Mint valami kikerülhetetlen kategórikus imperativus, szociális és egyéni életének centrális rendeltetésekép, minden dolgok igazi értelmeként áll a nő előtt — férjhezmenni! Ez a szinte vak természeti törvény erejével ható, parancsoló ösztön tudatosan vagy tudat alatt, de mindenütt ott van a nő gondolatainak, érzelmeinek, cselekedeteinek hátterében. E cél elérése érdekében a nő minden lépést megkockáztat, sokszor a legbizarabb formák között, csakhogy e törekvése sikerüljön.

Ha párhuzamot vonunk a közkeletű erkölcsi felfogás, a két nem egymáshoz való viszonya, a házasság és a család kérdésének háborúelőtti és jelenlegi formái között, úgy első pillanatra a fenti megállapítások kissé túlhaladottnak, korszerűtlennek tünnek fel. A nőemancipáció apostolai bizonyára hevesen cáfolják azok helyességét, ellenérvül hozva fel a nőknek a háború óta óriási mértékben megnövekedett jelentőségét a társadalmi életben, anyagi és szellemi önállóságukat s ebből eredően a házasságra vonatkozó álláspontjuk gyökeres megváltozását. Ezzel szemben a helyzet az, hogy fél vagy háromnegyed exisztencia és minden üres emancipációs külsőség dacára is, a nők túlnyomóan nagy többségének feltétlenül férjhez kell mennie.

Az előző nőnemzedékek társadalmi adottságai között a nő számára valóban csak a férjhezmenés jelentette egyéni és szociális életfunkciójának betöltését. Azonban az utóbbi évtizedek és főként a háború óta ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A modern kapitalizmus mind nagyobb mértékben vonja be a nőt a társadalmi termelésbe; üzemi, adminisztratív, kereskedelmi munkakörök és az intellektuális pályák ezernyi lehetősége nyílt meg; a nő előtt. Az önálló hivatással biró, kenyérkereső nő ma már a legtermészetesebb valami. Ez a hatalmas eltolódás a két nem közötti társadalmi funkció megosztásában, természetesen nem maradt hatás nélkül a nő egyéniségére. A mai dolgozó nő a harminc év előtti nőhöz viszonyítva egy szociálisan sokkal értékesebb típust jelent. A társadalmi életharcban megedződött, kiszélesült látókörű, intellektuálisan és emberi mivoltában felgazdagodott nő ma már kritikusan áll a „régi, jó idő”-ket visszasíró kávénénikés életfilozófiával szemben. A nőnek jelentős termelési és társadalmi tényezővé válása természetszerűen külső életformáinak átalakulásában is kifejezésre jut. Eleven érdeklődés, frissen duzzadó aktivitás a társadalmi élet legkülönbözőbb megnyilvánulásaiban, jellemzi e felfelé fejlődő nőtípust. Egyrészt a nőnek gazdasági aktivizálódása folytán felébredt önérzete, másrészt és főképpen a polgári társadalom mindinkább elmélyülő szellemi és etikai válsága a dogmatikus erkölcsnormák be nem vallott, de türni kényszerült likvidálásához vezet. A nemi morál kétféle mértéke, amely a nőtlen férfinél, kissé farizeuskodva bár, de tudomásul vette a nemi ösztön kielégítésének parancsoló szükségességét, azonban a nővel szemben egyéni és társadalmi becsülete elvesztésének pallósát szegezte, az ellentétes gyakorlat tömegjelenséggé válása folytán, lassanként teljesen korszerűtlen lett és ma már az ellenkező végletbe csapott át. Mindezek és még egyéb jelenségek, önmagukban és összességükben a női nem határozott egyéni és szociális értékgyarapodását mutatják. Azonban mindezek dacára a nő életbeállítottsága legbelső lényegében még sem változott meg. Az átlagos szociális horizonton túlfejlődött egyedek jelentéktelen hányadától eltekintve, a nők még ma is minden egyéb célok mellett főként és kizárólag a férjhezmenést tekintik életük centrális feladatának. Ez annál furcsábban hat, mert mint már fentebb jeleztük, a házasság tartozékainak jelentékeny része, főként a nemi élet, bizonyos, ma már elsődleges biológiai és csak közvetve szociális természetű kockázatok mellett — már a házasságon kivül és az előtt is lehetővé vált a nő számára. Ennek dacára a nők férjhezmenési küzdelme ma viszonylag sokkal elkeseredettebb mint amikor még ez volt kizárólagos egyéni és szociális életlehetőségük. Ez a, harc a legváltozatosabb eszközökkel, a legkülönbözőbb formák közőtt folyik. Nemük természeti és társadalmi adottságaival vértezetten harcolnak a nők e „létért való küzdelem”-ben. Az apróhirdetés, a társas összejövetelek, bálok, tánciskolák, a drága nagynéni zsúrjai — a férjhezmenés e nagyüzemeitől kezdve, a szépség- és egyéb versenyeken keresztül egészen a repülési, táv és magassági rekordig minden lehetőség és lehetetlenség mozgósíttatik e cél érdekében. A kapitalizmus, amely az emberi társadalom összes szociális és egyéni életmegnyilvánulásait az „üzlet” erkölcsfilozófiai szempontjából értékeli, mindig újabb módok és formák alkalmazása révén fantasztikus arányokra fokozza a férjvadászatot, anélkül, hogy a siker szociális előfeltételeit javítaná.

Ez a szinte beszámíthatatlanságig fajuló, elvakult törtetés a férj, a férjezettség után, kitermelte a házasságszédelgőt mint szociális típust. A polgári társadalom házasodási viszonyainak ez a kiegészítő kelléke a burzsoázia körében, ma már nem annyira a titkos trónkövetelő, a nemes őrgróf romantikus, mint inkább a börziáner vagy r. t. vezérigazgató prózaibb alakjában jelentkezik. A többi társadalmi osztályoknak is megvannak a maguk tipikus házasságszédelgői, akik a hentesmester leányának hozományától egészen a háztartási alkalmazott összekuporgatott filléreiig, mindenütt igyekeznek a nőknek a siker reményéből eredő bizalmát kihasználni a maguk számára. A férjre vadászó nő, amelynek kitűnő burzsoátípusát rajzolja Shaw a Tanner John házasságá-ban, a női nem természetes és főként szociális adottságából eredő ravaszsággal, hízelgéssel, trükkökkel — amelyek számtalan válfaja felett rendelkezik — igyekszik a kiszemelt férjjelöltet megkaparintani. Ez a tülekedő felkínálkozás, önmagának a másik nemre való erőszakolása reakciójaként a férfiak részéről bizalmatlanság, gyanakvó ellenségeskedés — amely a házasság szociális előfeltételeinek rosszabbodásával mindegyre súlyosabbá válik — alakul ki a nővel szemben. E mentalitásnak ma már eszmei és organizatórikus keretei is vannak az u. n. „M�ännerrechtler”-ek formájában. — A nők túlnyomó többsége az utóbbi években kialakult szabadabb nézeteket és életformákat csak előkészületnek, hatásosabb eszköznek, korszerű alkalomnak tekinti a — férjhez menésre.

Mivel magyarázható, hogy a nő, társadalmi helyzetének lényeges átalakulása dacára, továbbra is ragaszkodik korábbi életbeállítottságához ? Elsősorban a szülői behatás, amelynél főként az anyák, saját leánykori mentalitásukat — a merőben megváltozott viszonyok teljes figyelmenkivül hagyásával automatikusan tovább plántálják gyermekeikbe. Az ő tudatukban a nő gazdasági aktivizálódása csak mint a rosszabbodó megélhetési lehetőségekből eredő kényszerjellegű tény jelentkezik. A kispolgári rétegeknél a leány állását, foglalkozását csak hozománygyűjtő vagy kiegészítő bázisnak tekintik, amely a férjhezmenés ténye által teljesen lezáródik. A rosszabbik eset, amely a proletáriátus körében ma már általános jelenség, hogy a nő a férjhezmenés után is kénytelen munkában maradni, mert a férfi keresményéből képtelen mindkettőjüket, esetleg gyermekeket is eltartani. Mindezen esetekben a szülők csak a változott gazdasági viszonyok által kialakult modern férjhezmenési lehetőségnek, eszköznek tekintik a nő foglalkozását. Az ő gondolatvilágukban a nő életének célja, továbbra is a férjhezmenésben kell hogy összpontosuljon. Mindaz ami ez előtt és ezen kivül van, az csak előkészület esetleg kiegészítő tényező. Ezekhez járulnak a szociális behatások, amelyek csak fokozzák a hő életfelfogásának ilyen irányú kialakulását. A társaság, a sajtó és főként a nők ezen beállítottságát üzletileg kihasználó ezernyi társasági, színházi, mozilap, revű, magazin, a színpad, a film happy end-es filozófiája, a „szak”irodalom és „szak”művészet rengeteg egyéb vállfaja támogatja, erősíti ezt a szellemet. De magában a nő foglalkozásában, munkakörében is minden momentum olyan irányban működik, hogy elmélyítse benne foglalkozása ideiglenes vagy kiegészítő voltának képzetét. Az intellektuális pályák, szabad foglalkozások kivételével a nő és férfi munkája nem lesz egyenlően értékelve. Ez a jelenség a két nem társadalmi egyenlőtlenségéből ered, amely a magántulajdonon és férfiuralmon alapuló társadalmak általános jellemzője. A kapitalizmus a nő életbeállítottságát, amelyet a maga részéről minden eszközzel fokozni igyekszik, fegyvernek használja a férfi és a — női munkaerő ellen. A termelésben kiszorítják a férfit a sokkal olcsóbb és könnyebben kizsákmányolható női munkaerővel. Ez által a két nem közötti, tisztára szociális adottságokból eredő ellentétet gazdasági térre is átviszi. Egyéb tényezőkön kivül éppen a fenti szellemből kifolyólag is sokkal gyengébb a nő védekezése a fokozott kizsákmányolással szemben. Ennek talán a legjellemzőbb példája a tűrhető anyagi viszonyok között élő kispolgári családból származó irodistanő, aki nagy általánosságban a legminimálisabb díjazásért is hajlandó a mellékfoglalkozásnak tekintett monoton, mechanikus irodai munkát elvégezni, miután főfoglalkozásának az irodai és irodánkivüli férj vadászatot tartja. A kapitalizmus nemcsak a férfi munkaerő ellen játsza ki a nőt, hanem a hajadon bőt és főként a fenti típust a férjezett dolgozó nővel szemben is.

Tehát amint látjuk minden tényező közreműködik abban, hogy a nő tehernek, kényszerjellegűnek érezze a maga kenyérkeresetét és igyekezzék abból „természetes” hivatásába, a férjhezmenésbe menekülni. Ebben elsősorban a házasság általi valóságos vagy képzelt parazita állapot, a munkátlan és felelőségnélküli létalap biztosítása utáni vágyódás fejeződik ki. Ez az a mézesmadzag amely a nő tudatában társadalmi megalázottságának, szégyenteljes kiszolgáltatottságának érzetét nem engedi kifejlődni. Bár általánosságban az exisztencia biztosítás a férjhajsza döntő motívuma, azonban az esetek bizonyos százalékában ez csak mellékes vagy egyáltalán semmi szerepet sem játszik. Tudniillik ott, ahol a férjhezmenés ellenére a nő anyagi okokból továbbra is kénytelen foglalkozását folytatni vagy ahol a nőt foglalkozásához belsőbb lelki kapcsolatok fűzik. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozzuk, hogy a nők férjhezmenési vágyában az anyaság biológiai ösztönének szociális realizációra való törekvése is kifejeződik. Mi azonban a férjhezmenési törekvés szociális természetű vonatkozásait vizsgáljuk, mint amelyek napjainkban a biológiai vonatkozással szemben aránytalanul előtérbe jutottak. Mint már fentebb is* jeleztük, az exisztencia biztosításra való törekvés bár általános de nem egyetemleges és kizárólagos indítéka a nők férjhezmenési harcának, hanem alapjábanvéve a házasság általi magasabb társadalmi értékelés utáni vágyódás fejeződik ki ebben. Az arriváltság, a beérkezettség tudata és annak társadalmi honorálása a döntő motívum. Mert a mai társadalomban a nő nema az anyagi és szellemi függetlenség, a szerelem és anyaság révén válik teljessé, hanem az által, hogy sikerült férjhezmennie.

A kapitalizmus „szabadság” elvének egyéb kérdésekben való gyakorlati megnyilvánulásával összhangban e téren is csak formai változásokat hozhatott. Felbontotta a két nem közötti társadalmi funkciómegosztás évezredes rendjét. Kiragadta a nőt a patriarchális család zártságából és beállította a társadalmilag alsóbbrendű nő fokozottabb kizsákmányolási lehetőségét. A nő új termelési és régi társadalmi helyzete közötti ellentmondast a kapitalizmus nem képes gyökeresen megoldani, mert egyik osztálynak a másik általi kizsákmányolása elválaszthatatlan egyik nemnek aj másik általi kizsákmányolásától. Az objektiv és szubjektív tényezők nyomása alatt, a mai társadalomban nincs meg a nő számára annak a lehetősége, hogy nemének biológiai adottságain túllévő emberi értékeit teljes mértékben kibonthassa. Ez tehát továbbra is arra kényszeríti őt, hogy a házasság és családi élet keretében lássa a maga szociális feladatkörének igazi teljességét. A női organizmus belső gátlásai — a biológiai tragédiától eltekintve, az elneveltség, az anyasági ösztönnel való szociális visszaélés a nő emberi kiteljesedésének legnagyobb szubjektív akadálya. Nem biológiai kényszerűség az, hogy a nő, a fajfentartás törvényét teljesítve, kikapcsolódjék a társadalmi aktivitásból. Ez kizárólag a szociális előfeltételek hiányán múlik. Hogy mennyire csak a szociális előfeltételektől függ ez, annak kitünő bizonyítéka a Szovjetunió. Ott a nő, anyasága dacára a legnagyobb aktivitással vesz részt az áj társadalom felépítésének gigantikus munkájában. A kollektivum a maga aránytalanul nagyobb lehetőségeivel és képességeivel teljes mértékben pótolja az anya primitiv, antipedagógikus nevelését. — Az a nőtípus, amely az anyasággal még nem tekinti lezártnak a maga szociális hivatását, semmiesetre sem értéktelenebb a társadalom számára, mint az, amelyik a főzőkanál és a pelenka által körülhatárolt tevékenységben látja a nő egyéniségének teljes kiélését. A nőben szunnyadó emberi, szociális kvalitások, az alkotás becsvágyának felkeltése és értékesítése a mai társadalomban nem lehetséges. A nő társadalmi felszabadulása elválaszthatatlan a kizsákmányoláson alapuló társadalom megszünésétől. (Bécs)