Budapesten szivenlőtte magát egy hatodikos gimnázista, mert azzal vádolták, hogy az iskolában ellopott egy tornacipőt. A diák gazdag lipótvárosi szülők gyereke volt, a közvélemény tehát sürgős kötelességének tartotta, hogy itélőszéket üljön a magyar iskolák pedagógiai szelleme fölött. A lapok hasábjain napokig — sőt hetekig — szenvedélyes hangon tárgyalták a diáktragédiát és az iskola tanárai felé vésztjósló arccal zúgták Zola híres vádbeszédéből: jacusse! A halál lipótvárosi önkéntese fellobbantotta a humanizmus olcsó szenvedélyét, glédába állított mindenkit (tanárt, írót, szülőt, politikust és pedagógiai szaktekintélyt), akik szívesen párnázzák vele lelkiismeretüket. (Az a humanizmus járt harci kánkánt a diák holtteste körül, amelyik meg se moccant, amikor egy beszédes rendőri látogatás után a kis Dunai Béla nyikkant, szegény, halálba. S természetesen megható színekkel ecsetelték a lipótvárosi diák tragédiáját, amiben nem egy tanár, hanem az egész pedagógiai rendszer reakciós és gyilkos arculata meredt ki. Ennek a rendszernek kiteregették minden felületi hibáját, rámutattak mindazokra a „lelki” momentumokra, amik a diák tragédiáját felidézték — vádoltak és panaszkodtak. Ám a vádlott maga is megszólalt és a humanisták botor kívánságait dr. Kemény Ferenc főpedagógussal így utasította vissza: „Diáköngyilkosság mindig volt, van és lesz... Véleményem szerint a baj enyhítését azzal lehetne elérni, ha az ifjuságot idejekorán hozzászoktatnánk a testi fájdalmak mellett a kisebb-nagyobb igazságtalanságok elviseléséhez. A testi edzés mellett „lelki edzésre” is szükség van — Erziehung zum Unrechtr-e”. S ha ebben a főpedagógusi véleményben nincs is a humanista árnyalat, kétségtelenül őszinte és — lipótvárosi. Az a szellem nyilvánul meg benne, amely nem az igazságtalanságokat küszöböli ki, hanem azokat, akik az igazságtalanságokat nem tudják elviselni. (Budapest)