Évekkel ezelőtt, amikor még nem állt előttünk kristálytisztán a kapitalista világválság ténye, amikor még csak bizonytalan körvonalú sejtéssel borzongott a megérzés a kikerülhetetlen csőd felől, akkor Ilja Ehrenburg regényei pontos kifejezői voltak ennek a stádiumnak. Akkor még nem volt cáfolhatatlan valóság a kapitalizmus felbomlási folyamata, Ehrenburg tehát színesre, sohse voltra és találomra fantaziálhatta a bekövetkezőt. Szabadon játszhatott anyagával. Ma, amikor a valóság máskép lett valóság, amikor sokkal szürkébb és egyes fázisaiban pontosan kontrolálható: a mai világválság nem enged többé helyet felesleges elképzeléseknek. Ma, amikor a valóságot úgy kell megragadni, hogy abból rögtön pozitiv és felhasználható képet kovácsolhassunk, ma Ehrenburg ezzel a tényleges valósággal nem tud lépést tartani. Önkényesen a maga módján, ehrenburgi szuverénitással nyúlt tehát a történésekhez és így tisztázás helyett zavart hoz és felesleges munkát végez. Ilyen felesleges munka utolsó regénye: Die heiligsten Güter (Malik, Berlin). A legszentebb javak regénye: harc a petróleum, a platina, a gyapot és a gyufa profitjáért. De ebből a harcból, ennek a harcnak tényleges mivoltáról, ebből az érdekösszeütközésből csak izelítőt kapunk. Ehrenburg tulságosan regénnyé gyurja a valóságot, rossz regénnyé idegesen reagáló, mindent mutatni akaró és ép azért szétfolyó regénnyé. A regény kiindulópontja: „az eszmék harca helyett, ma az érdekek harcának vagyunk a tanui”. Hogy közvetiti Ehrenburg ezt az érdekharcot? Regénnyé színesíti. A valóságból (más nevekkel persze) kölcsön vesz egy adag Rothermer-t Deterdinget, Ivan Kreugert, egy-két politikust és szovjetdiplomatát. Ezek tárgyalnak, konferenciáznak, intrikálnak. Egy-egy konferencia sorsokat, vágyakat dobál, világhorizontokat tép, de valahogy nem ez a fontos. A szint az életet ebbe a regénybe ezeknek a modern isteneknek a hálószobatitkai, női dolgai, perverzitásai viszik. A platina harca leegyszerűsödik egy ember öngyilkosságává. Az aranyér a politikát, az üzletet lényegesen befolyásoló okká lép elő. Közben felpiroslik egy lincselt négernek a kilógó nyelve, egy pozsonyi kávéházi üzem éjjeli élete, de ez már nem hat. Betoldott montázs, semmi más. Ami még az „Autók életében” a tézis és antitézis felmutatásának frisseségével hatott, az itt már nem tud egységbe olvadni. A regény alapeszméjének „a szent javak ma veszélyben vannak, ma csak egy egységfront lehetséges” — ilyen keretben nincs átütő ereje. Annyira nincs, hogy az: olvasó még a regény negativ tanulságát sem veszi észre, azt, hogy az egységfront a kapitalista oldalon már meg sem tud valósulni. Viszont a másik, az igazi egységfront elsikkad. Pedig itt van a lényeges ütköző pont. Itt kellett volna tisztán felsorakoztatni. De ép erre nem képes Ehrenburg. Ő a polgári, a kapitalista világ haldoklásának krónikása. Színes cinizmussal szereti halálra, de a mai valóság széttépi ezt a bomlási perverzitást. Ma az író nem lehet temetőbogár, ganajturó, aki, mint Ehrenburg, kísérteties rezignációval dokumentál, ma az írónak útat kell nyitni az élet felé, ablakot friss léghuzatot tépni. A friss légáramlatnak erősebbnek kell lenni, mint a rothadás atmoszférájának. Ehrenburg a másik front dokumentálásánál, az, új élet lehetőségének és valóságának megmutatásánál mindig megtorpan. Tulsokat időzik a réginél is az új színeket, szavakat, tényeket mintha csak véletlenül helyemé el a regény színképébe. Ehrenburg — bár ostorozza, destruálja — javíthatatlan Európaszerelmes, utmutató erejét felemésztette a haldoklás dokumentálása ...

Ehrenburg a valóság dekumentálására korunk majdnem minden nagy iparbáróját felvonultatja és könyve mégis — regény lett. F. C. Weiskopf regényében (Das Slawenlied — G. Kiepenheuer, Berlin) anonim diákok, munkások szerepelnek, (kicsit talán autobiografia is) és könyve — Ausztria felbomlásának” Csehszlovákia első napjainak. Prága feltörésének tiszta valósága lesz. Diákok könyve: fiatal életek a háboruban, forradalomban. Az eredmény pontosan kikövezett ut: ut a munkásság harci soraiba. Ha Weiskopf a kezdeti stádiumot akarja rögzíteni, akkor tehát ez nem véletlen. Ülnek ans iskolapadban a prágai diákok és bevonulnak. Diákok lázadoznak a Freiter Komisz és Hadnagy ur Csinos ellen, az antiszemitizmus, a nemzeti elnyomás, a militarizmus idült hülyeségei ellen. Az otthoni zöld káder ellen vonulva együtt éneklik a német diákok a csehekkel a rebellis nótát: „Hej Slováné”. A fiatal lélek áradozón tárulkozik a béke elé: „vége lesz a háborunak, a világ nyitva áll előttünk és kezdődik az élet.” Az élet azonban kissé máskép kezdődik. Ausztriának ugyan vége, de helyébe nem az új jött, de a — holtpont. Weiskopf regényének főértéke : tiszta valóságpontossága regény dacára. Regényébe vissza menőleg nem magyaráz bele semmit, mint teszem azt, Glaeser. Az időtávlat takarékosságra szorította. Minden, ami lényegtelen, ki van radírozva, a történés le van egyszerűsítve és ezzel maradék nélkül menti át az akkori atmoszféra egész fiatalosságát, zamatát. Az új borból ó-bor lett, de aki megteleli: fiatal lesz. Weiskopf nem az egész komplexumot ragadta meg; a ható rádiuszt a diákra, az intellektuellre korlátozta. És ez nem véletlen. Amit akkor az indulásnál a holtpont mesteremberei és boncai elfojtottak: a forradalmi erő most minden formában feltör. A csehszlovákiai baloldali intellektuellmozgalom mostani másodvirágzása: ennek a ténynek egyik legörvendetesebb jelensége. Weiskopf könyve a legjobb időben jelent meg; könyve ennek a mozgalomnak első perceit rögziti, tanulságkép leszögezi: „nem elég valamit megismerni, de meg is kell változtatni”. A tanulságot meg kell érteni az intellektuelleknek és ha megértették, akkor kell, hogy valósággá változtassák. A regényből így lesz valóság, az író munkájából így lesz tett és lesz közösen — új élet. (Stósz)