Az elmult hetekben konfliktus támadt szakszervezeti kérdések miatt a Palazzo és a Vaticano között. Az Azione Cattolice a konkordátumot megsértve ugyanis nem hogy nem oszlatta fel a katholikus szakszervezeteket, hanem Traglia ügyvéd a központi bizottság nevében a szervezkedés intenzifikálására szólította fel a kerületi szindikátusokat. A konfliktus azóta természetesen elsimult, az Azione Cattolica deferált az olasz kormánynak és az Osservatore Romano sértett hangú cikkben védte meg az egyház munkásszervezeti működését, amelyet szerinte a legtisztább emberszeretet sugalmazott. Az Osservatore Romano cikkére válaszolt Carlo Scorza parlamenti képviselő a Gioventii Fascista alábbi cikkében, amelynek címe: Odiare i nemici (Gyűlölni az ellenséget).

„A haza és a fasizmus ellenségei elleni gyűlölet, amelyet mi hirdetünk, eszméink védelmének legnemesebb formája; egy vallás eszméi ezek, amelyek a történelem legnagyobb és legbölcsebb tanítómesterének, az Egyháznak tanításaiban gyökereznek.

A fasizmus minden izében eredeti jelenség, tipikusan olasz, nincs egy mozgalom sem, amelyhez hasonlítani lehetne, de törekvésében, céljaiban és módszerében rokon az egyházzal;

Értsük meg jól: az Egyház történelmében nem arra a korára utalunk, amelyben szerény szentek szerepelnek, akik kétségbevonhatatlan jámborságukkal az Egyházat ha nem is a tőkéletes pusztulás, de legalább is egy hatalmas dekadencia felé vezették. Mi a katholicizmus valóban konstruktiv részére gondolunk, azokra a nagy Pápákra, nagy Püspökökre és nagy Misszionáriusokra, akik politikusok és harcosok is voltak, akik a kardot és a keresztet egyformán megtudták markolni és közömbösen tudták alkalmazni a. máglyát és a kiközösítést, a kinzópadot és a mérget, mindig az Egyház nagyobb dicsősége érdekében.

Csodálatraméltó, nagyszerű, gőgös alakjai ezek a történelemnek, akik előtt fejedelmek és császárok hajtották meg a térdeiket, akik előtt városok és országok hódoltak meg. Ezek az óriások építették a katholicizmus erődeit, Guzman Domenico, Loyolai Ignác, VII. Gergely, II. Innocent, IX. Gergely, IV. Innocent, II. Gyula, V. Sixtus, Borgia Sándor és — hogy közelebb jőjjünk korunkhoz — XIII. Leó, a perugiai vescovátus idején.

Büszke férfiak voltak ezek, makacs gyűlölők, akik méltán szálltak Péter trónjáról az ég küszöbére, mint azok a jámborok, akik a szeretet és a könyörületesség, utján jutottak el oda. „A cél szentesíti az eszközt” nem a Messer Niccolo által föltalált cinikus politikai formula volt, hanem az élet elkerülhetetlen szükségszerűsége, amelyet századok óta alkalmazott a győzelmes katholikus egyház. Gondoljunk III. Innocent gránitfigurájára, aki Isten szeretetéért — bár keserves könnyeket sirt az assisi szegény fölött — elrendelte a provencei vérfürdőket.

Ez a Pontifex Maximus különösképen szilárd volt ellenségeivel szemben, úgy hogy fékezhetetlen dühében mondotta Filippo Augustohoz: Az ellenséget le kell igázni, össze kell törni (écraser), hogy kényszerülve legyen visszatérni a mi hitünkhöz. Nagy és méltán dicsőített pápa volt, aki vassal és tűzzel is szolgálta az Egyházat.

A fasizmusnak tanulnia kell a hajlíthatatlanság és büszkeség eme nagy iskolájától. Ahhoz, hogy győzzünk, szükségünk van nemcsak a szeretet, hanem a gyűlölet fegyvereire is.” (Milanó) (e. á.)