A magyar Babittnak, jobban mondva a pestinek, ennek a filiszterből és jakobinusból összegyúrt típusnak, aki „örök és kipusztíthatatlan”, nemcsak irodalma van, de irodalomtörténete is. A századeleji irodalom csokorkravátlis fenegyerekei, harcoskedvű bohémjei, mint például Bródy Sándor, rajta próbálták ki oroszlánkörmeiket, az ő vérébe mártogatták a tollat és tőle kapták azt az olimpuszi ajánlólevelet, amelyről csak később derült ki. hogy nem Petőfihez, hanem a Petőfi Társasághoz van címezve. S a petit bourgeois e speciális változata, akinek szellemi és anyagi viszonyai mellett felekezeti viszonyai is rendezetlenek, úgyszólván alig változott azóta, hogy (mint a humor és hazugság kísérleti nyulát) behurcolták „a művészet szentélyébe.” Ami) Maupassant mondott a párisiről, aki Robespierre árnyékát sokszor tévesztette össze saját árnyékával, érvényes a pesti kispolgárra is — javíthatatlan! S még inkább áll ez hites íróira, reprezentativ literátoraira, kik alig különböznek ősi elődjüktől, Bródy Sándortól, aki a Fehér könyvet azért szüntette meg, inert rettegett attól, hogy „piszkos és rosszhiszemű sansculotteokkal kerül össze.” Akik nevében ma irodalmat csinálnak és keserű megvetéssel életre próbálják pofozni, ha valamiben, hát legföljebb abban ütnek el egymástól, hogy egyik sonsculottenak igyekszik maszkirozni, a másik — Vázsonyinak. Ez a differencia igazán csak akkor szembeötlő, ha a magyar babittizmns két jeles literátorát egymás mellé állítjuk: Kassákot és Zsolt Bélát, a „Gerson és neje” s a „Házassággal végződik” regények szerzőjét. Kassák, akár csak Zsolt, a kispolgár írója., de míg Kassáknál a petit bourgeois azt képzeli, hogy előtte barrikád mered, holott az egész merő közámítás, addig Zsolt a közámítást azzal végzi, hogy önmagát képzeli barrikádnak. A tévedések e vígjátékában, amely a háború és forradalmak után már csak annyiban nevezhető vígjátéknak, hogy kevés benne a nevetnivaló, kétségtelenül Zsolt az érdekesebb. Ha Kassák kispolgár frázisokkal, akkor Zsolt kispolgárliterátor — sans phrase, vagyis a legtipikusabban képviseli azt a pesti szatócsot, akit Bródy Sándor fedezett föl a magyar irodalom számára és aki a forradalmak után az ellenforradalom levegőjét élvezi. Ez a kispolgár, klasszikus alakjában, imádja a rendet és „a rend” a temetője: rajongója a családnak, a család szentélyének viszont kulcsát elvesztette: ragaszkodik a tulajdonhoz és „a tulajdon” napról-napra halálragyötri; morált prédikál és „a moral” pellengére állítja; békéért esedezik és kénytelen a békét megtörni. A mai rendben élete csupa ellentmondás, „igazságai”, amikhez kétségbeesetten ragaszkodik, frázisok, szűzei, akiket fehérbe öltöztet, prostituáltak, hősei Donkizsótok, hite hitetlenség. A kapitalizmus malomkövei közt örlődik, a nyakán ott ül az uralkodó osztály, a lába alól kicsúszik a talaj, orrabukik, miközben azt hiszi, hogy mártiromságával megváltja magát is és a — világot. Ha valaminek nekikezd és az a valami nem sikerül, nem magát és „eszméit” okolja azért, hanem a körülményeket, amik nem voltaik hajlandók alkalmazkodni szándékaihoz. A történelem balekja, aki abban a hitben ringatja magát, hogy a marsallbotot hordozza tarsolyában. A szíve-lelke a burzsoáziához köti, illetőleg a kapitalizmushoz és tőle kapja a legcsattanósabb pofonokat. (Volt idő, amikor ezek a pofonok annyira kihozták sodrából, hogy — visszaütött. S ilyenkor még arra is kapható volt, hogy „a piszkos sansculotteokkal összekeveredjen”, még hozzá a barrikádokon! De ezeket a kiruccanásokat is mindig megbánta — gondoljunk csak a kommunard Clemenceaura, vagy a 48-as júliusi fölkelés montagnardjaira.) Ha nyúlszívére Nubia párducának bőrét teríti, kész arra, hogy párducnak higyje magát. Azonban ahogy Lenin írta, ez a „kisember”, akit a kapitalizmus állandóan elnyom és aki igen gyakran a nyomorbasülyedést és az életnek Hirtelen rosszabbodását éli át, „könnyen átcsap ugyan a szélső forradalomba, de nem tud kitartást, szervezettséget, fegyelmet és szilárdságot tanusítani.” Zsolt irodalmi Hinterlandja azonban ilyen „forradalmi” babérokra egyáltalán nem vágyik. Az ő kispolgársága „rendszerető”, pőrén nyúlszívű, nyíltan ellenforradalmi. A bizonyítók? Lapozzuk föl regényét a „Gerson és nejét”, amely azért is értékes adalék, mert benne szó van a forradalomról és az ellenforradalomról. Az író beszól, véleményt mond róluk, (miközben a főhős, Gerson sorsát szövögeti) — illetőleg csak a kommunról mond véleményt, mert az októbert nem említi, nem meri, azt csak titokban, szíve legmélyén melengeti. A kommun természetesen nem volt más neki, mint „riasztó változás”, ,,fejtetőre állított világ”, „átmeneti képtelenség”, amiről ő is zengi a dalt: „őrültség” stb. Mindezeket nem a könyv hőse mondja, az a huta és kellemetlenül korlátolt kispolgár Gerson, hanem a kulturált és europér Zsolt Béla. S ha Kondor tanár úr, ez „az izgatott filozopterből kiegyensúlyozott konservativ” a kommun alatt nem is óvná a diák Gersont, hogy „Meglátja, édes fiam, rossz vége lesz! Az én álláspontom: csak semmiben sem benne lenni, édes fiam!”, akkor sem volna senkiben kétség aziránt, hogy az írónak is ez az álláspontja. Ám nem csak a kommun, de általában a munkásmozgalommal szemben mutatkozik Zsolt tipikus kispolgárnak. Az. hogy Gerson a főnökének „besugja” — idézőjelben, tehát úgy, hogy az író szerint nem besugást követ el, — a készülő sztrájkot, már maga is élénk tanuság emellett. Ahogy ezt a „besugást” kommentálja, az viszont egyenesen szívderítő. Azt írja Zsolt: „Végeredménynek Gersonnak volt igaza, mert cégvezetővé léptették elő.” A demokrata kispolgár morálja ez, kinek az imádsága: add meg az én mindennapi kenyeremet, hőstette: ez árulás, gyalázata — business. Természetes, hogy a sztrájkot viszont idézőjel nélküli „bújtogatások” csinálják és az a kommunista fiatalember, aki Gerson családját ékteleníti, kész „röpiratmondatokban” beszél és „valami nyegle teátrális kérlelhetetlenséggel.” A szobalány ezzel szemben nem teátrális de annál tipikusabb szülöttje Zsolt szellemének, A kispolgár korlátoltságával és rosszindulatával formálja meg olyan cselédtipust mutat be. aki „mióta ráeszmélt, hogy elmult az idő, amikor szalmaözvegy gazdái a nyaraló feleségek távollétében barátkozhatnak vele ... kielégült a leskelődésekben, kulcslyukon való hallgatódzásokban, intrikákban ...” Nagyon valószínű, hogy ilyen cseléd is van, sőt sokan lehetnek, tehát az író appellálhat az „igazságra”. Azonban, nem arról van szó. hogy Zsolt „hamisít”, (bár erről is lehetne beszélni) hanem, hogy abból a sok „típusból”, ami a cselédek közt akad. point ezt választotta ki, ezt a típust, amely különben, ha Zsolt nagyon jól megnézi, nem egyéb, mint a kispolgár — cselédkosztümben. Zsoltnak ugyanis erről, vagyis az ellenforradalomról is va:n véleménye „Az egyik pánik elviharzott és jött a másik”, az ellenforradalom. Ez a ,,pánik” már nem kap jelzőket (“őrültség”, stb.), de jelzi, hogy Zsolt vele sincs kibékülve. A pesti petit bourgeois, aki rendezetlen felekezeti viszonyai miatt, nem vehetett részt a „fehér terrorban” bár szívből szeletelt volna, „irgalmatlanul félt tőle”, de „nem háborodott fel”. Az a malőr érte, hogy nem ő csinált „rendet”, csupán az ő koponyáján verték a rend taktusát. Mindenesetre olyan pech. ami érthető, ha „pánikot” okozott berkeiben. Ha a rendezetlen viszonyok fatális körülményei nem játszanak közre, bizonyára abban a szerencsés helyzetben volna most Zsolt, hogy az elllenforradalmat úgy üdvözölhetné, mint a „nemzeti újjászületés korszakát.” A fatális körülmények azonban közrejátszottak és Zsolt nem tehet egyebet, mint megmondja véleményét a kispolgárról. Gersonban kéjjel leleplezi, undorító hibáit feltárja, pőrére vetkőzteti, kitölti rajta bosszúját. Mi ez? — kérdezhetné valaki, hát ha Zsolt nem szereti, sőt utálja a kispolgárt, a Gersonokat, hogy lehet akkor, hogy mégis ő a képviselőjük. Marx írta, hogy „kevéssé szabad azt képzelnünk, hogy a demokrata (tehát kispolgári) képviselők ... csupa szatócsok, avagy ezekért rajongnak. Műveltségük és egyéni helyzetük szerint igen messze eshetnek ezektől. A kispolgár képviselőivé az teszi őket, hogy gondolataikkal nem tudják átlépni azt a határt, amelyet emez (a szatócs) az életben nem tud átlépni és hogy ilyenformán elméletben ugyanazon feladatok és megoldások felé terelődnek, ahova amazt az anyagi érdiek és a társadalmi helyzet gyakorlatban tereli.” III. Napoleon államcsinybe.) Azt a határt, amit Gerson nem tud átlépni a gyakorlatban, nem lépi át Zsolt soha elméletben. Zsolt és Gerson egy személy... (Budapest)