Most, hogy az évek óta tartó és semmiféle politikai és gazdasági elébevágásokkal föl nem tartóztatható ipari krizis összes következményei előtt áll Nyugateurópa s az ugyanilyen multra visszatekinthető agrárkrizis érezteti hatását a kontinens keleti, tehát agrárországaiban, nem tartjuk érdektelennek, ha megvizsgáljuk Francis Delaisi* koncepcióját, aki polgári körökben legkiválóbb ismerője Kelet és Nyugateurópa viszonyának s merész lendülettel arra vállalkozott, hogy teoretikus lehetőségeit rakja le az agrár és ipari válság egymás által való kölcsönös megoldhatóságának. Mivel egy jól kitűzött és körülhatárolt probléma — szerinte és mások szerint is — közel van a megoldáshoz, kövessük nyomon azt a gazdasági helyzetanalizist, amelyben Delaisi Kelet és Nyugateurópa antagonizmusát állapítja meg s amiből aztán merész koncepcióját levezeti.

Ha megvizsgáljuk azt a hatást, amelyet a legutóbbi néhány évtized ipari fejlődése gyakorolt Európa népesedési megoszlására, akkor a következőkben kapjuk meg a kontinens agrár és ipari részei között tett disztinkció végső értelmét és jogosultságát: abban a szük körben, amely az ipari Európát eminenter képviseli (Stockholm, Budapest, Florenz, Bilbao, Glasgow, Bergen, Stockholm) noha az egész kontinens 241 millió hektár megművelhető területéből csak 75 milliót jelent; mégis egész Európa lakosságának 49.2%-át, összesen 231 millió embert koncentrál a kapitalista termelés. Eszerint Európa lakosságának a fele lakik megművelhető területének egyharmadán. Négyzetkilométerenként 306, a keleti részek 144-es átlagával szemben. Ha a mezőgazdasági termelés nyugaton olyan keretek között történne, mint keleten, akkor 100 millió embernek kellene az ipari Európából kivándorolnia. Ebben a nagymértékű túlnépesedésben, vagyis inkább e túlnépesedés életfeltételeinek folytonos újrateremtésében látja Delaisi Kelet és Nyugat antagonizmusát, illetve minél szorosabb egymásrautaltságuk szükségességét. — Ha viszont ez így van, akkor mi teszi mégis lehetővé, hogy ez az óriási tömeg viszonylag oly kis területen megélhet?

Mindamellett, hogy a nyugateurópai indusztrializált mezőgazdálkodás egy hektár termésátlagát a buzánál 21.6, az árpánál 21, zabnál 18 és a burgonyánál 154.2 métermázsára fokozta a keleteurópai 12, 11.5, 10.7 és 75.9 métermázsás megfelelő termésátlagokkal szemben, a nyugati ipari államok mégis 3,636.869.000 fontsterling (76 miliárd frank) állandó élelmezési deficitet mutatnak a túlnépesedés egyenes folyományaképpen. Ehhez járul még a nyersanyag export- és import különbségéből 4,190,545.000 fontsterling deficit, ami azt jelenti, hogy (az előbbi tétellel együtt) 188 milliárd frankba kerül Nyugateurópának a 100 milliós túlnépesedés. Hogy mégis ellensulyozódik a nyugati ipari államok gazdasági életében ez a roppant passzív tétel, azt ezek az államok részben készárú exportfeleslegükkel (4 milliárd font), részben pedig láthatatlan árúexportjukkal: tőkeexporttal, kölcsönökkel, megfizetett szolgálatokkal (szállítások, közvetítés stb.) érik el s azzal, hogy nagy tömegeket vonz Nyugateurópa természeti vagy történelmi szépsége, a differenciáltabb és raffináltabb polgári étet (Páris. Riviéra), ami által nem kis mennyiségű tőke vándorol Nyugateurópába. Föltételezhetjük, hogy a társadalmi termelés produktiv eszközeivel nem fedezhető 188 milliárd frankos passzív tétel így kiegyensulyozódik. Ebből a helyzetből az a fontos igazság következik, hogy a túlnépesedett és túlindusztrializált ipari-Európa nem képes saját területén előteremteni dolgozótömegeinek létfeltételeit s ezt csak fejlett technikájával, folyton növekedő kereskedelemmel, készárúexportjával, művészeti életével, bankjaival, stb. érheti el. De hogyan fokozzák az ipari termelést, a kereskedelmet és készárúexportot most, amikor túltelitettek az árúpiacok? Az általános gazdasági válság jelei (a munkanélküliség pl.) végtelenül földagadnak nyugaton a százmilliós ipari túlnépesedés folytán arányosan azzal, hogy milyen mértékben épül az egyes ipari államok termelése a külföldi piacokra. (Anglia 64%, Németország 35%, Franciaország 10%). Minden nyugati állam arra törekszik, hogy elháritsa magáról, vagy másra háritsa az ipar által túlkoncentrált s a munkanélküliség folytán fölöslegessé vált tömegeket, hogy így elébevágjon egy polgárháború eshetőségének. Franciaország legutóbb 4 millió idegen munkást utasított ki emiatt s ugyanezért fokozzák az összes ipari államok dumpingjeiket, vámtarifáikat, imperialista terjeszkedésüket és szövik új világháború lehetőségeit, hogy a polgárháborúkat kiparirozzák. Igy tolul a mai gazdasági élet középpontjába a mindig fokozható export imperatívusza Nyugateurópa államai részéről.

A tömegek szükségleteinek azonossága szerint öt szektorra oszthatók az ipari Európa piacai. Az ipari Nyugat a tengerentuli országokba 2,844,900.000 (38%), Keleteurópába 2,033,600.000 (28%), az intertrópikus zóna országaiba 979 (13.2%), Ázsiába 973 (13.1%) és a muzulmán világba 567 millió font (7.6%) értékű árút exportál. Mivel ma az extenzív piaci terjeszkedés lehetetlen, az exportálást intenzívvé kell fokozni a meglévő piacokon. Igen ám, de Európa a tengerentuli piacokról egyre jobban szorul le Amerika lebirhatatlan versenye miatt s az exotikus országokban, ahol az európai iparcikkek fogyasztása az őslakók más. természetű szükségletei folytán igen csekély s az eddigi fogyasztást is többnyire kényszerrel erőszakolták ki, az intenzív fokozás lehetőségei elesnek. Hátra marad tehát Keleteurópa, ahol a tömegek azonos fogyasztásával, mint előnnyel agrárelmaradottságuk és szegénységük áll szemben, tehát itt rejtőzik egyedül az intenzív terjeszkedés lehetősége, itt találhatók meg egyedül az ipari Európa krízis megoldásának eszközei s ugyanakkor Keleteurópa agrárválsága is megoldódik. Olcsó kölcsönöket adjon Nyugat finánckapitálja Kelet szegény paraszttömegeinek, hogy termelésüket indusztrializálják, fokozzák, ami által vásárló, tehát fogyasztóképességük emelkedne. Ma egy keleteurópai lakos átlagos ipari fogyasztása abszolut számokban 8.4, holott a tengerentúli ugyancsak agrárdetermináltságú lakos az ipari Európa cikkeit 17.9 átlagnivón vásárolja. Ha olyan nivóra emelhető — pedig Delaisi szerint emelhető — Keleteurópa agrárlakossága, mint Amerika farmereié, akkor 17.9 szer 239.6=4,288 millió fontra (az átlagos amerikai fogyasztás szorozva Keleteurópa népességével) emelhető Keleteurópa ipari fogyasztása, amely összeg 2,255 millió font új fogyasztást, tehát több mint 100%-os emelkedést foglal magában. Milyen csábító perspektíva!

Ezt a módszert, ezt a receptet ajánlja Francis Delaisi, Európa „üzletembereinek” a mindazoknak, akik ax európai civilizációt a polgárháborúk kitörésétől féltik. Most csak annak a kérdésnek rövid megvilágítása marad hátra, hogy mint vélekednek erről a hallatlan praktikus érzékkel bíró európai „üzletemberek” s áldásos civilizációnk őrei, a koncepciózus politikusok. Az idei év folyamán Szinajában, Varsóban, Párisban, Kómában, Prágában és Londonban megtartott agrárkonferenciákon tényleg fölvetették az ipari és agrár Európa gazdasági és politikai küldöttei, hogy Nyugat financkapitálja olcsó tőkét bocsásson Kelet szegény paraszttömegeinek a rendelkezésére, termelőeszközökbe való invesztálásra, hogy ebből a Delaisi-féle áldás kikeljen. Miután a kölcsönakció praktikusan elérhető eredményeit egy üzletemberekből alakult bizottság megvizsgálta, a londoni konferencia a következő határozatot hozta: „A nemzetközi gabonakonferencia két fő konkluzióra jutott: 1. hogy a jelenlegi gabonatermelés igen nagy, 2. hogy a gabonatermelésre rendelt területeket csökkenteni kell. A konferencia minden országra rá bizza a legjobb eszközök megválasztását, hogy ezt az eredményt elérje”. Az olcsó kölcsönöket tehát mindenbe, csak ép termelőeszközökbe s igy életstandardjuk emelésére nem invesztálhatják Keleteurópa szegény paraszttömegei.

Bármennyire tetszetős is tehát Delaisi elmélete, mégsem lehet ma, amikor a gazdasági és politikai erővonalak átszövik az egész világot, egy olyan partikularizmusba, mint Európa, bezárkózni. Delaisi számitásait többek között az teszi illuzórikussá, hogy az agrárválságot csak Keleteurópára lokalizálja s azt csak Keleteurópából akarja megérteni, holott a megértés eszközei csak részben európai természetűek. Kimaradt Amerika és Oroszország agrárjelentőségének bevonása az analízisbe. — Azonkívül: nincs polgári értelemben vett Kelet-Nyugat antagonizmus, mert a két földrész egymáshoz való viszonya ma úgy van jól, ahogyan van az imperialista érdekek szerint. Az, ami ellentmondásképpen létezik, csak szocialista gazdasági szemlélettel diagnosztizálható pontosan és oldható meg, tehát a keleteurópai kérdés nem más, mint néhány ország túlnyomóan mezőgazdasági proletáriátusának fölszabadítása az imperialista és osztályelnyomás kettős terhe alól. — Másrészt: Francis Delaisi, koncepcióját a nyugati civilizáció megmentésére és „üzletemberei” számára alkotta s így imperialista hajlamokat árul el. Végül pedig: meg kell állapítani, hogy a fölvett probléma módszertan kezelésében s ellentmondásba kerül Delaisi, aminek egyenes következménye, hogy koncepciója ellentmondásba kerül még a polgári szempontú valósággal is, nem beszélve arról, hogy a valóságból adódó szocialista konzekvenciákat távolról sem közelíti meg. Kutatásaiban a történelmi materializmus keveredik az ápriori teleológiai szemlélettel. Igy a könyv ellentmondásai az ingadozó ember felemásságának: a polgári világból való gyökeres ki nem. szakadás (teleológiai szemlélet) és a. szocialista igazságok félvállalásának keveredései. (Érsekujvár)

* Francis Delaisi: Les deux Europes Payot, Páris.