Annak a könyvnek a címlapján (Agnes S medley: Eine Frau allein, — Frankfurter Societ�äts-Druckerei, 1929, Frankfurt a. M.) ahonnan a soraink alatti részletet közöljük, egy „szépnek” vagy „csinosnak” semmiesetre sem mondható nő, Agnes Smedley arcképe látható. Agnes Smedley arca, nem is kell alaposan megnézni, proletár-asszony arc. Keserűség és fájdalom, nélkülözés és erély, kétségbeesés és elszánt kitartás rajzolódnak ki rajta. Ugyanilyen elemekből tevődik össze az arc mögött levő könyv is, mely a szegénységnek s a szegénységből származó megalázottságnak, ugyanakkor azonban a büszke emberi erélynek és töretlenségnek a dokumentuma.

A proletár ivadék Agnes Smedley a legnagyobb szegénységben született. Gyerekéveit a nélkülözés legmélyebb zónáiban tölti. Apja iszik, anyja az örökös munkában pusztul el fiatalon. A szegénység Agnes Smedley körül olyan nagy, hogy minden szépséget megront, minden apró bajt katasztrofálissá növel s minden jó érzést megöl. Az élet misztériumai, a szerelem, születés, gyerekkor, házasság, minden valami kísérteties és gyilkos értelmet kapnak ebben a nyomorban. A születő gyermek az elviselhetetlen szegénység növekedését s az elhasznált anya könyörtelen megsemmisítését jelenti. A nyomor ebben a világban minden értéket lerombol. Agnes Smedley azonban mindezek közt még sem merül el. Kalandor férfiak erején tultevő szívóssággal, a legelkeseredettebb küzdelmek közt feltöri magát. Dolgozik és tanul, Mindenféle munkát vállal és mindenfélét megtanul. Mindent a maga erejéből. Ebben a szakadatlan előretörésben százszor visszaesik, de mind a százszor fel kel, egyre keményebb és elementárisabb kitartással. A könyv lapjain, mely a legtisztább őszinteség nyíltságával mondja el egy nő életének tényeit, a szegényember-életnek egy olyan hőse rajzolódik ki, amilyen ismeretlen a világirodalomban. Egy nagy harcos és protestáló önéletrajza Agnes Smedley könyve s az élete más-más tableaukkal azoknak a millióknak az élete, akik mindenütt a világban a maguk kétségbeejtő protestálását és háborúját viszik a mai szociális determináltságnak, azzal a különbséggel, hogy Agnes Smedley egyéni harca sikerül. Végül is a küzdők első vonalába kerül: ujságiró lesz s a háború vége felé már egy radikális politikai mozgalom arcvonalán harcol, az Amerikában számüzetésben élő hindu forradalmárok között. Igy tehát Agnes Smedley nem kerüli el a börtönt sem.

Szerelem, illetve házasság kettő is van a könyvben. Először egy mérnök, majd pedig egy hindu forradalmár Agnes Smedley férje. Mind a két házasság ugyanazon a zátonyon zuzódik szét. Azokon a gyógyíthatatlan lelki zavarokon, amiket gyermek- és ifjukori élményei termeltek ki Agnes Smedleyben a szerelemről és a házasságról. A tiltakozásai azonban ezek során sohasem egyéniek. Itt már nem ő, hanem a „nő” protestál. A második házasság kötöttségeiből való szabadulással végződik a könyv. A küzködő Agnes Smedley valamiféle győzelem tiszta partjaira ér. Ez a győzelem a visszanyert függetlensége és a — könyve, mely a mai rossz társadalma ellen protestáló asszonynak a legteljesebb s egyszersmind legművészibb dokumentuma. (Sz. A.)

Mi volt a szerelem számomra? Mesék tarka összevisszasága, melyeket gyermekkoromban olvastam és regényeké, melyekkel később ismerkedtem meg. Számomra azonban a mesék és regények eseményei nem kapcsolódtak a nemiség amaz egészen más és tilos dolgaival; ezek az én szememben nem tartoztak a szerelemhez, mert erőszakosságot jelentettek, házasságot vagy prostitúciót s a házasság gyermekeket jelentett és síró és zokogó anyákat és káromkodó férfiakat; a házasság szerencsétlenséget jelentett előttem s mindazt, amitől féltem és amit kikerülni törekedtem az életben.

Amióta Ernestet megismertem, gyakran voltak ilyen gondolataim. Szégyellem magam a szerelem utáni vágyódásomért, a gyengédségért és pajtássági hajlamért, amely rejtetten élt nyers és vadóc magatartásom mögött. Már majdnem tizenkilenc éves voltam. Testileg még nem egészen fejlett s laz érzelmeimben is kialakulatlan és visszamaradt. Keveset gondolkoztam még a dolgok fölött, ehelyett azonban sokat cselekedtem. S jóllehet a „szűzességet” és az asszony úgynevezett „tisztaságát” megvetettem és felháborított amiért a férfiak ilyen szempontok szerint merészelik a nőket megítélni, a szexuális dolgokkal szemben való iszonyatom évről-évre nőtt.

Gyűlöltem a házasságot, mert az anyám és egy csomó más asszony életét, akiket ismertem, tönkretette és inkább akartam prostituált, mint feleség lenni. Mint prostituált legalább meg van az a bizonyosságom, hogy respektálnak s a saját testem felett való jogaimat megőrizhetem, mert saját magam tartom el magam és a kenyeremért senki mástól, csak ön magamtól függök. A prostituáltaknak nincs gyerekük, — gondoltam még. A férfiak nem merik megverni a prostituáltakat, s így nem is tartoznak engedelmeskedni nekik. Az a megbecsülés, amit férjes asszonyokkal kapcsolatban tapasztaltam, úgy tűnt előttem, hogy azért van, mert a függőséget és az alárendeltséget ellentmondás nélkül akceptálták:. A férfiak nem szeretik a szabad és intelligens asszonyokat, mert ezeknek véleményük és igényük van s ez mind a kettő kényelmetlen a férfi számára. Senkisem ítéli el a férfiakat a házasság előtti viszonyaikért, sőt a legtöbben jónéven veszik. Senkisem beszél „bukott férfiakról” és arról, hogy a férfiak „ballépést követnek el”, vagy pedig, hogy „az egész életre tönkretették magukat”. Miért beszélnek azonban így az asszonyok felöl? Nyilván csak azért, mert a férfitől anyagilag függenek. Annak az asszonynak tehát, aki a kenyerét maga keresi meg joga van ugyanoly szabadon és függetlenül élni, mint a férfinek.

Egyedül voltam Phoenixben, amikor mindezek a dolgok foglalkoztattak. Ernest és nővére, Karin San Franciscóban voltak. Az ő jelenlétükbein mindig nagyon kicsinek és jelentéktelennek tűntem magam előtt. Ők oly műveltek, szépek és okosak voltak. Azonkívül a mindennapi kenyerükről sem kellett gondoskodniok s az éhség legfeljebb kaland volt a szemükben. Ernest arról írt, hogy én is San Franciscóba menjek. Irt szerelemről és házasságról is, — amit azonban erről írt, mindattól, amit eddig a házasságról hallottam, nagyon eltérőnek látszott.

„Nincs pénzem”, — állott a leveleiben. „Én azonban szeretlek téged. Ha feleségül jösz hozzám szegények leszünk. De mind a ketten fiatalok vagyunk és tudunk dolgozni és tanulni”.

Ugy véltem, hogy a házasságban akkor lehetséges barátság ha az ember maga keresi a kenyerét. Szerelem ... Nem tudtam, hogy mi ez, csak azt tudtam, hogy magányos vagyok s az életem bizonytalansága miatti félek. Ernest szerelemről, munkáról és tanulásról írt. Mindaz, ami után vágyódtam, egyesülni látszott benne. Már csak a szexuális kapcsolattól és a gyerektől való félelem zárta el előttem az utat. Elhatároztam, hogy legalább elutazom hozzá eldönteni a jövőt. Még ha nem is lépnék házasságra vele, az Ernesttel és Karinnal való együttlét döntő élmény volna számomra, mert egy új világhoz vezető utat jelent. Mindaketten azt a szellemi függetlenséget testesítették meg előttem, amit sohasem ismertem s ami nem is a könyvekből származik. Ugy tűnt, hogy a gondolataik önként, minden fáradtság nélkül keletkeznek s ez a maga felfoghatatlanságában olyan volt számomra, mint a csoda. Emlékszem az álmélkodásomra, amidőn Phoenixben elsőízben vittek színházba, ahol valami lélektani drámát adtak. Ernestet és Karint a dráma eseményei láthatólag lekötötték, miközben engem halálosan untattak. Az a körülmény, hogy a darabot annyi figyelemmel és feszültséggel kisérik, arról győzött meg, hogy a darabban valami jelentékeny dolognak kell történni. Az én figyelmemet viszont csak a nagyon is erőteljes cselekmény, tánc, hangos zene, nevetés, goromba viccek, tarka ruhák és rendkívüli színészek tudták a színpadon lekötni, nem pedig emberek, akik egész természetesen, minden nagyobb gesztusok nélkül különböző eszmék felett vitatkoztak. A darab valami férjezett aszszonyról szólt, aki annyi pénzt spórolt, hogy végül egy írógépet vehetett, hogy a kenyerét megkereshesse. Miért kell ilyesmiről darabot írni!? Az ilyen téma igazán nem akadályozhatta meg, hogy el ne aludjak. Karin és Ernest tényleg egy olyan világban éltek, ahol az ilyen természetű gondolatok és eszmék újak és izgatóak, számomra azonban ezek olyan magátólértetődőek és annyira az egyedül helyes gondolatok és eszmék voltak, hogy nem értettem miért kell ezekről darabot írni.

Épp azon voltam, hogy a san-franciscói útra csomagoljak, amikor testvéremtől, Georgetől levél érkezett, amely sziven ütött s a hozzátartozó érzések és emlékek fölé oly´ gonddal takart feledés fátylát felszakította. George mióta Trinidadot elhagytam csak egyszer írt s a levele, ami most előttem feküdt, úgy hatott, mint valami vád. Elolvastam egyszer, azután másodszor, mert nem akartam hinni a szemeimnek. Vádolt azért, mert apám egy évvel ezelőtt a két öcsémet egy oklahomai farmra vitte valami brutális farmerhez, aki úgy bánt velük, ahogy akart. Bevádolt azért, amiért az öcséim nem járnak iskolába, mert mint az állatok kora hajnaltól késő estig dolgoznak. És vádolt azért, amiért a farmer addig ütötte Dan nevű öcsémet, amig a bőre testének számos helyén felhasadt s a vér patakokban ömlött a hátán...

És én... én azzal a tervvel foglalkoztam, hogy jobb életet teremtsek magamnak San Franciscóban!

Évek multak el azóta, hogy ez a levél érkezett. A sebek azonban, amiket ütött, azóta sem gyógyultak be.

Egyetlen vigaszom és menedékem a puszta volt, amit most felkerestem. Azon a csendes és felér úton mentem lefele, amelyen Ernest és én ama világos éjszakán lovagoltunk, amikor először mondta, hogy szeret. Az idő mult, — és én a muló idővel mentem. Van egy nyomorúság, amely oly mély, hogy a tökéletes nyugalmat jelenti az ember számára. A pusztában nem mozdult semmi, még az a csöpp szürke madár sem, amely különben a magányossága miatt kiált. Nem mozdult a szél, mely a bokrokat cirógatja s álltak a csillagok, amelyekről ezen az éjszaka úgylátszott, hogy egész közel vannak. S a pusztában egyre előttem ment összevert öcsém, összeszaggatott ingben, véres vállakkal. Ha a pusztában jobbra kifele néztem, a szemeim előtt mozgott. Ha egy óriás kaktuszra vetettem a pillantásomat, amely karjait az ég felé nyujtotta, úgy előttem állt. Futottam. Mindegy, előttem Volt, mint valami véres sáv; a seb, amit ez a kép a szivemen ütött, hosszú esztendőkön keresztül sem fakult el emlékezetemben. Még a pusztaság sem, amely minden szenvedélyt, fájdalmat és vágyat magába szítt, még az se tudta fájásaimat csillapítani.

Az éj már múlt és én visszafele vándoroltam végül az úton. Kora reggel érkeztem haza. Hova menjek, — kelet vagy nyugat felé? Hát elhatározhatom magam arra, hogy életemet egy vigasztalan házban töltsem és kenyeret fogadjak el egy apától, akit gyűlölök ?” Micsoda jövő!? Megöregszem és feladom az előrejutás reményét és vágyát. Talán tudok segíteni öcséim táplálásában és öltöztetésében, — de kinek a pénzével? ... Pénzt ott kint lehetetlen keresnem. Az én hazaérkezésem csak azt jelentené, hogy egy szájjal többet kell tömni.

Elővettem Ernest levelét és a George levele mellé tettem. Az élet nehéz s számomra nagyon súlyos tanításokkal szolgált. Elhatároztam, hogy nem megyek vissza oda, ahonnan jöttem, hanem tanulni, fáradhatatlanul tanulni fogok mindaddig, amig elég pénzt kereshetek ahhoz, hogy a testvéreimet magamhoz vegyem és iskolába küldjem őket.

Ezután három levelet írtam: egyet az apámnak, amelyben bevádoltam a saját gyermekeivel szemben való kegyetlensége miatt és felszólítottam arra, hogy a testvéreimet vegye el a farmertől, gondoskodjon ő maga róluk lés küldje őket az iskolába; egy másik levelet Georgenek küldtem, mellékelve minden pénzemet, ami csak volt és követeltem tőle, hogy Dánnal együtt térjen vissza apámhoz; végül egy harmadik levelet a farmernek írtam, amiben minden halálos gyűlöletemet kiöntöttem ellene. Ütötte, verte a testvéreimet, amig eleredt a vér kicsi testéből, — írtam. Ugy bánik a testvéreimmel, mint az állatokkal. Most nem tudok hozzá utazni, egy napon azonban le fogok számolni vele, mert sohasem fogom ezeket elfelejteni s még mint öreg asszony is gyűlölni fogom azzal a vággyal, hogy a saját kezeimmel gyilkoljam meg.

Ezután elmentem hazulról és a három levelet feladtam. A felkelő nap első sugara világította be a kelet felé vezető hosszú és egyenes útat. A csöpp szürke madár csattogott a hajnali derengésben, — valahol kint a pusztában.

Az erdők fáinak levelei már pirosodtak, amikor Ernesttel és Karinnal San-Franciscóban találkoztam. Mindhárman együtt vettünk ki lakást és mindannyian munkát vállaltunk. Ernest és én a házasságunkról beszéltünk.

—   Én nem akarok gyereket, Ernest.

—   Én sem, — legalább egy jó ideig.

—   Én egyáltalán nem akarok, — ép elég gyerek van már a világon. Ezenkívül nekem a testvéreimről kell gondoskodni.

—   Jól van, ebben a pontban is megegyezünk.

—   Nem akarok háztartást, se főzést, se mosást, se takarítást. A kenyeremet magam akarom megkeresni.

—   Ebben is egy véleményen vagyunk.

—   Elég pénzt akarok keresni ahhoz, hogy tanulhassak, — gyűlölök minden házimunkát.

Ez a házasság ne legyen olyan, mint más házasságok, gondoltam. Ernest azonban valójában nem tudta, hogy mire gondolok. Én tényleg hittem, hogy a házasság lehetséges mindenféle szexuális kapcsolat nélkül, — s hogy mi valami romantikus barátságban élhetünk, mint két testvér, akik dolgoznak együtt és vidámak. Még halogattuk a házasságot, amidőn Ernest váratlanul arról értesült, hogy a várost el kell hagynia és délre utazni, hogy ott több hónapon át dolgozzék. Azon a napon, amikor el kellett utaznia, magával vitt lunchra az irodából, ahol alkalmazásba voltam. A pályaudvar fele való útban, a városháza előtt mentünk és Ernest a következőket mondta:

— Mit szólnál ahhoz, ha most kiváltanónk a házassági levelet. Két percig tart és két dollárba kerül.

Én vállaltam, hogy a felét fizetem.

Nevettünk az ötleten és kiszíneztük, hogy milyen meglepetést okoz ez majd Karínnak. Kint az utcán Ernest hirtelenül megállt.

— Végül is tényleg felmehetünk most mindjárt és összeeskettethetjük magunkat.

A liftboy tetőtől talpig végignézett bennünket és anélkül, hogy valamit is kérdezett volna, az első emeleten megállt:

— A harmadik ajtó, jobbra, — jegyezte meg cinikusan, mint aki szán dékunkat tüstént felfedezte.

Szemérmesen és elfogódva léptünk be. Egy kicsi termetű, köpcös, izzadó férfi ült ingujjra vetkőzve, különféle könyvek felé hajolva az asztalnál:

—   Egy pillanat, kérem, — mondta rövid szempillantást vetve ránk anélkül, hogy bevárta volna míg látogatásunk célját közöljük vele. Párpillanat mulva tényleg kész volt:

—   Nos, úgy gondolom, hogy tanura van szükségünk, — és kinyitott) egy ajtót és felemelt hangon valaki után kiszólt. Pár perc mulva megjelent egy másik kis termetű férfi ugyanoly kövéren, köpcösen és izzadva. Ingujjban volt ez is.

—   A kabátomat tulajdonképpen fel kellene venni, — jegyezte meg a szituációt felismerve. Az első hivatalnok ugyanezt csinálta s belebújt egy régi fekete, kifényezett alpaka kabátba, amely íróasztala fölött egy szegen lógott.

Igy álltunk ott valamennyien — a kistermetű tanú igyekezett méltóságteljesnek mutatkozni, a hivatalnok meg ragyogó ábrázatúnak, miközben vizsgálta az iratainkat.

— Most pedig? — kérdezte minden további formalitások nélkül, tekin tetét Ernestre irányitva, — Ön tehát elhatározta, hogy ezt a nőt feleségül veszi?

Ernest és én csodálkozva meredtünk egymásra, — olyan hirtelen jött ez a kérdés. Nem hittük, hogy ez fog történni.

—   Na, mi az? — kérdezte meglepetéssel a hivatalnok.

—   Oly hirtelen jött, — válaszolta Ernest.

—   Hirtelen? Hát nem tudják, hogy házasodnak-e vagy sem?

—   Ó, igen. De az egész olyan uj.

—   De Istenem, hát mit tegyek. Táncoljak talán előbb Önöknek egy cakewalkot.

—   Nem is olyan rossz ötlet, — vélte Ernest nevetve.

Amidőn Ernest ismét elkomolyodott, az alacsony, köpcös férfi megismételte a kérdést:

—   Ön tehát elhatárolta, hogy ezt a nőt feleségül veszi?

—   Igen, — mondta Ernest alig észrevehető különös csengéssel a hangjában. Ezután a csöpp emberke ünnepélyesen felém fordult:

—   Akar ön ehhez a férfihez feleségül menni?

Micsoda ostoba kérdés! Hirtelen nem tudtam, vajjon tényleg akarok-e. Hogy az ördögbe kerültem én ide!? Nem látszott más kivezető út csak az igen, vagy a nem. Gyorsan a sarkon itt azután már nem lehet elsurranni, — ahogy azelőtt kényelmetlen esetekben gyakran megtettem.

— Mond, hogy igen — súgta Ernest a fülembe, — csak azt kell mondanod, hogy igen s azután megint kint vagyunk.

Az izzadó kicsi emberke továbbra is ünnepélyesen nézett rám:

—   Ne féljen — mondotta — az emberek itt egész nap ezt csinálják. — És meg egyszer megkérdezte: — Akar Ön ehhez a férfihez feleségül menni?

—   Azt hiszem igen. — A kis emberke nyilván azt hitte, hogy a pillanat méltóságát neki még mélyebben a tudomásunkra kell hozni, bár a törvény-által előirt formalitásokat teljesítette. Ernest hangja és arckifejezése tehát, amelyek azt árulták el, hogy mulat a dolgon, bizalmatlanná tették. Ezért Eriiest felé fordult és megkérdezte:

—   Szándéka Önnek ezt a nőt a lét minden ínségei közt, csőben és napban, viharban és nyomorban vállalni?

Nyilvánvalóan azt hitte, hogy ez hatással lesz reánk.

—   Igen, — jött ki Ernestből, aki csak nagy fáradtsággal tudott uralkodni magán. Hogy azonban miért volt nevethetnékje, nem tudtam megérteni. Hisz ez nagyon komoly kérdés volt, — különösen az „inségei” szó, amit először hallottam életemben s valami titokzatos jelentést tartalmazott, mintha a házassággal és a gyerekekkel volna kapcsolatba.

—   Szándéka Önnek ezt a férfit a lét minden ínségei közt esőben és napban, viharban és nyomorban követni?

Azt az ismeretlen szót tehát velem szemben is használta. Mindenesetre Ernesttel megállapodtam, hogy nekünk nem lesz gyerekünk. Az én válaszom tehát nem lehetett őszintétlen s ezért hozzájárultam.

— Van gyűrűjük?

Nem, mi nem ragaszkodunk az ilyesmihez!

Büszkeséggel emeltem fel a fejem, amidőn Ernest egy hivatalnoknak egyenesen a szemébe ilyen választ ad.

— Akkor jó. Kész vagyunk. Öt dollár, ha szabad kérnem.

Ernest kifizette a felét, én a másikat, — mert én mindjárt a megállapodás szerint akartam cselekedni. Ernest ne fizessen az én házasságomért, mintha én hozzá tartoznék. Ernest mulatott a megspórolt két és fél dollár felett:

— A vonaton jól bevacsorázom ezért a pénzért, — mondotta, miközben, a kis hivatalnok a köztünk lefolyó tranzakciót megvető felháborodással figyelte.

Aláirtunk egy okmányt, megadtuk a címünket, a kistermetű tanú odabiggyesztette a nevét, a hivatalnok levetette az alpaka kabátot, felakasztotta a szegre és ismét leült a könyveihez. Körülbelül egy hónapon belül Sacramentoból megkapjuk az iratainkat, — jegyezte meg, miközben fáradtan nézett reánk.

— S a legközelebb, ha ide jönnek — mondotta Ernest felé — jöjjenek felkészülten. A házasság komoly dolog.

— Olyan volt ez, mint egy béka, — mondottam, amikor már kint voltunk, az utcán és egymásra néztünk. — Szívesen visszamennék tüstént visszakérni a pénzünket és kihúzatni a nevünket.

—  Ez most már nem megy, — a dolog már törvényes.

—  Most tehát mi tényleg házasok vagyunk. Nagyon komikus az egész előttem és korántsem természetes.

—  Ha valami már lesz a gyomrodban, akkor sokkal természetesebb lesz. Menjünk valami zenés étterembe, mert azután sietnem kell az állomásra.

Beléptünk egy ilyen restaurantba, közben tiltakoztam, mert a zene olyan volt, mint valami templomi muzsika.

— Ostobaság, — válaszolta Ernest, — hisz ez a zarándokok kara Wagnertől.

Hogy Wagner kicsoda az titok volt előttem. Ernest azonban művelt ember és így leültünk.

Karin, egy Bob nevű barátja és én résztvettünk egy szocialista picknicken. Bob ügyvéd volt és szocialista. Fekete haja és fekete szeme volt és tüzes temperamentuma, s könyörtelen és elszántan határozott, ha szocialista elveiről volt szó.

San Francisco közelében egy erdőben, valami nagy szabad térségen ringlispiles bódé volt felállítva. Volt a közelben pár céllövölde s különféle kisebb bódé, melyekben olcsó áron mindenféle kacatot lehetett vásárolni s volt még egy hevenyészett tánchelyiség is. Férfiak, asszonyok, legények és lányok tolongó csapata lökdösött. Oly csunyák, bárgyúak és közönségesek voltak és oly olcsón öltözve, mint mindazok a dolgok, amik állandóan körülvettek s amiket oly annyira gyűlöltem. A ringlispil felöl valami rezesbanda melódiája hangzott s nem messze tőle ingujjban egy szónok állt valami pódiumon, ahonnan férfiak és asszonyok tömegéhez beszélt, akik közben földimogyorót majszoltak és hajigálták a héjját. Néha a szónok hangja túlszárnyalta a ringlispil zsivaját, néha pedig a ringlispil lett a győztes.

— Miért hozott Ön ide bennünket, — protestáltam Bob előtt. — Nézze csak meg ezeket az embereket, milyen szánalmas és olcsó figurák.

Bob villámló szemekkel fordult felém:

— Igen, szánalmasak és olcsók, de miért ilyenek? Gondolja csak egyszer végig — miért lettek ilyenek?

— Nos, miért? — kérdeztem. — A rendszer következtében.

Nem válaszoltam. Nem értettem meg teljesen, hogy a rendszer alatt tulajdonképen mit ért. Az a heves indulattal feltett kérdése azonban, hogy miért lettek ilyenek, kitörölhetetlenül belém vésődött és számtalanszor emlékeztem rá a későbbi években.

Ernest visszatért San Franciscóba mielőtt még délre utazott volna, ahol Colorado Riverből egy csatornát készültek építem. Nem akartam vele tartani, mert városban több pénzt kereshetek s az iskolák is közelebb voltak. Karin Newyorkba utazott, elutazása előtt azonban még alaposan megmondta a véleményét. Nemcsak idióta vagyok, hanem ezenkívül bátyjának még felmérhetetlen károkat is okozok azáltal, hogy nem akarok mint nő. élni vele, jóllehet a felesége vagyok. Erre a megjegyzésre felcsattantam: Ernest és én a házasságunk előtt megegyeztünk abban, hogy nem lesz gyerekünk, — közöltem Karinnal. Tudatlanságom egész csodálkozásba ejtette. Azután még azt mondtam, hogy amennyiben Ernest súlyt helyez a közönséges értelemben vett házasságra, hát akkor váljon el. A szerelem érvelt Karin — abból áll, hogy az embernek a férjét még a pusztába is követni kell. A szerelem, — mondottam én — ellensége a nőnek s még inkább nekem, — nékem az a célom, hogy előre jussak az életbe, nem pedig az, hogy egy férfit kövessek. Én nem tudok semmit a szerelemről, jegyezte meg Karin ezután. Ezért csak hálás tudok lenni az Istennek, – válaszoltam én.

Több mint nyolc hónapi tartózkodás után, hogy Ernest visszajött kiteregettem előtte az ellentéteket és kijelentettem, hogy nincs szándékomban házasságban élni, ha a házasság azt jelenti, amit Karin mond. Természetesen, — válaszolta Ernest, — tökéletesen igazam van. A mi életünk ránk tartozik s így jogunkban áll úgy élni, ahogy akarunk. Az ellenkezés, amit Ernesttel szemben éreztem, kezdett felengedni, amikor még testvére előtt is, aki pedig oly megbecsült volt a szemében, védelmébe vett. Váratlanul egész a közelembe került.

— Ernest kérlek, tudunk mi ott lent annyi pénzt keresni, hogy iskolába járhatok ? — A karjával körülölelt. — Igen, a puszta szélén ott van egy város, mondotta s ott együtt talán kereshetünk annyit, sőt többet is, mint San Franciscóban, úgy hogy egy év mulva visszatérhetünk a tanulmányainkhoz. Én dolgozhatom a városban, mialatt ő kint van a sivatagban, tette hozzá.

Vele mentem, aki oly finom és gyengéd volt. Ki álmodhatta valaha, hogy a férfiak máskép is kezelhetik az asszonyokat, mint egyrangú lényeket. Ernest, akinek az ifjusága boldogan és nyugalomba telt el, az életet úgy ahogy én megismertem, valószinüleg még csak elképzelni sem tudta. És mégis az lett a sorsa, hogy azt a gyümölcsöt, aminek a magvát egy elrontott társadalom hintette belém, ő arassa le. A következő hónapok közös életében gyakran állt kínos és mély fájdalomban előttem. Egész messze délen elkezdődött az, amitől mindig féltem. Ernest még nagyon fiatal volt és ugyanolyan tapasztalatlan, mint én. Egymáshoz való viszonyunkban nem volt sem öröm, sem szépség, — legalább is nem volt számomra, — s felettem mindig a gyermektől és a szegénységtől való félelem fenyegetése függött. Hisz´ nekem előre kellett haladni, pénzt keresni, különben mi lesz Beatriceből, Georgeből és Danból, — hogy gondoskodhatom felőlük, ha a saját gyermekeim vesznek majd igénybe!?

Időnként gyűlöltem Ernestet. Hogy miért, azt magam sem tudtam. Az emberek „Mrs. Brundin”-nek neveztek, mintha én, Agnes Smedley eltűntem volna a földbe, vagy legjobb esetben valami függelékké váltam volna. Köröskörül minden csak erősítette bennem az eltávolodás és a tiltakozás érzését. A szomszédban egy fiatal házaspár lakott. Az asszony felhagyott a munkával és egész nap odahaza ült, az ura hazatérését várva. Két-három hónap mulva a száján és az arcán ennek az asszonynak mindenféle daganatok kezdtek jelentkezni, — az egész ház tudta, hogy miféle betegség; ez. S ezenkívül még viselős volt. Házastársi szifilis ellen természetesen nem lehetséges semmiféle ellenvetés, — jegyeztem meg csípősen Ernstnek.

— És most — készítettem elő Ernestet, Ernestet, aki olyan odaadással kísérelte meg életemből a fulánkot eltávolítani, — most mindjárt nekiesik majd a férfi és veri. A nő természetesen már nem képes egyedül megkeresni a kenyerét s a betegsége miatt senkisem veszi fel. Most azután tényleg a felesége, teljesen ki van szolgáltatva a férfinek, aki ütheti, verheti.

Ernest kimeredt az ablakon, ne hogy fájdalomtól eltorzult arcát lássam. A következő napokban pedig megfigyeltem, hogy milyen idegességgel reagál minden neszre, mely a szomszédos lakásból jön.

Épp nem volt otthon, amikor a szomszéd asszonyt kiáltozni hallottam a falon keresztül s utánna két-három ütés zuhanását s bukdácsoló székek és asztal zaját.

Ó, van-e kínzóbb valami a férjes asszonyok sírásánál?

Két nappal később, hogy az ura ismét ütötte, sírva szaladt ki a ház előcsarnokába. Elmeséltem a dolgot Ernestnek hazatértekor. Ám a dologba senkise merészelt beavatkozni, — hisz az „ura” volt a férfi.

Gyakran egyáltalán nem tudtam mit teszek, olyan vak és heves volt a reakcióm a férfiakkal, a házassággal, Ernesttel és az én házasságommal szemben. Valahányszor a szomszédjaimat hallottam, minden összezavarodott bennem. Düh és tiltakozás váltakoztak bennem a teljes tehetetlenség és ájultság érzésével.

— Agnes! — kiáltotta egy napon Ernest — én megölöm magam, ha megint ilyesmiket mondasz.

És én újból és újból mondtam. Egy alkalommal a padlóra zuhant és a fejét beütötte egy székbe. Rémülten emeltem föl és fektettem az ágyba:

—   Kemény, kegyetlen ember vagy... szeretnék meghalni...

—   Miért nem egyezel bele a válásba, — én szívesen beleegyezem.

—   Mert... szeretlek.

—   Szerelem! Ez nem mentség, ez gyöngeség.

—   Az Istenért, Ágnes ... Ne!

Miért okoztam neki ily fájdalmat, neki, aki természeténél fogva oly jó és finom volt!? Nem tudom. Valamit megérintett bennem, valamit, ami olyan erős volt, mint az acél és olyan éles, mint a kés.

Végül Ernest hosszú hónapokra a sivatagba ment. Én a kis városkában, El Centroban maradtam vissza, amely a sivatag szélén nőtt ki a földből. Körülbelül száz házból állt s naponta új jövevények bukkantak fel, akik a földet a tervezett csatorna mentén birtokukba vették. A fából ácsolt lakóhelyek egy éjszaka épültek fel s a házbérek fantasztikusan emelkedtek. A föld gazdag volt, a tenger színénél valamivel mélyebben feküdt, valamikor évezredekkel ezelőtt feneke volt valami hatalmas tónak. Az, ami még hiányzott, a víz már útban volt. De nagyon meleg volt itt, — elvisel,-, hetetlenül meleg, — negyvennégy fok árnyékban. Tikkasztó hőség áradt a sivatag felöl s a Sierras nyugat felé mint valami fal zárta el előlünk az esőt és szelet.

A városka egyetlen szállodájában nyilvános levelezőirodát nyitottam. Ott ültem egész nap és vártam, mig a Los Angheles-i telekspekulánsok jönnek, a leveleiket diktálni, — kövér, kielégíthetetlen férfiak, akik nagy darab földeket vásároltak össze s mindaddig tartották, amig szegény emberek, akiknek sürgősen szükségük volt rá, a bőrüket adták érte. Ezek a zsákmányvadászok diktálták nekem a leveleiket és kiabáltak velem egy sereg bámész előtt, hogy tíz cent sok egy egyetlen levél megírásáért.

Mindenesetre számtalan oly alkalom kínálkozott, hogy egyéb dologgal, mint levélírással, több mint tíz centet keressek. Egyik ezek közül a telekspekulánsok közül, egy pápaszemes férfi, hosszú szivarral a szájában, ami az orra előtt keresztbe állt, az egyik napon nagy súlyával mellém ült, izzadt képéről feje hátsó búbjára tolta a szalmakalapját s anélkül, hogy a kezét a zsebéből kivette volna „ajánlatot” tett.

—  Mennyit akar? — kérdezte végül, egy tagu válaszom által ingerelve.

—  Nehogy azt higyje, hogy engem kifoszthat csak azért, mert ebben a fészekben monopóliuma van. Én sohasem fizetek egy éjszakáért többet öt dollárnál. A kilences számú szobában lakom. Ha tetszik — várok magára.

Egy másik telekspekuláns, amelyik egy Los Angheles-i ujságtól jött, valamivel filantropikusabb magatartással közeledett. Késznek nyilatkozott lapja levelezőjévé kinevezni — bizonyos ellenszolgáltatás fejében. „Semmiért nem adunk semmit”, oktatott ki, mintahogy ő vélte, egy szeretetreméltó mosolylyal. Mint pénzkeresési alkalom, az ajánlat bizonyos mértékben izgatott. Tárgyalásba bocsátkoztam:

— Semmiféle ellenszolgáltatás, — mondottam. — Kaphat azonban proviziót tőlem mindazok után, amit keresek. — A százalékos részesedésről ugyanis ép´ ekkor hallottam valamit.

Ő azonban védte az álláspontját:

— Maga férjes asszony és a férje nincs itt. Én házasember vagyok, nekem meg a feleségem nincs itt. Ne adja nekem olyan nagyon az ártatlant. Ha a dolgot komolyan megfontolja, magának több jut az egészből, mint nekem.

Pár nappal később ismét visszatért az ajánlatára,

— A feltételeimet állom, — mondottam — semmiféle „ellenszolgáltatás”, csupán provízió és ezzel vége.

 S így meg is állapodtunk. Mindenből, amit a levelek írásából keresek, kap húsz százalékot és betekintést a könyveimbe. Nehogy megpróbáljon becsapni, — mondotta fenyegetve, különben röpül.

Igy kerültem be az ujságíró világba. Adott különböző tippeket, hogy miről irjak. Mindenesetre nem tudta elnyomni magában a megjegyzést, hogy ezeket a tippeket ingyen adja. Én viszont azt a gyanut nem tudtam eloszlatni magamban, hogy ő még az ingyenes tevékenységeiről is könyvet vezet.

Munka, pénz, iskola — munka, pénz, iskola dobolt az agyamon keresztül, mint valami kupié refrainje, amitől az ember nem tud szabadulni. Levelenként most húsz centet számítottam s ezért most már csak feleannyi időt kellett ülnöm az irodámban. „Csalás!” — tiltakozott a telekspekuláns. „Hát csak nem házalok munkáért?” — válaszoltam.

Ernest feketére sülve látogatott meg s egy hét mulva ismét visszatért a pusztába. Már volt megtakarított pénzem: s a jövő vidámnak mutatkozott. Kiszámítottuk, hogy egy év alatt annyi pénzünk lesz, hogy a pusztát elhagyhatjuk s valahol folytathatjuk a tanulmányainkat.

Egyik nap éreztem, hogy testileg valami nincs velem rendbe, valami, ami a most oly derüs jövőt elsötétíti. Panaszkodtam´ a dologról a háziasszonyomnak, aki nyers nevetéssel válaszolt. A háziasszonyom számára az ilyesmi alkalom volt kétértelmű viccelődésre.

— Hát bizony maga viselős.

Szónélkül fordultam el tőle és hagytam el a szobát. Az érzelmek, a félelem, a keserűség és a düh örvénye tombolt bennem. A derűs és reményteljes jövő teljesen elmerült. Ugy éreztem, hogy a pokolba estem, az asszonyok, a panaszos, síró asszonyok poklára, akik a férfitől függnek, mert enni adatnak maguknak. Gyűlölettel néztem végig a testemen. „Nem akarok gyereket, nem akarok! Inkább megölöm magam!”

A pusztai út hosszába lovagoltam, majd leszállottam a lóról és vakon és örjöngve futottam tovább, amig teljesen kimerültem. Sírtam és kiabáltam, sírtam és kiabáltam. A sajátos érzés azonban el fogott minden reggel. Beszüntettem az evést, mert tudatlanságomban azt hittem, hogy ennek következtében az ellenség növése megakad bennem. Az orvos, akinek a rendelője a vendéglő fölött volt, azt mondta, hogy nem tud segíteni. Tilos. Az egyetlen segítség, ha a gyógyszertárba egy instrumentumot veszek. Ha fájdalmaim lesznek, — mondta — akkor majd hívhatom. Ekkor megengedi a törvény, hogy az operációt befejezze.

—   Mennyibe kerül?

—   Magának megcsinálom nagyon olcsón, száz dollárért.

Ennyi volt az egész megtakarított pénzem. És így még mindig olcsóbb lenne. A konzultációért az orvosnak fizettem tíz dollárt, megvettem az instrumentumot és az utasításai alapján megkíséreltem az operációt magamon. Ám még azt sem tudtam, hogy a saját testem milyen. Igy tehát megpróbáltam titokban valami vad ijedelemtől űzve, kitapasztalni. De nem sikerült. Nagyon is zavart és beijedt voltami s a kezeim ügyetlenek és bizonytalanok voltak.

„Te vagy a hibás” irtam végül Ernestnek. „Gyere vissza és segíts, vagy pedig megölöm magam”.

Napok multak el minden válasz nélkül. Tehetetlenség, félelem, kétségbeesés úgy kavarogtak bennem, mint a láz, amely mindent elönt. Nem, látszott már semmiféle más megoldás számomra, mint a halálra való készülődés. Ám amidőn megkíséreltem, hogy a fürdőkádba fojtsam magam, hiányzott az erő, mely elegendő ideig a víz alatt tart... A gyanus zajoktól elrémülve futott be a háziasszonyom és húzott ki a vízből. Végül megérkezett Ernest, napokon keresztül utazott. Tüstént elment az orvoshoz:

— Vagy megcsinálja Ön az operációt, vagy pedig bemegyünk a városba, — mondotta neki.

Az orvos ezután komoly ábrázattal megvizsgálta a szívemet és a tüdőmet és megállapította, hogy mind a kettő beteg, — tüdőbajom van és az operáció szükséges. A szülés rendkívül veszélyes különben számomra.

Amikor ismét magamhoz tértem, Ernest mosolyogva ült az ágyamon. Ott feküdtem és bámultam rá. Gyűlöltem a nevetését, — gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem. Hogy merészel nevetni akkor, amikor a testem egy nyitott nagy seb?... Hogy merészel nevetni most, amikor egy gyermeket vettek el tőlem és a testem követelőn utánna kiált... Hogy merészel nevetni, amikor ily egyedül fekszem a világban?... Hogy merészel ő, a férfi, aki semmit se tud, semmit, de semmit...

(Fordította: Szentgyörgyi Anna)