységnek (a szublimálás egyik nemének volna felfogható a fogság lélekgyilkos adottsága ellen) sajátságos ellentéte viszont az én egocentrikus kultusza — bizonyos esetekben. Érdekes pl. Wilde-nál a gyomorprobléma rendkívüli fontossága — ugyanakkor, midőn marcangoló lelki kríziseit éli át. — A pszichoanalizis nyelvén narcisztikus visszahatásoknak nevezhetnők ezeket, amely elemi erejű fenyegetések és veszélyek idején mutatkozik meg az egyénekben — mint a legősibb visszahatása az érvnek. Jelentéktelennek látszik s mégis oly jellemző éppen Wilde-nál ez a vallomás: (Epistola in carcere et vinculis). „Körülbelül hat héttel ezelőtt megengedte az orvos, hogy fehér kenyeret ehetek a durva fekete kenyér helyett: Különösnek tünhetik fel, hogy szárazkenyér ínyencfalat lehet valaki számára. Pedig az. Nekem annyira az, hogy minden étkezés után gondosan elfogyasztok minden morzsát, ami cintányéromon visszamaradt, avagy durva törülközömre hullott. Ezt nem éhségből teszem —, mert egyébként teljes kielégítően kapok enni”. És érdekes G. Fuchsnál olvasni, hogy mennyire megmutatkoznak a fegyház különben sivár környezetében a rabok apró kis egyéni ambíciói a ruházkodás, a világfias modor, a piperkőc allürök nyilvánulásaiban. Jellemző, amit Fuchs említ, hogy a könyvtár legolvasottabb kötete O. A. Schmitz könyve: Brevier eines Weltmannes.

A magányt egyébként a fogoly annál inkább képes elviselni, minél inkább hajlik természettől a visszavonultságra (ezt az életfogytiglani fegyházra itélt C, Hau magáról is vallja) s minél inkább képes szellemi munkára. Hau pl. fogságában átfordította angol nyelvre Jhering háromkötetes munkáját: „Der Geist des römischen Rechtes”. Ugyanakkor elmerül Spinoza, Goethe, Shakespeare tanulmányozásában. A könyv, az ujság a szellemi ember számára a fogságban tényleg táplálék. Dosztojevszkij Figner megragadó hangsulyokkal írnak erről. Philipp Halsmann és Karl PlÃättner feljegyzéseiből is nyilvánvaló, hogy számukra a könyv volt a menekvés a fegyház lélekzsibbasztó levegőjében.

Ismeretes., hogy a fegyházlakó cellájában bizonyos számára kijelölt fizikai munkát köteles elvégezni (eltérően a börtönlakótól, aki erre nem kötelezhető). A „legnépszerűbb foglalkoztatás a foglyok számára —a zacskóragasztás. Elképzelhető, hogy éppen a szellemi munkásnak (s az emlékiratok írói többnyire írók, művészek, tudások) súlyos lefokozást jelent a kézimunkának ez a bornírt neme. A fizikai munkás lelki helyzete nem kevésbé súlyos. Elsőben a munka kikényszerítettsége, a szabad munkaválasztás hiánya, a bér nevetséges alacsonysága s a munka egyhangusága éreztetik vele helyzete embertelenségét. És ennek a munkamonotóniának kínjait azok a gyönyör és vigaszforrások se enyhítik, amelyek a városi proletárnak menekvései: a mozi, sport, korcsma stb.

A munkaviszonyt megmérgezi a fensőbbség kényuralmi helyzete, amellyel szemben a rab-munkás tehetetlen. A fogoly számára egyébként a fensőbb — tehát a fegyház személyzete — képviseli az emberi társadalmat. A magányra és némaságra kárhoztatott fogoly csak velük érintkezhetik — persze csak a megszokott alkalom és formában. Hau említi, hogy milyen heves türelmetlenül várja a fogoly a reggelt, amidőn nyílik a zárka ajtaja s felhangzik az élő emberi szó, — a reggeli köszöntés. Ugyancsak ő írja, hogy a foglyok akárhányszor kihallgatásra jelentkeznek holmi ürüggyel, hogy legalább ilyen módon halljanak emberi szót. Georg Fuchs említi, hogy a napi néma tömegsétákon a foglyok megkísérlik — a büntetés kockázatát is vállalva —, hogy szomszédjuknak egy-egy szót sugjanak s később a páros sétára engedélyezettek tumultuózus mohósággal beszélik agyon egymást. — Fuchs szinte patologikus közléskényszerről beszél, ami a kényszerhallgatás tulkompenzációja. Valinak azonban kivételek is — így Vera Figner. Nála olvassuk: „a magánzárka annyira hatott rám, hogy lassanként teljesen elveszítettem a szükségletet az emberekkel való együttélés után”. De ez ritka kivétel s nyilván a Figner egyéniségével függ össze.

Ismétlem, a fegyház hivatalnoka képviseli a fogolynak az elveszett emberi közösséget. Sehol sem érezhető a fogoly vallomásaiban annyira az indulatosság heve, mint amikor ezekről szól. A szenvedélyes gyülölség és az áradó elragadtatás ellentétei között oszlik meg. Ez a végletes visszahatás lélektanilag annál érthetőbb, mivel a foglyot semminemű körülírt jogszabály sem védi a tisztviselő önkényével szemben. Ez a kiszolgáltatottság már eleve is dacos, harcos magatartást jelent, amelyet csupán a tisztviselő tárgyilagos viselkedése szerelhet le. A pszichoanalízis nyelvén azt mondhatnók, hogy a fensőbbség jelenti a fogoly számára szimbólikusan az apai tekintélyt s mindazt a feltorlódó libidót, amelyet a fogság narcisztikus állapota szükségképpen jelent, pozitív, vagy negatív előjellel, szeretet, vagy gyülölettel a tisztviselőkre — „Vaterimagó”-ra — vetíti. Ebben a vonatkozásban valamennyi fogoly egyazon visszahatást mutatja. Dosztojevszkitől Fuchsig mindenütt visszatér az emberséges bánásmód megindult dicsérete, vagy a kegyetlenség tehetetlen megvetése.

Nem kevésbé érdekes a foglyok magatartása a vallásos élet vonatkozásaiban. Hau írja emlékirataiban, hogy a foglyoknál észlelhető odafordulás a vallási képzetekhez, templomhoz, ceremóniákhoz túlnyomóan vagy képmutatásbői, vagy gyakorlati meggondolásból ered — mivel ilyenképpen véli a fogoly a lelkész jóindulatát megnyerni, aki esetenként segítségére lehet. Ő írja, hogy vannak örvendetesen olyanok is, akik radikálisan megmaradtak meggyőződésüknél s inkább vállalják annak minden ódiumát. Tárgyilagosan kell ismernünk, hogy az egyes foglyoknál megnyilvánuló odafordulás a vallásos hit forrásaihoz (Verlaine, vagy Wilde esete) legmélyebb indítékaiban csupán reaktiv formája az egyénben lezajló lelki megrázkódtatásoknak. Az elhagyatottság, a vigasztalanság hangulata, amely az emlékirtok alaphangja, egyesekben kiváltja a vallásos hitbe való menekvés készségeit. Wilde a legklasszikusabb példa erre. Híres írásában (Epistola in carcere et vinculis) az alázat világérzéséig jut el, s az elomló megadás szinte önkinzó kultuszáig. Ime ahogy ír: „Közel két évig hevertem börtönben. Vad kétségbeesés tört ki rajtam; a nyomorúságban való turkálás, ami már részvétet ébresztett, rettentő tehetetlen dűh, keserűség és megvetés; lelki kín, amely hangosan sírt, nyomorúság, amely szavakat nem talált, fájdalom, amely néma maradt. Minden elképzelhető szenvedést végigcsináltam. De most lényem elrejtett zugában egy pontot találtam, amely azt mondja, hogy nincs semmi a világon, ami jelentőségnélküli volna, legkevésbé a szenvedés. Ez a valami, amely mélyen elásva, mint valami kincs a földben bennem él: az alázat.” De nem mindenki reagál a Wilde módján. Olvassuk csak Gladkow legújabb önéletrajzi könyvét! (Ugrjumow erzÃählt vom Zuchthaus). Ezek a foglyok, akiket öntudatos és harcos meggyőződés hevít, a fogságban sem csüggednek el, hitük (nem vallási!) és öklük a fogságban csak új harcokra edződik. Hogy a fogoly, aki eszméért szenved, amelyért élet-halálra exponálja magát, a fogsággal jobban birkózik meg, csak természetes. Ezt a Figner példája is dokumentálja, aki a válságok napjaiban eszmei küldetésében talált támaszt és élesztést.

Eddig főként a fogoly reaktiv magatartásairól szólottunk, amelyeket a megváltozott környezettel szemben mutatott. De nem vizsgáltuk azokat a belső folyamatokat, amelyek nem a külvilágba vetülnek, hanem az én belső tükröződéseit, a láthatatlan, de annál mélyebb zajlásokat tartalmazzák.

Az alapvető változás, amelyet a fogság szükségkép jelent, a fogoly leválása a realitásról. Normálisan életünk történései, érzéki benyomásaink táplálják a lélek motorját; a fogságban ez a létforma megszünik s az elveszett külső világ helyett az én belső élete felé fordul. Az egyén reflektálódó lesz, az egyetlenrealitás önönbelső világa, A nappali álmodozások (TagestrÃäume) uralják ezt az átváltozott lelki világot. Valamennyi emlékiratban fellelhető ez a változás. G. Fuchs arról ír, hogy valamennyi fogoly valami jótékony, narkotizáló „Schutzaura”-val szövi át magát, amelynek illuzionisztikus tartalma a lélekgyilkoló valósággal szemben megvédi. Ezt az illuzionisztikus védőburkot áttörni egyértelmű volna a fogoly lelki összeomlásával. Viszont ez az illuzionisztikus ábrándélet, amelynek vitathatatlan lélekemelő jelentősége van a fogság enerváló légkörében, egyúttal súlyos veszélyt is rejt magában. Aki éveken át az illuzió világaiban élt, az szükségképpen eltávolodik a realitástól, amelyet egy lelki mechanizmus a maga automatizmusával az ábrándlét irreálitásával cserél fel. Nem egy emlékiratban olvashatjuk, hogy a szabadságát visszanyert egyén nem volt képes megtalálni az érintkezési pontot a realitással s vagy a neurozisba, vagy az öngyilkosságba menekedett. Lélekben töretlenül — általában — csak azok jutnak át a fogság évein, akiket eszmei célok hevítetek s akik a szellemi élet funkcióival képesek egyensulyi állapotba hozni az aktiv reális lét hiányát. Ezt igazolja Figner és társainak esete. Hau ugyanezt írja magáról emlékirataiban, de erre rácáfoltak a tények, mert kevéssel a könyve megjelenése után Hau véget vetett életének.

A befelé fordult életnek egyik uralkodó tünete az érzelmi világ tultengése a fogoly magatartásaiban. Ez a szenzibilizálódás nagyon jellemzően igazolódik azokban a levelekben, amelyeket a foglyok a fegyházból családjukhoz intéznek. Ennél is jellemzőbb, hogy foglyok, akik sohase írtak verseket, sőt kifejezetten harcos, kemény életet éltek, mint Vera Eigner és társai, amint a fogságban papirhoz jutottak, tulcsorduló lírai költeményeket gyártottak. Az érzelmi szféra tultengésével együtt jár a kedélyi élet labilitása. Az elhagyatottság, a kitaszítottság, a megbélyegzettség lelki hinárjaiban a lélek valami jótékony önámítással csodaváró hiteket termel ki önmagából a bár a nyomott hangulatok uralkodnak, a fogoly gyakran a végzetes kétségbeesés és a szertelen optimizmus ellentétei között hánykódik. Ezt a végzetes érzelmi labilitást hűen tolmácsolja Rosa Luxemburg fogságából írott egyik levele: ,,A belső egyensúlyom s boldogságom a leghalványabb árnyéknál, amely reám vetül kifordul sarkaiból, s ilyenkor kimondhatatlanul szenvedek; csupán az a sajátságom, hogy ilyenkor elnémulok. Betűszerint, olyankor egyetlen szót sem vagyok képes kiejteni. Például a napokban oly derüs és boldog voltam, örvendeztem a napnak, de hirtelen jeges szélvihar kapott el s egyszerre a legmélyebb siralmasságba változott át sugárzó derüm”.

A kedélyi labilitással együtt jár a fogoly fokozott gondja egészségi állapotával szemben. Mindenütt, ahol megszünik az eleven élettel való kapcsolat s az én primitiv, narcisztikus reakciói előtérbe lépnek, az „én” funkciói eltorzult formában jelentkeznek. A hypochondria a fogoly lelki betegsége. Aki önönmagát szüntelen figyeli és elemzi, s a természetszerűen fellépő szervi szenzációkat (amit a pszichikus megrendülés a fogságban kivált) tulhajtott gonddal és a legtöbbször naiv kritikátlansággal fogja fel, — az szükségképpen a hypochondriába torkollik. Karl PlÃättner, vagy Vera Eigner ez alól éppoly kevéssé vonhatták ki magukat, mint a többi foglyok.

Különösen figyelemreméltó a fogságélet szexuológiája. Az elveszített valóságot itt is a képzelet pótolja, sőt tulkompenzálja. Wilde írja, hogy minden elpusztul az embergépben — a fogságban — csupán a nemi vágy nem. De ebben a szférában, s itt világosabban, mint bárhol, észlelhető az eltolódás a valóságból a képzelet tereire. Hau, PlÃättner, Fuchs stb. szinte ugyanazokkal a szavakkal fejezik ki a szexuális eszméléseiket, A fogoly szexuális kiélése: az álom. Minden elfojtott, kielégítetlen vágy az álom képében realizálódik s a foglyok vallomásai szerint olyan buja, orgiasztikus teljesülésekben, amelyeket a valóság élménye nem közelíthet meg. Igy írnak Hau és PlÃättner. Az almoknak ez a tehermentesítő funkciója, amelyet Freud tanít, a foglyok életében rendkívüli pregnánciával mutatkozik meg. Még a szexuálisan normális fogoly is kicsiben végigéli Marquis de Sade szituációját, aki börtönében költötte ki, álmodta éberül végig hirhedt szexuál-perverz fantáziáit. A börtön nélkül talán sohase jöttek volna létre ezek a művek, amelyek már a patológikusba fajuló kompenzációi egy egyébként fiziológikus lelki folyamatnak — az, álmok kompenzativ funkciójának az elveszített realitásért. PlÃättner is, aki a normális életben sohase fedezett fel magánál nemi fantáziákat, fogságában olyan rettentő képzelődéseken kapta rajta magát, hogy azokat könyvében már közölni sem képes. Természetes, hogy az álom, amelyet lélektani értelemben életbevágó jelentőségűnek ítélhetünk meg a fogoly szexuális szférájában sohase szolgáltathatja azt a teljes értékű kielégülést, mint az egészséges nemi élet. A pszichikus feszültségeket lényegesen enyhíti, de a szervezet bio-fiziológikus követeléseit — természetesen — nem. teljesítheti be. És így vet vissza a fogság kényszer-aszkézise szinte kivétel nélkül minden foglyot egy infantil erotikus stádiumba — az onánia állapotába. Hányan küzdenek a kísértés ellen, de végül az ösztön letéríti őket. Hau, PlÃättner megrendítő szavakkal ecsetelik az „elbukást”. Szexuál-pszichológusok előtt ismeretes, hogy felnőtteknél is jelentkezhetik az onániás visszaesés, amely normális nemiéletet tételezve fel, reaktiv kifejezése bizonyos kínos élményeknek, amelyek elől a menekvés az onániába tisztán másodlagos természetü, ellentétben az elsődleges onánia esetével. Ez a Flucht in die Onanie természetesen nem csupán narkózis a fogság; reménytelenségében, hanem azontul nemi pótlék, élettani tény az említett lelki meghatározottságokon kívül. Az onániának ez a neme a PlÃättner vallomása szerint nem jár gyönyörteljes kielégüléssel, sőt kifejezetten törődöttségi érzetek jelentkeznek utána. Ezek a reakciók nyilván összefüggenek az onánia bűntudati értékelésével, amelyet a korai gyermekségben oltanak bele a gyermekekbe. De egyes vallomásokból azt látjuk, hogy ezt a „Fluchtona-nie”-t követi az a stádium, amidőn az önfertőzés már életbevágó szükségletté lett s az érzéki beteljesülés minden járulékát mutatja. Ebben a stádiumban pozitív a fogoly magatartása vele szemben: hiánytalan igenlés — ellenállások nélkül. Ezt a stádiumot követi az ú. n. Selbstzweckonanie (ahogyan Berk mann nevezi), ahol az onánia abszolut kényszerré, automatizmussá válik.

Az onániával még távolról sincs kimerítve a fogság erotikája, s akit a részletek érdekelnek, az olvassa el Karl PlÃättner idézett könyvét.

A patologikus fantáziák, álmok s az onánia mint pótlékok, másrészt a szublimálás, mint legmagasabb foku erotikus funkció jellemzik a fogság szexuológiáját. A Rosa Luxemburg, az Ernst Toller, vagy Vera Figner szenvedelmes, gyöngéd állatbarátságai mögött is feltételezhető a legtisztábban szellemesített libidó. Ahogy Finger halálos keserűséggel siratja kis madara kimulását, ahogy Toller dűhrohamot kap, mert leverték cellájában a fecskefészket, ahogy Rosa Luxemburg vonaglik, amikor az éhező madarak csicsergését hallja; ezek a mélyen megkapó emberi nyilvánulások sejtetik azt az effektiverőt, amely mögöttük lappang.

Amit általában a fogság illuzionisztikus életéről mondottunk, az fokozottabban érvényes a szexuális szférára. Aki éveken át az álmok és éberfantáziák pótlékaival táplálkozik, az előbb-utóbb elszakad a reálitástól s végképpen patológikus mesgyékre téved. Az aránylag leggyakoribb anomália, amelyet férfiaknál észlelhetünk, a potencia elvesztése, vagy lényeges gyöngülése. Sajátságosan a libidó hevesebb, viszont a potencia gyöngébb. (Akárcsak a széniumban, vagy bizonyos mámorállapotokban.) Az impotencia nem az inaktivitás visszahatása, hanem a szexuális abberációk, vagy kényszeronánia műve, amely elferdítette az eredetileg normális libidot. PlÃättner, aki fogolytársainál ankétot rendezett ebben az irányban, nem egy esetben győződött meg ilyen reaktív impotenciáról. Akárhány kiszabadult fogoly öngyilkossága mögött ezt a motívumot lehet gyanítani. Jakob Wassermann regénye (“Der Fall Mauritius”) is ezzel az akkorddal végződik — utolsó konzekvenciájával egy elvetélt életnek.

*

A tanulmány elején jeleztük, hogy külön dolgozatban fogjuk megbeszélni a jövő büntetési eljárásának elgondolásait, amelyeket a modern lélektan felismerései közvetítenek a kriminálpszihológia számára. Ezuttal csupán vázlatosan fixirozunk egy-egy alapvető szempontot.

A modern kriminálpszihológia elvitathatatlan tendenciája a börtönt humanizálni. Már nem raknak bilincseket a rabra, nem botozzák s nem éheztetik, ellenben mozi és színházi előadásokról, tornateremről gondoskodnak számára. Georg Fuchs „HumanitÃäts-Saustall”-nak nevezi ezt a miljöt. Ő, aki éveket töltött ebben a modernizált fegyházban, borzalommal és lázadó indulattal szól erről a mai fegyházról, amelyben az emberiélek menthetetlenül elveszett, akárcsak a régi, primitiv börtönökben. „Ezek a mozi- és szinházelőadások, ezek a sport- és tornaszórakozások, a fegyházüzemnek ez az egész modern dekorálása hasonló játékokkal — amelyek csupán a kívülállót vakítják el — éppen olyan kevéssé alkalmas ebből a kulturgyalázatból az ember és a társadalommentés kulturához méltó müvét véghezvinni, mint ahogy kenőcs, puder és egyéb szépségszerek nem, képesek a gyalázatba merült asszonyból tisztességes nőt csinálni”.

Amit Fuchs olyan lélektani tisztánlátással visszatérően feltár — az a fogoly belső lelki szituációja, amelyet a fogság mai szervezete humanisztikus törekvése ellenére is végzetesen elhanyagol. A modem kriminálpszihológia kezdi a bünt betegségnek s a börtönt inkább klinikának tekinteni, s ahogy az alkoholizmust, ugy a büncselekményt is nevelő eljárással, a bűnös lelkialkatának felelemzésével megérteni. Minden bűncselekmény — természetszerűen — szociológiailag determinált — de priméren az egyén lelki habitusában fedezhető fel a legalapvetőbb oka. A bűncselekmény mögött mindig affektiv erők vannak, s a bűntettes valamely lelki konfliktus kényszere alatt cselekszik. Ez a tétel nem kiagyalás, hanem a pszichoanalízis kutatásainak feltárása. A büntetőjog erről még egyelőre nem vesz tudomást. A jogászi szempont dominál a pszihopathologia helyett. Büntetés az embermentés helyett. A kriminálpolitika reformja kettőt tételez fel: a büntetőeljárás gyökeres átváltozását, (tehát még az itélet előtt) s azután a büntetés végrehajtásának megmásitását.

Ez a tanulmány, amely a magas szellemiségü és differenciált lelkiéletű egyének memoárjain keresztül egybehangzóan dokumentálta a börtön lélekölő végzetét, emlékeztető, hogy a büntető eljárás lényegében éppen olyan elhibázott, mint volt akár a középkorban. A börtönügy terén Oroszországban történtek figyelemreméltó, jelentős változások — de ez sem elégítheti ki a pszichologikusan vizsgálódót. Ha a modern kriminálpszihológia tényleg az embermentés művét kivánja szolgálni, akkor minden figyelmét a bűntevő lelki alkatára kell irányítania. A birók mellett analitikusok üljenek, akik a jogászi elvontsággal szemben keressék a konkrét bűnöző és büntető genezisét. A „büntetés” erre a megismerésre épüljön fel s a fogság környezete nevelő klinikája legyen a rabnak, ahol iskolázott pedagógusok és lélekgyógyászok figyeljék a büntette lelki reakcióit, s ahhoz alkalmazzák a fogság idejét és jellegét. Egyet véglegesen tisztáznunk kell: vagy a bosszu, a primitív indulat a motívumunk a büntetővel szemben, vagy az eszmélő felismerés, a bűntettes pszihikus abnormitásának átélése. És ha erre az utóbbira feleszméltünk, — amihez a modern lélekgyógyászat juttatott el —, úgy a büntetésnek csupán egyetlen, kizárólagos célkitűzése lehet, amit egyszóval a bűn therapiájának nevezhetünk, tehát a lelkileg afficiált bűntevő belső megmentése önönmaga és a közösség számára.

* Dosztojevszki: Aus einem Totenhaus; Vera Finger: Nacht über Russland; Georg Fachs: Wir ZuchthÃäusler; Fjodor Gladkow: Ugrjumow erzÃählt von Zuchthaus; Carl Hau: LebenslÃänglich; Ph. Halsmann: Briefe an eine Freundin aus dem GefÃängnis; R. Luxemburg: Briefe aus dem GefÃängnis; K. PlÃättner: Eros im Zuchthaus, O. Wilde: Epistola in carcere et vinculis; O. Wilde: Die Ballade vom Zuchthaus zu Reading.