A német természetkutatók és orvosok kongresszusán már 1927-ben több előadó — köztük Sauerbuch és Ernst — rámutattak arra. hogy a ma használatos tudományos orvosi módszerek elégtelenek s intucióra, teológiára, sőt hitre van szükség. Más orvosi tekintélyek is, mint pld. Kreth, és Aschoff is csatlakoztak ehhez a véleményhez s különösen feltünő volt egy évvel később ugyancsak egy orvosgyülésen a krizis szó sűrű használata a referensek egész sorától. Ez utóbbi alkalommal is a következtetések ugyanazok voltak, mint az 1927-ben tartott gyülésen s a különbség csak az volt, hogy az 1927-ben felvetett gondolat még inkább előtérbe lépett úgy annyira például, hogy Elzer már arról beszélt, hogy az autonómiai gondolat az orvostudományban csak alárendelt szerepet játszhat s szükséges a hit utjára lépni. Ezek a megállapítások, mindig a krizis fogalmával kapcsolatban az utóbbi években mind sűrűbben felmerültek.

Mindezekben a megállapításokban és következtetésekben van egy közös elem, nevezetesen: a krízist kiváltó tényezőket s a krizis legyőzésének tényezőit magának az orvostudománynak a keretei közt s azon a szűk viszonylaton belül keresik, ami az orvos és a beteg közt van; röviden kifejezve: a kérdést elszigetelten tételezik s kizárólag az orvostudomány kríziseként kezelik, ami azt jelenti, hogy az orvostudományt elválasztják a fejlődését meghatározó tényezőktől, a társadalmi rendszertől s a fejlődését úgy tekintik, mint valami saját magából következőt. Igy jönnek létre azután az előbb idézett következtetések s ez a magyarázata a tehetetlenségnek is, ami az orvostudomány számos kérdését illetőleg jelentkezik. A példa különben világosabban beszél. Aschner Die Krise der Medicin cimű könyvében azt a kérdést veti fel, hogy mi a magyarázata annak, amiért ép ma, amikor az orvostudomány óriási lépéseket tesz előre, úgy szaporodnak a kuruszlók és sarlatánok, mint a gomba eső után. Aschner válasza a következő: — szükséges, hogy egész beállítódásunkat a „nem hivatalos” orvostudománynyal szemben (homöopathia, teozófiai és antropozófiai orvostudomány, magnetizmus, stb., stb.) revideáljuk. S a nemhivatalos orvostudomány e táborából konstruálja azután Aschner a maga „alkati-therapiáját.” Aschner tehát az elméleti téren való haladás ós a gyakorlati téren való visszamaradás közti szembeötlő eltérést azzal próbálja magyarázni, hogy a tudományos haladást részben tagadja s az elméletet és a gyakorlatot igy hozza összhangba. Képtelen annak a felismerésére, hogy a tudományos haladást a gyakorlatba egyáltalán nem viszik át s ez az átvitel a mai életviszonyok között nem is lehetséges. Az előbbiek illusztrálására ismét felhozunk egy példát. Az utolsó évek kutatásai megismertették velünk egy a széles néprétegekben nagyan elterjedt betegség, a rahitisz okait; ma már tudjuk, hogy a kórokozó itt a napfény-hiány s az ennek következtében beálló vitamin-hiány. Ezt állapítja meg az elmélet. A gyakorlati következés volna: fény- és levegőgazdag lakások. A mai viszonyok mellett azonban a terapiai és a profilaktikus követelések legyőzhetetlen akadályokba ütköznek. Máskép kifejezve: az orvostudomány felmondja a szolgálatot... A tényezők megváltoztatásával ugyanez áll a legtöbb elméletileg kivívott orvostudományi, eredményre. Ellenkező képet csupán az infekciós betegségek (epidemiák) leküzdésénél láthatunk. Ezen a téren a kutatás elméleti eredményeit tényleg átvitték a gyakorlatba, valószinüleg abból a jólfelfogott meggondolásból kifolyólag, hogy az epidemiák a legmagasabb körök életét is veszélyeztetik. Erre vezethető viszsza, hogy a himlő, kolera és tífusz ellen, különösen a nyugati országokban olyan viszonylag hathatós védőintézményeket létesítettek.

A jelenlegi orvostudományi kutatás valamely betegség felkutatásakor elsősorban a betegség okának felismerésére törekszik s csak azután lát hozzá — elméletben — az ok leküzdéséhez. Orvostudományi nyelven kifejezve ezt az eljárást Ãätiologiainak nevezik. Az Ãätiologiához azonban nemcsak a bakterium tartozik , amely csupán a betegséget kiváltó mozzanatot jelzi, mert ennek a tényezőnek alkalmas talajra is kell akadnia, ahol hatékonyságát kifejtheti s ezt a talajt teremtik meg azok a bizonyos életviszonyok. Egyáltalán nem elégséges tehát orvosságokkal leküzdeni a tuberkulózis bacillusait s még egy kéthónapos szanatóriumi tartózkodás sem jár eredménnyel, ha a beteg ujból azok közé az életkörülmények közé tér vissza, ahol táplálkozását a jelenlegi munkabérek vagy igen sok esetben munkanélküli segélyek vagy könyöradományok határozzák meg. Ez a megállapítás ugyanígy vonatkozik a sziv, mint idegbajosokra. Ahol dieta, nyugalom és ápolás hiányoznak, ott a cseppek és orvosságok tehetetlenek. Ebben a beállításban a betegségnek egy olyan fogalommeghatározásához jutunk, amely lényegesen különbözik az érvényben levő orvostudomány betegség fogalmától. Mert míg az orvostudomány a betegség fogalmát a betegtől elvonatkoztatva, általánosságban állapítja meg, ami fogalmunk elsősorban a beteget nézi, akin a betegség megjelenik. Ilyen szemlélet esetén arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a betegség fogalmába beletartozik a paciens élet-viszonyainak értékelése is. Nem beszélhetünk tehát ugynevezett szociális betegségekről, ahogy az ma általános, mert ez a betegségeknek egy csoportját szintén csak általában foglalja Össze és állítja szembe más betegségekkel, mert valójában fakultative nyek betegsége...

Ebben a beállításban azután egészen más értelmet nyer az a bizonyos válság is, amiről az orvostudományban beszélnek. Ezt a válságot mi abban látjuk, hogy nagy az ellentét az orvostudomány elmélete és az orvostudomány gyakorlata között s ezt az ellentétet azok a viszonyok határozzák meg, amely viszonyok magában a paciens környezetében is a válságot fölidézik. A paciensek életviszonyai olyanok, hogy a tudomány elért elméleti eredményeit lehetetlen alkalmazni a gyakorlatban. Ami azt jelenti, hogy az orvostudomány a pacienssel szemben a legtöbb esetben tehetetlen. Ez a tehetetlenség természetesen visszahat magára az elméletre is, mert hamis következtetéseket termel s végül magában a tudomány centrumában olyan törekvések merülnek fel, amikre legelső sorainkban hivatkoztunk. Már magukat a kutatási módszereket revideálják s az exakt kutatást metafizikával és misztikával pótolják. Nyilvánvaló ezek után, hogy azok a sokat emlegetett orvostudományi válságot kiváltó tényezők nem a gondolkodásban keresendők. (Budapest)