Kodolányi János a Korunk májusi számában cikked írt „Baloldaliság, a marxista kritika gyermekbetegsége” címen. Ebben az írásműben azt mondja, hogy „nem igazi marxisták azok sem, akik minduntalan „árulást” szimatolnak, akiknek semmi sem eléggé szocialista, sem eléggé baloldali. Ezek a kritikusok pontosan számontartják, ki hová írt verset vagy elbeszélést, ki milyen körben vagy társaságban tartott előadást, melyik politikai napilapban jelent meg cikke és mindezeket a bűnöket olyan vehemensen olvassák az írók fejére, mint valamely karmelita hitszónok.”

Meg kell mondani, hogy Kodolányi János súlyos tévedésben van. Senki sem tartja számon, hogy az írók hová írnak. Senki sem veszi rossznéven Herczeg Ferenctől, Zsolt Bélától, Márai Sándortól vagy Bibó Lajostól, hogy hová, ír, hol tart előadást. Legföllebb egyes írókat tartanak számon a marxisták. Igy Kodolányi Jánost is számontartották. Ma már ezt sem teszik. Herczeg Ferencék vagy Máraiék írjanak, beszéljenek ott, ahol akarnak vagy ahol megfizetik őket, senki az égvilágon (ierni mondja róluk, hogy ők árulók. Irói, irodalmi multjuk töretlenül ellenforradalmi út, — de Kodolányi Jánosék esetében más a helyzet. Kodolányi János 1930 tavaszán például a Forrás c. lapban hosszabb cikket írt, amelyben eljegyezte magát az osztályharccal a proletáriátus mellett és félévre rá szept. 2-án a Magyarország c. napilapban a következő „Nyilatkozat”-a jelent meg: „Két budapesti legitimista lap vasárnapi számában támadást közölt ellenem abból az alkalomból, hogy a pozsonyi „A Nap” c. ujságban tudósításom! jelent meg a budapesti Szent István ünnepségekről. A két lap azzal vádol, hogy én a nemzeti és keresztény ideálokat nem tartom szenteknek, tudosításomba olyan tendenciát magyaráz, amelyektől én úgy világnézeti felfogásban, mint lelkiéletemben mindig távol állottam. Nem engedhetem, hogy keresztény és nemzeti érzésemet bárki is rosszakarólag kétségbevonja. A pozsonyi magyar lapba küldött tudósításomban egyéni felfogasom jutott csak kifejezésre s úgy látszik ez az, ami fájhatott a két budapesti legitimista orgánumnak. Megírom még, ´hogy cikkem kifogásolt címét nem én adtam, hanem a lap szerkesztősége.”

Ez a nyilatkozat félreérthetetlen. A nyilatkozat megjelenése óta már senki nem vette rossznéven Kodolányitól, amikor a kormány hivatalosába, a Budapesti Hirlap-ba vagy Herczeg Ferenc lapjába, az Uj Időkbe vagy akár az Est-Magyarország-Pesti Napló-konzernbe dolgozott. Rossznéven ezt a munkát csak (akkor vették, amikor a Forrás-beli nyilatkozat után írt ezekbe a lapokba. Közvetlenül az osztályharccal való nyilvános eljegyzése után ! Mert nem az a lényeg, hogy ezek a lapok le is közlik az írásokat. Hiszen ezek az orgánumok — a polgári ideológia nagyon éber és öntudatos terjesztői — csak azonos szemléletű közleménynek adnak helyet hasábjaikon. Ha Kodolányi János Forrás-beli nyilatkozatát az Uj Idők-ben vagy a Magyarországban vagy akár a Nyugatban közöltette volna és ha minden cikke, novellája, regénye, verse és „Magyarország”-beli rendőrdícsérete ugyanezekben a lapokban a nyilatkozat világszemlélete alapján íródva jelent volna meg —Kodolányi Jánost nem érte volna a marxista kritika részéről támadás.

Dehát Kodolányi Jánoséknak súlyos fogalmi zavaraik vannak. Nem tudják azt, hogy ha valaki a hottentottákról ír regényt, nem lesz ettől még; hottentottává az iró. A téma még nem jelenti az író állásfoglalását. „Ha egy író, aki egész életében a csavargókról írt, a szegények életét festette s aki írásaival közismertté s érthetővé tette az elnyomottak nyelvét s érzésvilágát, egy csavargóval nagybőgőt cipeltet, szigorúan ráolvassák, hogy eladta magát a burzsoáziának.” Ez a Kodolányi-idézet az én cikkemre (Korunk: Február. Baumgarten-díj) céloz, Tersánszky Józsi Jenővel kapcsolatban. De jellemző ez általánosságban is. Jellemző Kodolányi regényeire, éppúgy mint Tersánszkyéra. A szegénység, az esettség, a nyavalya megfestése, a piszok, a betegség, a káromkodó hang érdekesség vagy érdektelenné, de semmi esetre sem — proletárregénnyé teszik az írást.. Hogy miért szegény a szegény, hogy miért esett és beteg és miért nem gyógyíthatja a szegény a nyavalyáját és miért a piszok és miért a tudatlanság s az ebbe Való megnyugvás — és hogy milyen erők azok, amelyek a szegénynek jó lakást, a betegnek orvosságot és jó táplálkozást, az esettnek, csüggedőnek hitet, reményt adnak jobb, emberibb élethez? — például ezekre a kérdésekre) a „szegénységgel” kapcsolatban elsőrendű feladata felelni a proletár-irodalomnak. Kodolányi János: marxista kritikát, világszemléletet a kispolgári siránkozás és humanista krokodilkönnyhullatás helyett!

Dehát a vita meddő köztünk és Kodolányi Jánosék között. Inkább érdekes az a mód, amellyel emberek, akik a munkásmozgalomnak a tájára sem jártak, akiknek egész élete az irodalmi arriválás, a praktikus öszszeköttetések megteremtése volt,— sértődötten reagálnak a marxista kritikára. Miért van ez? És miért halandzsáznak marxista frazeológiával? Általában miért nézne k írók a munkásság felé? Ma? És miért fedezik fel magukban — és nem a szocialisták őbennük s írásaikban, — a proletárideológiát? A felelet egyszerű! A irtai, kiélezett gazdasági és politikai: válságban a kapitalizmusnak már nincs olyan nagy szüksége az írókra, művészekre, — a polgári ideológia terjesztőire — hiszen a harmadik periódus a nyiltsisakos módszereket hozta az osztályharc mindkét frontjára. A kapitalizmus a futószalag védelmére már nem annyira leplező ideológiát, hanem mind fokozottabban karhatalmat állít. Az írók, művészek nagyrésze tehát maholnap kenyértelenné válik. Ma még jutnak számukra morzsák a kapitalizmus asztaláról. Ma tehát még nem lehet szakítani a parazitasággal. Mert ha igen, akkor „hol jelenhetnek meg ezek az irások s hol biztosítják az író kenyerét?” Tehát Kodolányi János maga is tudja, mondja, leírja, hogy olyan írások, amelyek ellen a marxista kritikának nem lenne kifogása, nem jelenhetnek meg — legalább is Miklós Andoréki nem adnák ki. Tehát Kodolányi meg se kisérelt, se ma, se a multban ilyesmit írni. Más lapra tartozik, hogy elég-e a puszta elhatározás, egyik napról a  másikra polgári regény helyett proletár regényt írni!! Kodolányiék úgy gondolják: igen. Mi tudjuk: nem.

S „hol biztosítják az író kenyerét?” Hát kitől kérdezi ezt a vasumunkás, a bányász, az asztalos, a kubikus, a hivatalnok, ha sztrájk miatt, a fekete lista miatt, a börtön miatt — szóval az osztályharcos munkásmozgalom miatt kenyértelenné válik? Ha kérdi, ha felveti a kérdést és addig vár, amig garanciás nem kap és csak akkor (ül be a marxista munka csatavonalába — ez volna az igazi, céltudatos munkásmozgalom? Bizonyára így képzelik ezt Kodolányiék.

Dehát ha volna vagy ha lesz kiadóvállalat, amely kiadná és így biztosítaná Kodolányiékat, vajjon micsoda munka kerülne ki onnan, ahol eddig „adott körülményeket” tartottak mindig szem előtt. Uj viszonyok közepette ezek az „adott körülmények” olyan idegenek és ridegek lesznek Kodolányiék számára, mint amilyen ´rideg ma velük szemben a. „hisztériás, dogmatikus baloldali kritika. Mert lehet egyik nap a Budapesti Hírlapba írni és másnap átpártolni a Magyarországhoz és harmadnap a Népszavának vagy negyednap a Pesti Naplóhoz cikket írni, le lehet csatlakozni ma az egységes pártból a demokratákhoz, vagy a Szabadelvű Párttól a fasisztákhoz, lényegében minden polgári párt és sajtója egyet akar: uralkodni s ideológusaik is csak egyet akarnak: megszilárdítani az uralmat. Legföllebb a mohóságban van különbség: a polgárság keretén belül egymással birkozó rétegek mindegyike vagy egyedül vagy a többi réteggel szövetségben akarja a dolgozók kizsákmányolását elvégezni. De az út a Nyugattól a Népszaván keresztül és a Magyarságon át nem a proletáriátushoz vezet. A munkásság mindennapi kis problémáinak a nagy cél elérése érdekében való alárendelése, mindez idegen volt és lesz is Kodolányiék előtt.

Nem bántja senki őket. Menjenek nyíltan a kapitalisták közé és az ember számol velük, mint ellenséggel, mert jobb az ellenség, mint az ál-barát. Vagy ha akarnak, destruáljanak a polgárság szellemi épületében, — a proletáriátus a javukra írja ezt, végeznék el a bomlasztó munkát, úgy; ahogy akarják, olyan fegyverrel, amilyen szerszámaik csak vannak, de a polgárságban lerakott bomlasztó csíráikat ne csempésszék be a proletariátus táborába. Ha csak bomlasztani tudnak s a proletáriátus aktív, új világot építeni akaró ideológiája idegen nekik.

Igen, az osztályharcos munkásság számontartotta Kodolányiékat. Azt is, ki hová írt, járt, mit csinált. Csak hiszékeny egy kissé a proletariátus. Elhiszi például Kodolányinak Forrás-beli nyilatkozatát, amint elhitte sokaknak, évezredek óta, ilyesfajta szó és irásbeli ömlengéseit. De nem szabad felejtenie. És mindig csak tanulnia kell. Abban igaza van Kodolányinak, hogy más a német proletáriátus helyzete, mint a magvaré. Más az oroszé is, hiszen ott a proletáriátus a hatalom birtokában vezeti osztálya megmaradt polgárság ellen, de osztályharc: szellemi, gazdasági, politikai stb. osztályharc Van Magyarországon is. És az írónak is — ha marxista — vállalni kell itt is a munkásmozgalom kétirányú feladatát: rombolni a kapitalizmus ideológiai hadállásait, leleplezni a leplezett, munkásellenes törekvéseket egyrészt — de ugyanakkor az öntudatlan, állati sorba nyomott proletártömeget öntudatosítani, megnevelni...

Plehanovékra mondta Lenin, hogy amikor azok a polgári forradalomért harcoltak, egy lépést tettek előre, de ugyanakkor két lépést hátráltak a proletárforradalom érdekeit tekintve. Ezt Kodolányi János, „az ügy érdekében” kissé a maga igazolására úgy idézi, hogy néha „kettőt kell lépni visszafelé, hogy egy lépést tehessen előre.” Szerencsés útat Kodolányi János! Ha az úton feltűnik Móricz Zsigmond... Szabó Dezső... Milotay István... Bajcsy Zsilinszky Endre... Jókai Mór... Vas Gereben... üdvözlöm őket. (Budapest)