Locspocs időben indultam a fővárosba „helyet” keresni. A helyszerző hátsó bejáratán pléhtábla: „bejárat cselédek részére”.

Kicsi szoba. Lányok, lehúzott cipővel. Izzadt lábuk, mosatlan testük érdes szagot áraszt. Szemük fekete karikás. Látszólag jólöltözöttek, az egész napot itt töltik, örülnek ha nem; kapnak állást. Elszoktak a munkától. Lezüllöttek. Érzéketlenek. Sokat nyomorogtak, megértik egymást. Suttogva mesélik a vasárnap éjjelt: pénz is csöppent. Almosak, fáznak, félnek a friss levegőtől. — Ajtót nyitottam, nem bírom a nehéz testpárolgást. Rám ordítanak három nyelven is: jaká szlecsna! ni a kisasszony! Fr�äulein! Ha nem tetszik ne menjen szolgálni! Esernyővel, cipőkkel fenyegetnek. Elszántak. Goromba mozdulatokkal fejezik ki indokolatlan gyűlőletüket. Morogva verést igérnek: csak azért mert ajtót nyitottam.

Rendőr őrködik a munkára lesők fölött, jóba van a lányokkal, — nekik ad igazat. Kendős, faluról jött lányok ijedten huzódnak hátra a lármázóktól. Ők még nem olyanok.

Nagyságák jönnek biztos járással. Jól tápláltak és szigorúak. Szakértőn turkálnak a lányok között. Rabszolga vásár! Emberbőrre alkusznak. Válogatnak, melyik erős, ki eszik keveset, vállal-e nagymosást, tud-e szépen vasalni, van-e szeretője, kér-e kimenőt, mert ez szűken van, „Nem tükör elé fogadom a cselédet.”

Engem nem hívnak, pedig „jócséléd”-képet vágok. Dolgozni szeretnék, — aznap még nem ettem.

Elegáns kisasszony löki ki az iroda ajtaját, mindenest keres. A pocakos helyszerző is segít. Tőlem is meg kérdik: hű cseléd maga, vikszel, mert hat szoba van, nagymos? — Mindent megigérek? Havi százhúsz koronáért elvégzek bármit s már parancsol is: forduljon meg, vegye le a kendőt! Bubifej? — mehet! Hiába védekezem. Ez is baj?

Ahogy ki megy, minden tagja külön henceg: sikerült neki.

Magas, egészséges asszony vérszegény, tizenötéves leánykát visz el hatvan koronáért. Fakó karton ruhábanfásultan lohol a lány a nagysága után, kezébe nyomott puposra tömött szatyorral. Rongyoska,— ráférne, ha az erősebbek dolgoznának helyette.

Minden nagysága falusi lányt akar: ezek nem szájasak, meglapulnak, ezeknek parancsolhatnak. Foglalóval kábítják el őket. Mereven egyenes férfi jön „cselédet fogadni.” Kéri a lányokat: százötvenet fizetek, főzni se kell, alig van munka. Öten is ugranak! Szomszédom is velük ment. Kenyerét a padon hagyta. Bízott a helyben, hol majd jobbat ebédel. Közel csúsztam a kenyérhez, nyeltem a szagát s zsebkendőt dobtam rá. Mozdulatlanul figyeltem: látják-e!? Puha rozskenyér. Az uccán befaltam. Félóra mulva visszajöttek csalódott ábrázattal, köpködve szidják: „koszos hely, sokan vannak, háromszázér se szolgálnám.”

Szomszédom szitkozódik: valaki megzabálta a kenyeremet, a rosseb, egye meg a gyomrát! Sírt: nincs pénze másikat venni. Félve menekültem — s mert nem volt hol aludnom, fölkerestem a lányoktól leköpött házat

Piszkos előszoba, kosztól ragadó konyha, dézsában zsíros kormos mosogatólé. A fürdőszobában rakás szennyes vár mosásra. A nagyságának finom a keze, kiméli magát. Félénken ajánlkozom, tetetik, mintha nem kellenék, — nem hívtak. Fölényeskednek: százötvenből százhúsz lesz a havi fizetés.

Ott maradtam. Ebédet is kaptam. Este hálás voltam a rohadt matracokért.

Két hétig kotortam mocsokban míg rendbe hoztam a lakást. Nehéz megszokni az idegenséget, a várost, a rengeteg aprótéglából összeragasztott házakat. Szeretném egyszerűbbnek, simának, nyugodtabbnak látni az egészet és ehelyett szűkre szabott tereken, uccákon, falak mögött, föld« alatt hemzseg minden a részletektől. Hajnalban bérhintók vágtatnak az állomás felé, villamosok, teherautók kezdik a reggelt.

Korán megyek tejért. Hét óra! Búgnak a gyárak. — A templomokba harangoznak. Tejhordók, gyári munkások, cselédek futnak. Munkás vonatok érkeznek vidékről. A dolgozók sötéten lepik el az uccát: fáradtak, összetörtek, korán kelnek, némelyik ötvenkilométert utazik. A vásárcsarnok felé cammogó stráfkocsikon kofák ülnek nagy puttonyokkal. Erősödik a zaj. Nyolc után bevásárolni megyünk, viszem a szatyrot a nagysága után. Csupa jól öltözött „intelligens” ember mozog az uccákon... Luxusautók suttyannak nesztelenül a járda mellett. Az irgalmasok temploma előtt vak koldus ül, nyakába háromnyelven írt tábla „vak vagyok” fölírással. A piac közepén egylábú hadirokkant harmonikáz.

A nagysága hízottlibát vesz, néha kilenckilósat, kenyeret, zöldséget, már két táska tele van, húzza a karomat, még hónom alá is kerül vinni való. A nagysága nem segít — gyümölcsöt eszik papirzsákból.

Délelőtt trappba dolgozni, beosztás nélkül. Az egyik munka kész sincs, már másikba zavarnak, később meglátják az előbb parancsoltat befejezetlenül, szidást kapok érte. Hatan is parancsolnak. Megkergülhet az ember.

Péntek délután sóletot viszek a pékhez — messze kell vinni a vár útra. Nagyokat csavargok. Este ünnepi elérhetetlenségben fényeskedő kirakatok...

Szombaton kávéházba mennek. Két órán át a halas, barkeszos pénteki vacsoráról meg a sóletról beszélnek. Még a férfiak is... Szóba hozzák a cselédeket, dicsekszenek: olcsó leányt fogadtam, jól bevált, dolgozik mint a gép. Engem szidtak mert tréfliztem. Tejes lábast mostam el zsíros vízben. Nagy bűn!!

Ideges a nagysága. „Máskép” érzi magát. Minden mérgét rám fújja, mintha én tehetnék róla. Észnélkül van, nem akar ötödiket. Ezer koronába került... Este hideg rázta, reggel félőrülten sikoltozva hívott be. Vér lüktetett ki belöle vastag ívben, a parkettra... Azt hitte, meghal. Lélek nélkül kapálódzott az élet után. Belém kapaszkodott — megszűnt a különbség ? Megnyugtattam, hogy segítek s marokkal raktam az aludt vért a kiblibe. Libaszív alakú magzatot találtam közte. Letagadta. Félt, hogy elmondom...

Egy napig mindenki jó volt hozzám. Csodáltak. Három nap mulva a régi komiszkodók. Már egészséges a nagysága. Romlott húst adott ebédre. A szeme előtt dobtam ki az ablakon. Gúnyolódtak: „csak még? mindig ilyent ehessen, szeretném látni mit esznek otthon.” — „Rosszcseléd” vagyok: nem eszem meg a maradékot...

Keresztény uraknál sincs jobban.

Gyujtót vágunk a pincében. Nyirkos, kanális szagú a pince, de mégis szívesen vagyunk ott. Rettenetes folyton „szem előtt” lenni.

Panaszkodnak a lányok: rossz dolguk van. Mindegyik a m,ásik helyét tartja jobbnak: „nagyon korán keltenek.” „Döglésig dolgoztatnak.” „Megrúgott az ifiur, a lábam is földagadt.” Karola tányért tört, nagyságája, letramplizlta, de azért lefogta a fizetéséből. Nem egy de két új tányért kapott a visszatartott pénzből.

Hiába magyarázom: ne dolgozzák túl az időt, hisz emberek vagyunk. Nem hiszik el. Reménytelennek látják a jövőt, csüggeteg szolgának érzik magukat. Várják a vasárnapot. Délután csoportosan mennek a bakakorzóra. Katonák, munkások, cselédlányok („dézsatündérek, lúdtömők”) sétálnak. Külön uccát jelöltek ki számukra, ahol nem járnak „naccságák”.

Levetették a konyhát, kipenderültek egymás elé elfelejteni a köznapokat. Négyen-öten összekapaszkodva, ismerkedő szándékkal szembe mennek egymással. Szemükkel huncutkodnak, „véletlen” lábelakasztások, visítoznak, jól oda mondogatnak egymásnak. Mindegyikbe fickándozik valamit oda nem illő elcsépelt elmésség,: „majom a szakajtóban”, „boldog új éveit — kérek egy koronát”. „Jóreggelt itt a tej, — ablakban a hat krajcár” — meg ehhez hasonlók. „Pasas” — „tuti tyúk”. Élvezik a vasárnapot.

A hintáknál is „befizetnek”. Magasra repülnek, a legények bravúroskodnak, örülniek ha könyörög a lány: „ne hajtson az Isten áldja meg.” A körül állók mulatnak, csemege nekik a fölrepülő szoknya meg a „bugyogó.” Kritizálnak a legények ki a stramabb. Kiéhesednek a nézéstől. A közvetlen természetű lányok nem tagadják, hogy szolgálnak. Föltűnő cifrán öltözködnek, külön divatjuk van — paraszt ruhák fölmaslizva, hoszszú haj. Lesik egymást, milyen a legújabb cseléd divat.

Este muzsikálnak a „Vígnél”, a zabosban. Akik felebérért meg „kapukulcsér” szolgálnak ide jönnek, jó félre-helyen van a „mulató”, a ligetben. Itt nem „látják”. Lányok tízen-húszan ülnek egy asztalnál férfi nélkül. Munkanélküli legényeknek fizetnek sört, ha táncolni „viszik” őket. Udvaron szénás pajta. Oda járnak „levegőzni.” Mindig több szénáshátú leány táncol. Boldogok — hétfő reggelig nyújtják a vasárnapot.

Hétfő délután fahordáskor, a pincében mesélik: „stram pasast fogtam” s leveleket mutogatnak ilyen címzéssel: Ibolyareményű Csordás Juliska kisasszonynak.

Ujra kezdődik a hét. Fáradtak, üres a lelkük. Álmosan hallgatják mit beszélek. Ki is nevetnek. Furcsa nekik ilyet hallani. Természetesnek látják ezt az életet. Ki az oka? — Évezredes kérgeket kell lefaragni lelkükről. Erejüket lélekölő egyforma munkában, más piszkában s krajcáros szórakozásokban szuszogják ki.

Nagyságám leereszkedik hozzám, míg figyeli, hogyan dolgozok, be-; szélget velem, cseléd elődeim hibáit meséli, valamennyi torkos meg lusta. volt, de úgy dolgoztak mint az állat. Megérthettem, mit csináljak, ha jó cseléd akarok lenni. Rabszolgát vesznek a cselédben. Dolgozó-gépet.

Juszti, a Hütterék szákácsnéja öreg leány, hízelgéssel gondolja föntartani magát, hűcseléd, uritalpnyaló. Árulkodott, hogy a pincébe olvasok, bujtogatom a lányokat: ne dolgozzanak.

A házbeli nagyságák ki akarnak dobatni: mérges az enyém is: „olvasni itt vagyok én, magát munkára fogadtam”. Feleseltem: itt senki nem olvas, ha olvasnának mások volnának. A könyvek csak szobadíszek. Örül hogy lefőzhet, arcomba mondja: „hiába okos maga, mégis csak én vagyok a nagysága.”

A cselédnek végtelen legyen a türelme. A cseléd — az semmi, az szemét, az gép, lehet söpörni vele. Szabad felcsöngetni éjjel, kidobni éjjel....

Mellettünk hatemeletes házat építenek. Tégla rakások, malteros ládák, nagy koksz kályhák szétszórtan erős fényű villanylámpák alatt. Fagyos este, mozikból szélednek nagy kopogással, tizenegy óra. Tégla rakáson lugkövet ivott egy cseléd. Vonított fájdalmában.: te tetted ezt velem.! Mentők vitték el. Másnap az ujságok írták: Fogorvos igért házasságot neki.

Utazásra készül a nagysága. Fölszabadulás látszik mindegyikünkön, tervezünk: én: olvasni, a gyerekek: csavarogni fogunk! Az úr? — Az nap későn jött haza. Heurigerbe mulatott. Akart véletlenséggel ágyamba botlott. Félig részeg. Belém csókol: csibikém. None, none, hagyd magad! Szédített: nem bánod meg, holnap megveszem a legszebb cipőt a lábacskádra. — Ellöktem, förtelmes volt. Hamis fogsora az arcomra hullott. Számat befogta, hangtalanul birkóztunk. Azt hitte tettetem magam. Bízott a pénzében. Csak összeszorított lábaim mentettek meg. Hempergésbe fölfordult a gyomra, fürdőszobába támolygott. Az ellumpolt százasokat a kádbat okádta. Undorító bűz járta át az egész lakást. Reggel felé azt álmodtam, hogy szappant eszek, késsel vágtam kockákra. Reggel kirókáztam a vacsorát.

Karácsony felé jár. Reklámok hirdetik az eladásra váró árúkat. Nagy hideg, sok kályhát fűtök, feketét köpök, állandóan kormos vagyok, nincs időm folyton mosakodni. Házi varrónő ül a kisszobában. Téli ruhát varr az uraknak. Este, hogy többet végezzen vissza igazítják az órát...

A fiatal úr barátja jön látogatóba hibbant eszű bátyjával. Furcsa ahogy cigarettára gyújt, mintha lassított filmen mozogna — ahogy nézett mélyen! gondolkodó embernek látszott. Hadirokkant, — nyűg a családon. Háború előtt tanárnak készült.

Karola néhány darab fát adott a nyomorgó házmesternének a pincében. Hütterék Jusztija látta az esetet. Beárulta a leányt gazdáinak. Későneste kidobták Karolát. Kosarát, ruháit ablakon keresztül vagdosták lei az emeletről. Sírva szedte össze: többet nem sajnál meg, senkit. Juszti a függőny mögül lesi kárörvendve...

Karácsonykor féltucat zsebkendővel boldogítottak — nem vettem, el. Családi veszekedésekből tudtam meg, ötszáz koronát vert el a nagyságos úr az éjjel, nekem százhúsz koronát fizetnek egész hónapra.

Kedden, pénteken jön a szemetes kocsi nagy kolompolással, ládákban cipeljük le a szemetet, az uccán huzat van, magas a szemetes kocsi, visszapotyog a hamu a szemünkbe. A szomszéd ház előtt a hideg elől kötény alá dugott kézzel szlovák lányok nevetgélnek szemetes ládáik mell-lett, a kocsira várnak. A sarkon rendőr ír föl egy szobalányt. Mentőöv nélkül pucolt ablakot.

Borzasztó mindig, szem előtt lenni. Reggeltől késő estig a más szeszélye szerint ugrálni.

A gyerekek jobbak voltak szüleiknél, nem parancsolgattak, sőt ha nem látták segítettek. Hozzám jöttek a bajaikkal, szeretem, őket. Csak ők teszik tűrhetővé valamennyire a helyzetet. Gyöngén tanulnak. Házitanító bócher jár hozzájuk tanítani. Kedves, szenvedő arca van — szűken jút neki falat. Óraadásból tartja fönn magát: medikus. Szeretném megismerni, de tartózkodó.

Gazdáim álarcos bálba mentek. Beülök a gyerekszobába. Hallgatomom tanítást. Beszélgetünk is. A medikus csodálkozott, hogy a cseléd nem ostoba.

Beszélt velem a nagyságos úr jelenlétekor is. A nagyságos úron, látszott, hogy ártani akar neki. Kifogásolta a tanítást: „keveset tudnak a gyerekek, mert szórakoznak”. Orra kárörvendőn görbült le, ahogy a medikust elküldte. Büszkén nézett — kibabrált vele. Hatalmasnak érezte magát....

Kapu alatt a falon tábla: „Koldulás és házalás tilos!”.