Régen a Kárpátokban a férfi ember értékét aszerint a fejszecsapás szerint mérték, amire egy olyan vastag fa kidöntéséhez szüksége volt, amit a karjaival még át tudott fogni. Mily nagynak kellett az első emberek ama szenvedélyének lenni, mely az alföld rendezett, sőt áldott városaiból az erdő szegélyéig s az erdő kellős-közepébe kergette őket. Ennek a szenvedélynek a neve, mely az embereket önmagukon túl, a legfantasztikusabb és a legcsodálatosabb cselekvésekre ragadja: az éhség. Ahová az emberek egyszer elkerülnek ott ottragadnak odatapadva. A fák hatalmas, gyökerei befonódtak a kunyhók szobáiba. A parasztok fáikat és faedényeiket a városba vitték. A farkasok visszavonultak nem annyira a golyók, mint inkább a favágás, a fűrészmalmok zaja s az emberi közösség annyi hangja elöl. Csak itt-ott téphettek szét egy-egy bárányt és juthattak télen az udvarokba. Az emberek jobban összetartottak és fölénybe voltak.

Amikor a XVIII. században kitört a korona ellen a Rákóczi-felkelés, a Kárpátok parasztjai erősek és hatalmasak voltlak úgy hogy a szavuk latbaesett. A felkelést leverték s a felkelésben való részvételük miatt a korona elvette a parasztoktól az erdőt. Az erdőt korona-uradalommá nyilvánította és a Kárpátok nyergét teleszórta őrtornyokkal. Az első időkben a parasztok összeverődtek és fölégették a tornyokat. A bérbeszedőket agyonverték. Lehetetlennek tartották, hogy elvegyék tőlük azt az erdőit, amelybe apáik saját testükkel szaggatták be az útakat.

Gyermekeik nem hiába voltak jelen az apák megölésekor vagy elhurcolásánál. Ugyanúgy védekeztek. Az ő védekezésük azonban már szorványos és csodálatos valami volt. Ezekből az évekből származtak azok a törvények, amelyek kimondják, hogy a vadorzókat fel kell akasztani, a fairtáson csípett kezet pedig levágni s a fejszével együtt a falu piacán kiállítani. Nagyon sok ilyen kezet állítottak ki, de ugyanolyan sok kéz dugta el a fejszéket a pajtában.

Az erdei parasztok új nemzedéke sárból és hulladék fából épült viskókban lakott s ösztövér marháját a falu mezején legeltette. A saját vérével fizette, de pontosat a bérletet. Olykor még ki vette némelyik a maga részét az erdőből. Ezek azonban vakmerő és ha már-akkor-nem-bánom-fickók voltak azokhoz az elsőkhöz képest, akik a régi időben felkeltek ; mert az út valaha a kezdet volt, ez pedig a vég. Az erdei parasztok elfelejtették multjukat jóllehet ez nem volt messzebb mögöttük, mint amenynyire különben férfiak emlékeznek a történeteikre. A testükben nem volt már semmi, ami feszült, legyöngültek, gondolkozásuk meg ellomposodott.

A világháborúban a férfiakat, mint általában a határonlakókat, lehetőleg eltávolították és egész távoli hadszínterekre küldték. Az élet folyt tovább vékony, de szívós szálakkal. A falvak egynémelyikét ellőtték azzal a heggyel együtt, amelyhez ragadt. Más falvak senyvedtek az ágyúdörgésben tovább mozdulatlanul a megszokott nyomorban. Néha egyik vagy másik falusi uccán felszakított valami hír egy heves kiáltást. Minden éjjel hadseregek menetelése dobogott a hegyi szorosokon keresztül. Olykor az éjszakában az asszonyok kitárták az ajtót és a karjukat a hegyeken túli menekülők előtt. A pofacsontok kifeszítették a bőrt. Az éhség már tartozéka volt az életnek. Már nem is panaszkodtak felőle. A közelgő tél mindent kioltani készült.

Hrusovóban Vojtcsukné vajúdva feküdt az ágyán. Az egyik szomszédasszony világosságot gyujtott, a másik elhessegette a tyukokat. Azután Vojtcsukné fölé hajoltak és nógatták, hogy kiabáljon. Vojtcsukné azonban némán kínlódott, ahogy az ember olyan dolgokért kínlódik, amik mindegyek és már előre céltalanok. Az ura kilenc hónappal azelőtt volt odahaza és már hosszú ideje nem tudott róla. A szomszédasszony arcán nagyon messze, kialvó gyürüzésben kerengett a kicsike láng a világ végtelen, teljes tökéletes sötétségében. Az asszonyok közül egyik sem hallott katonalépteket a falu uccáján. Vojtcsuk szobája küszöbén ép´ abban a pillanatban jelent meg, amikor Hrusovón egy apának a szobába kell lépni: — amikor a köldökzsinort elvágják.

Az összeomlott hadseregekből áradtak az emberek hazafelé. Vojtcsuk meghökkent de azután elnevette magát és belépett egészen a szobába. Az asszony kiszikkadt testéből, agyonvárakozott szívéből minden fény felragyogott szeme bogarának két pici pontjában. Vojtcsuk megérintette az asszonyt és a gyermek felé fordult. A gyermeket megmosták és kosárba tették. Vojtcsuk az asztal elé ült és a kosarat átfogta mind a két kezével. A vékony sivitás minden kiáltást túlharsogott a fejében; minden halálfélelemben vonagló test kiáltását. Vojtcsuk a hadseregből a kabátjában hozott tetveken kívül még valami mást is hozott. Ez az élettel teli kosár hozzátartozott. Az ő fajtája volt, sőt még ennél is több; az osztálya. Vojtcsuk tekintete végül a legkülsőségesebb dolgon akadt meg: a fűzfakosáron. Hirtelen felállt és kiment a szobából. Kiment a pajtába és kerített egy fejszét, aztán kiment az erdőbe és nekilátott.

Lent a tisztáson pár férfi heverészett az állatok közt. A fejsze csapásra felkapták a fejüket és egy pillanatig álluk a levegőbe akadt. Először egy öregember hagyta ott a többit és ment föl a hegyre. A kidöntött fa a földön feküdt. Vojtcsuk nekigyürközött és nyesegette a galyakat. — „Vojtcsuk!” — „Itt vagyok !” — „Mit csinálsz?” — „Bölcsőt.” — Az öregnek leesett az álla a csodálkozástól. Elfelejtette becsukni, hogy kifutott a nyála. Vojtcsuk tovább dolgozott. Az öreg megkérdezte: — „Szabad?” — Vojtcsuk gyorsan megfordult. Elkezdett nevetni. Az öreg zavartan törülte le a nyált mindakét öklével a szájaszéléről. Alulról nézett Vojtcsuk szemébe. Vojtcsuk szemében az öreg mindent egybe látott, az erdőt ahogyan volt, a hegyek barna és zöld gyürüzéseit, az elszakadt felhőket s egy piros pontot, a falut. A tekintete mélyen elmerült ebbe a szem erdőbe. Közel és megfoghajtóan feküdt ez az erdő Vojtcsuk szempillái alatt. Az öreg elfordította tekintetét Vojtcsuk arcától a hegyek felé. Az erdő megváltozott.

Pár nappal később egy csomó paraszt a régi patakmedren, egy szinte függőleges földteknőn keresztül az első őrtoronyig hágott. Köztük volt Vojtcsuk, az öreg Szedorják, Lakata, Rustcsuk Iván, csupa frissen hazaérkezett katona. A kis Rustcsuk, egy tizenöt éves fiú a katona bátyja körül legyeskedett, meg-megérintve olykor annak bőr derékszíját. A háborús évek az idősebb Rustcsuk fiú barna tagjaihoz nem tettek semmit, csupán megnyujtották, szikár póznává. Tegnap a hirtelen hazajött testvér óriási csattanással szakította fel az ajtót és szakította fel a kis Rustcsuk érzéketlen, a penészes szobában bedohosodott agyát. Rettentő nagyságban állt a testvér a küszöbön, felette az anyának, a fiú és leánytestvéreknek, a csirkéknek és a kecskéknek, a föld leghatalmasabb dolgai közt, idegen országutak ökölnagy sárgöröngyeivel. Kitárt karjai alatt a nyitott ajtón keresztül egy huzamban surrant ki a megáporodott levegő az anya sóhajával, a kisgyerekek nyöszörgésével, a borjú beteg bőgésével s az éhség minden állott unalmával. A kisebbik Rustcsuk szorosan a bátyja mellett tartott. Nem csodálkozott, hogy minden máskép van. Most már még többet várt.

Lent a faluban az asszonyok a fejszecsapások hangjára figyeltek. A fejszecsapások eleinte akadoztak, később megkeményedtek, végül egyen-¹ |etesen zengtek. A visszhang felszabadult és átugrott a hegyekre. A férfiak megálltak és csodálkozva figyeltek a visszhangra, amely úgy tűnt, mintha megmerevedett volna a levegőben. Nevetve néztek egymásra: a többi falvakban is kimentek az erdőre. Amint este lejöttek a hegyről, elől Rustcsuk és Vojtcsuk, — keresték őket. Csendőrök léptek a földteknőbe. A két csoport megállt, arc-arccal szembe. Minden pont a szembelevő pontot látszott mérlegelni. Tekintetük csüggött egymáson. Ugy tűnt, mintha a kabátgombjaik is kiragyogtak volna. A szemgödrökből apró mosoly ugrott át a szemben levő szemgödrébe s szemről-szemre, keresztbe ugrált. Közben a parasztok beérték a csendőröket s megálltak. Vojtcsuk lába gyökeret vert, — a csendőrök kitértek.

A tisztás a hegyeken kiszélesedett. A szomjúságban eltikkadt falvak itták a fát. A kunyhók oly roskadozók voltak, hogy már az emberek vállán tartották magukat. Elrohadtak a sok esőben. Minden paraszt még a tél beálta előtt új tetőt akart. A sírokra friss fakereszteket ácsoltak. Az írtások után maradt szabad terület jó volt gyűlésekre. Nagy tüzek tartották féléjszakákon át együtt a parasztokat. A katonák tájékozottak voltak: a világ más lesz. Oroszországban van egy Lenin. A földet elveszik az uraktól. Az erdő és a rét a parasztoké lesz.

Az erdő mögött fekszik az Akna Szlatina nevű bánya. Beteg kunyhók fagyoskodnak unalmasan a piszkos fehér sóharmaton. A korcsmák ferde Száját emberpép tömte tele, amit átitatott a pálinka. Bent az embereik gondolata álmokká, haraggá és káromkodásokká gőzölgött.

Most már jöttek munkások is az erdőre. A sűrű embergomolyagból, arcok, kezek és öklök emelkedtek ki. A korcsmák sűrű levegőjén keresztül az utolsó kommunikék fehér papírra nyomott fekete betűi dörömböltek.

A beköszöntő tél megint hóba göngyölte a vad falvakat. Tavasszal hírnökök hozták a magyar forradalom hirét. A Kárpátokon innen munkások és parasztok vörös diktaturája állt. A röpiratok eljutottak egész az erdőkig, befészkelték magukat a falusi uccákba. A hrusovói faluközösség Vojtcsukot választotta falubiróvá.

Pár héten keresztül az olvadó hó zajgott a földteknőn. A nyájak és szekerek új útakat törtek az erdőkbe. Azelőtt ilyentájt az állatokat egy szűkös és panaszos szabadba hajtották ki, most mély, ismeretlen legelőkre. Az állatok megrészegülve a legelőtől nyakukat a földre nyomták, Vékony, fáradt szemnyilásukban a jólakottság fényével. A könnyű ég magasra szállt, ragyogott és a naptól súlyosan hullott alá. A nyár csendesebb volt, iránt a tavasz. Az őrtornyokban ismét kigyulltak a fényei. Az országútakon lovasok trappoltak, idegen, vidám lovakon, idegen uniformisban. Senkise tudta kicsodák, de nem azok közül az erdőelajándékozók és földosztók közül valók voltat. Vojtcsuk tudta: románok. Néha a parasztok farakásaik közt rejtőző menekültekre akadtak. Bekusztak a farakások alá elakadva az éhségben és nem merészkedtek alá a falvakba.. Hireket hoztak a diktatura bukásáról, a saját fáikra akasztott parasztokról s az összedrótozott lábú, folyókba dobott munkásokról. A völgyekben a fejsze csapás megritkult. A nehéz levegőben lovak friss dobogása úszott. Este a tűz körül a várakozás és a félelem nyugtalansággá keveredett, amely mint valami nehezék állt a tetők fölött. Mindenki suttogva összehajolt, valami súlyos és sötét árnyékában, ami már egész közel volt, de még merni volt látható. Lenin végül lóra ül és lovagol. Nem nézi már soká a dolgokat, az urak félnek, Ungvárt a gyárosok lisztet és teát küldenek a munkásotthonokba. A bankárok pénzkölcsönt ajánlanak fel a pártnak. Az oroszok Varsó előtt állnak. Ezután tökéletes volt a csönd, nem jött már semmi hír, az idő átszakadt.

Az egyik nap idegen férfiak érkeztek Hrusovóra és a falu bírája után tudakozódtak. Beléptek Vojtcsuk szobájába, de Vojtcsukot előbb le kellett hozni az erdőről. Az idegenek eleinte suttogtak egymásközt, de csakhamar elhallgattak, mert a szoba nyomta őket. Hallgatagon körülnéztek és lesülyesztették a szempilláikat. A növekvő alkonyatban teljesen eltüntek az idegen, érthetetlen körvonalak. Csak pár világos kíváncsi szem állott meg a sötétben, a levegőben s az asztal alatti szögletben. Még a kályhán is egyszerre szemek nyitottak fel: az idegenek szorosan egymás melléhuzódtak. Vojtcsuk lihegve lépett be és világosságot gyujtott. Most minden látható volt: az asszony, a gyerek, a borjú, s valami ősidőkbéli a kályhán. Az idegenek valami papirt tettek az asztalra. Egy új állam keletkezett.. Törvényeket bocsájtott ki és a telekkönyveket revideálta. Hrusovó községtől bért követelt a használt legelőért és kárpótlást a kivágott fáért.. Vojtcsuk elszakította a papírt. Az idegenek megkérdezték, hogy ez a falu akarata. Vojtcsuk belefujt a rakás papírdarabba. Az idegenek dühösen eltávoztak.

 A következő hónapban csendőrök kiséretében végrehajtó jött Hrusovóra, elhajtani az állatokat. A panasztok elválasztották a végrehajtót kísérőitől. A földrelökték, elverték, rákötötték egy szekérre s útnak engedték az országuton lefelé a hegyről. A csendőrök elvonultak, jobbra és balra idomtalan öklök érték a füleiket. Meghajlott derékkal mentek, mintha a kezek utánnuk nőhettek volna a faluból. Pár kő hullott közvetlen mögöttük a földre.

Másnap este a parasztok fát szállítottak a tisztásra. A bakon Rustcsuk ült, mögötte egy öreg paraszt és még valaki kuporodott, leghátul a kis Rustcsuk. Ágak surolták az állukat s az öreg paraszt szakálába téptek. Haragosan kapkodott az ágak után, melyek már rég tovaugrottak és ujabbak csaptak fel. Ekkor rájuk kiáltottak, — egy nagy csapat csendőr, Rustcsuk meg akarta állítani a szekeret. Hátul kiabáltak: „tovább”! Erre tovább ment. Erre lőttek. Rustcsuk érezte, hogy valami máskép van, aj hátában csend van és üresség, de azért hajtott tovább. Megállt a tisztáson és átkuszott a fán: a kis Rustcsukot eltalálta a golyó. Az idősebb Rustcsuk valami kétségbeesettet és szörnyűt szeretett volna megpróbálni a halál ellen, de nem tehetett mást, minthogy a gyermek testét, amely magától teljesen kiterült, egészen kiegyenesítette a barna vékony fatörzseken.

Rustcsuk anyja nem viselhette volna büszkébben fájdalmát, még akkor sem ha tudja, hogy ez a lövés az első volt a következő lövések büszke kíséretéből. A könnyeket és a kéztördeléseket gyorsan le kellet nyelni, invert a kézre és a szemekre szüksége volt az állatok és egyéb gyermekek gondozásakor. A nyitott sír előtt a pap elkoptatott szavakkal beszélt a fiatal halottról. Az asszony száraz, kemény tekintetét egyenesen a pap szájára függesztette. A pap intette a parasztokat, hogy odahaza maradjanak, ahelyett, hogy ilyen útakon járjanak és gyerekeket cipeljenek magukkal. Az asszony torkáról, amelyről különben halotti búcsúztató alkalmával a sírás csuklik elő, száraz, haragos morgás szakadt föl. A parasztok nyugtalankodtak, a pap gyorsan befejezte a beszédét. A temetés után összegyültek a parasztok. A falvakban lefoglalták az állatokat, az asszonyok jajveszékeltek, a férfiak tanakodtak. Egyezséget kötöttek. Az állatok egy része megmaradt nekik s a fizetésiekre haladékot adtak. Hrusovón nem voltak ilyen ha-már-így-van-hát-parasztok. Az ő határozatuk kemény volt. Egy odút se bőgött tele itt asszony s lágyította el a szándékot, A férfiak magukhoz vették a fegyvereiket és döntötték tovább a fát. Éjjel — úgy hírlett — katonák jönnek Hrusovóra. A parasztok elszállították a fájukat. Az állatokat rejtett helyekre osztották el. Fiatal legények szállották meg a legelőkhöz vezető bejárásokat. Csak egy kis tizennégy éves ágról szakadt toprongyos, nem egész épeszű leányka, aki semmiről se tudott semmit kuporodott a tisztáson egy egyetlen tehén árnyékában. A tehén hátának barna-fehér foltjai a lányka együgyű keskeny homloka számára olyan meghitt táj volt, mint másoknak a felhők és az erdők. Álmosan pislogott a katonákra. Egyszerre a nagy meleg hegyet és az árnyékokat elszakították a feje mellől és a tisztás üres lett. A lányka hangosan kiabálva futott le a faluba.

Este lövöldöztek. Letörtek két fiatal parasztot. Az egyik közülük az Idősebb Rustcsuk volt. A parasztok mondták, hogy a Rustcsukoknak sokat kellett szenvedni az erdőért. A Rustcsuk fiu mozdulatlanul feküdt, de azután ismét magához tért. Az első lövésekre felcsuklott a falu. Az emberek mindent abbahagytak és összebújtak. A következő lövések megakadtak a levegőben, mindegyik hunyorgatott s a kezek nekiláttak a munkának. Egy helyen a katonák bekerítették a legelőt és a nyájat kihajtották az útra. Elviselhetetlenül lassan tolta előre a kanyargós országút a pár férfit és a maroknyi állatot a mély erdőn keresztül. Végül jött a sóvárgott kanyarodó, a völgy s a rendezett tetők alant, hol a világos lejtőn nagy cik-cakkos árnyékokban folyt szét az erdő. Az árnyékon keresztül hajtották a nyájat, mögöttük az út fehér volt a naptól. Ekkor az erdő széléről egy fahulladékkal megrakott szekér fordult ki s az egész csoporti meglapult az árnyékban. A falun keresztül tört egy tucat legény szekereken, a lövéseket maguk után vonták egész a falu uccájáig. A falvakbari hallgatóztak a parasztok Hrusovó felé, lenyelték a gerinctelenségüket, az új bérleti szerződés a szivük gyökeréig fájt, az ifjak bosszankodtak amiért odúikba kell rejtőzniük s nem mint Hrusovón, ahol az apák és a testvérek a fáért és a legelőért harcoltak és véresen tértek haza az erdőről.

Mint mindig ilyentájt megállt a nyár, nem vonult tovább, nem tudott elszabadulni. A levegő oly tiszta volt, hogy közel volt a messze. Az erdő) fölött azonban vékony füst lebegett, amelyből az ősz lett. Vojtcsuk éjjel elhagyta a falut, egy félreeső úton elérte az országútat és Ungvár felé tartott. Ott jelentést tett a pártnak.

Három napig maradt oda. A harmadik nap este a pártmegbizottal tért vissza. A felesége már rég várta, a szempillái remegtek. Kis fia az ajtóban állt s nagy, nedves orrlikaival szívta be az idegent. A megbízott megkopogtatta a gyerek koponyáját, amely olyan hangot adott, mint a dió Fáradt volt az úttól, keresztül-kasul a hegyeken a sötétben a katonaposztok közt. Az egész falu frissenvágott fa szagával volt tele. Hazaérkezte után mindjárt tódultak az emberek Vojtcsuk ajtajába. Valamennyi valahol meg volt sebesülve. Még az asszonyok és gyermekek keze és feje is be volt kötve. Nem volt közöttük egy sem, amelyik valahol ne védte volna az állatját a fának a hegyről való leszállítása közben. Az egész falu testével torlaszolta el a földteknőt. Vojtcsuk fejében megmerevedtek mindezek a hirek, a bekötött fejek, a lövések s a fánál keményebb haragos mondatok illata. Felolvasott egy röpiratot, amit a mult hónapban nyomtak Ungvárt. A hangja köröskörül vékony ráncokba vasalta a homlokokat. Kézről-kézre adták a röpiratot s a szavak fekete morzsáit nagy szemekkel falták fel teljesen. Vojtcsuk visszaakarta vinni. Ekkor két öregebb paraszt, Szedorják és Lakata vállalkoztak kíséretül az útra.

Vojtcsuk nagy kerülőt tett az erdőkön keresztül és délfelől jött Hrusovónak. Szedorják és Lakatta a fejükbe vették, hogy még az éjjel visszajönnek. A meredeken ferde irányba kapaszkodtak fel, amig a földteknőbe értek, amelyben a hópatak folyt a tavasszal.

A földteknőben nem nőtt fű. Meztelen, elporcogósodott gyökerek csavarodtak egymásba, mint összefonott karok, legkülső csücskeikkel itt-ott súlyos, nagyon is súlyos ágakba szövődve. A két paraszt a kezén-lábán kúszott, mélyen alattuk a falu valami világocskája fénylett, mint valami ragyogó golyó, ami legurult egy csatornán és a földön fekve maradt. Tökéletes csend volt. Minden halk nesz a hangok gyöngéd seregének volt a kezdete. Lecsúszott egy kő, súrolta a lombot, egy megriadt madár csapott föl. Odakint még nyár volt, belülről a földből már kúszott elő az Ősz; A földteknőben úgy szállt a köd, mint a füst. Ugy érezték, hogy rejtve vannak. Az erdő úgy takarta köréjük a ködöt, mint az anya gyermekei köré a kendőt. Már fárasztó volt a folytonos kúszás. Kiléptek a mederből a köd egész sűrű volt, a nehéz sötét fák árnyékot vetettek, minden hang már jó előre kialudt. Ismerték az irányt és teljes biztonságban érezték magukat. Egyszerre valaki rájuk kiáltott, nem is nagy távolságból. Lekuporodtak a földre és vártak. Még kétszer hallották a kiáltást. Hosszú ideig lapultak csendben, amig tovább mentek. Lőttek. Meglehetősen messzi. A földteknő tulsó oldalán. A lövések szinte lágyak voltak, ködbe bugyolálva. A férfiak óvatosan mentek, de nyugodtan. Szedorjáknak úgy tünt, mintha egy ág a mellébe csapott volna. Lakata meglehetős sokat ment anélkül hogy észrevette volna, hogy Szedorják már nem megy mögötte. Amikor megfordult, Szedorják jó mögötte feküdt a földön, már holtan. Először magamögött húzta a holtat, de azután belátta, hogy a halottal nem tud kimenekülni. Megjegyezte a helyet és egyedül szállott alá.

A faluban hallották a lövéseket, az emberek egész a tisztásig előrejöttek. Szembejövet két teljesen hasonló fehér arcot pillantott meg Lakata az összes arcok között, az ő és a másik felesége arcát. Az ő felesége fellélegzett és a másik asszony felé fordult. Ez dühödten lökte el magától. A parasztok körülvették Lakatát, de csakhamar széjjelváltak. Egy részük visszament a faluba, a kisebbik rész tüstént megfordult és ment az erdőnek. Elöl Lakata. Az asszony velük akart menni, visszaküldték. Nem messze tőlük kilépett a fák közül és mégis követte őket. Köd. Kiabáltak utánuk, visszakiáltották: „Hrusovóiak”.

Közben a katonák megtalálták a halottat s alaposan szemügyre vették. Eddig még nem került egy se ezek közül a nyakas parasztok közül a kezei közé. A sapkát lehuzták az arcáról, az idős élemedett férfiarcáról, egyikéről ama parasztarcoknak, amelyeken a halál nem sokat változtat, mert már jó előre minden időre kivésődtek, a röpke létre ugyanúgy, mint az örökkévalóra. A katonák — fiatal fickók — elcsendesedtek. Felgombolták a mellényét, a zsebében volt egy pipa, egy késés egy átlyukasztott pénzdarab. A melle köré egy erszény volt kötve. Az ing és az erszény véresek voltak. Az erszényben Szedorják készpénzvagyona volt, tizenkét korona és egy tisztán összehajtogatott papir, a röpirat. Szedorják nem tudott olvasni. A szavakat azonban kívülről a fejében tartotta és a röpiratot gondosan magával hordta. A katonák kisimították a papirt és tovább adták egymásközt, azután a vállukra vették a halottat. Menetközben a parasztokba ütköztek. Lakata mondta: „Szedorjákot akarjuk.” A katonák kérdezték: „Rokonok vagytok?” Az asszony felelt: „Én vagyok a felesége”, — s egyik katonát a másik után nézte végig. Valamennyi fiatal volt, mint a tulajdon fiai. A férfiak megkapták a halottat. Az asszonynak oda adták az erszényt és a pipát. Az asszonynak remegett a válla és a,z ajka, a tezei azonban nyugton maradtak, amidőn a tárgyakat a kendőjébe kötötte erős, rendes csomókkal. A férfiak levitték a holtat. Az asszony egy darabon utánnuk ment, a térdei lágyak voltak, az egész hegy lágy volt, az ujjai azonban, melyek a kendője csücskét fogták, kemények. Szedorjákot már a következő nap eltemették. Pap nem volt ezen a temetésen. Vojtcsuk azonban a halott felett olyan szavakat mondott, hogy Szedorják felesége a szempilláit szinte az arcába nyomta, minden könnyét amögé zárva.

A temetést követő éjszaka újabb katonaság érkezett a hegyekre azzal a paranccsal, hogy a falut bekerítsék. Gyorsan és hangtalanul hajtották végre a parancsot. Hrusovó községre kihirdették az ostromállapotot. A tisztáson hat vagy nyolc legényt fogtak el, fegyvertelenül. Védekeztek. Megverték őket és gyorsan elszállították. Még éjszaka beszállították őket Husztra, Beszállításuk titkon és váratlanul történt. Valahol ácsorgott valami gyerek diót majszolva a vasúti pályatest mellett és a túlpiros ujjasok után kacsintott. Valami kitárt ablakon kérdezősködött valamifiatal nő az összekötözött legények után. „Hrusovói parasztok.”

A fogház előtt tömeg fogadta őket, amit hiába próbáltak szétnyomni a környező uccákba. A parasztlegények háta kiegyenesedett s úgylátszott mintha tréfából volnának összekötözve. A tömeg ah és óh kiáltásokkal dédelgetett egy gyereket, Szedorják testvérét, aki majdnem oly magas volt, mint a többi, még egészen tükörsima almaképpel. A legények mosolyogva néztek körül. Nem voltak egyedül.

Két nappal azelőtt jelentést tett Ungvárt a pártmegbizott. Röpiratokat osztottak szét. Huszton, Ungvárott, Akna-Szlatinán gyüléseket tartottak. Az öklök mégegyszer szétverték a vastag levegőt. Az embereket mégegyszer magasra ragadta a remény penészes, sáros odvaik teteje fölé. Az elmult évek vörös áradata átcsapott a Kárpátokon, elapadt és megállt. Nem hagyott vissza semmit, csak a hrusovói erdőt, aminek megkellett maradni, míg az áradat visszaér. A sóbányákból a munkások összeáliták és kivonultak a hegyekbe.

Hrusovón a falu kijáratait katonák szállották meg. Senkinek sem volt szabad a rokonához menni vagy az úton megállani. Vojtcsuk ajtaja előtt katonák álltak őrt. Vojtcsukot letartóztatták és éjjel a városba készültek szállítani. Éjjel minden szem nyitott gödör volt a sötétben. Az ajtók bevoltak csukva, de a falak közt mindenütt ugyanaz történt. A hegyek fölül lehullott a köd. Az út simára lágyult, mint a friss pép, minden lábnyom nélkül, kivéve az őrjáratoknyomát. Az erdő az ablak előtt vékony és idegen volt, mint egy repülő erdő. A tehenek bőgése távolról hallott, mintha idegen faluból jönne. Világosságot gyujtottak. Amikor ez megtörtént, a parasztok megtettek minden szükséges intézkedést, kicseréltek minden szükséges szót. Az erdőben riadólövést adtak le. Az ucca egyik végéről kiáltott egy katona, a másik végéről vissza. A parasztok figyeltek. Vojtcsuk felugrott, felszakította az ajtót. A katonák elmenteik. Végigfutott az uccán, bekopogott az ablakokon, futott az erdő felé, az ucca kijárása szabad volt. A parasztok utána futottak, valamennyien együtt felhágtak a tisztásra. A tisztáson csend volt. A csend mögött lőttek. Maguk köré néztek, de nem láttak semmi mást, mint a falu, fényeit megduplázva a nyitott ajtókon keresztül. Kapaszkodtak tovább. A fülükben valami elkezdett zsongni: a fejükből vagy a messzeségből. Messze felülről kiáltott valaki: „Akna-szlatinai munkások.”

Ebben az órában ideges híradások futottak sztrájkokról és gyűlésekről az ország minden részéből Prágába a hrusovói parasztok érdekében. A kormány nem akart semmiféle nyugtalanságot a Kárpátok egy erdőrészlete miatt. A katonaságot visszavonták.

Körülbelül két héttel később a kormány megbízottja új szerződéssel lépett Vojtcsuk szobájába. Vojtcsuk nagyon lassan olvasta. Minden egyes szó után becsukta a szemét és mozgatta a nyelvét, mintha ízlelné a szavakat és próbálna az íz végső okára rájönni. A szerződésben írva állt, hogy az erdőt a hrusovói parasztoknak egyszer s mindenkorra bérbeadják. Tekintettel a körülményekre az esedékes és a hátralékos bérleti díjat a továbbiakig elengedik. Vojtcsuk összeszorított ajakkal írta le a nevét és adta vissza a szerződést. Kis fia állát az asztallap éléhez feszítette. A szemei felvoltak szakadva, orrlyukai kitágultak. Nem értett semmit, csak a két kezet az asztalon, széles és meghitt az egyik, idegen és keskeny a másik.

Ezt a történetet hallottam a Ruszin-Kárpát-kerületi párttitkártól elmesélni.

Ő mesélte azt is, hogy ugyanez a Vojtcsuk egy napon hozzá jött húsz koronát kölcsönözni utiköltségre Oroszországba. „Ha én neked, Vojtcsuk adok is húsz koronát, úgy ez nem használ semmit, mert Oroszország messze van és az utazás drága.” „Add csak ide és én majd megcsinálom.” Megkapta a pénzt és vásárolt rajta egy kaszát. Amikor megjött az ősz kaszájával mezőről-mezőre szegődött szolgának. Mögötte a meztelen barna föld, előtte az aratás, így kaszálta ki az útját Oroszországba, ahová meg is érkezett.