Tulzás volna azt állítani, hogy az orosz nő felszabadulása megtörtént: sok évszázados szolgaságot, amely az emberek vérébe és idegeibe bevette magát, nem lehet nyolc-tíz év alatt nyomtalanul eltüntetni. Európában négy évtized óta harcolnak a nők s eddig alig értek el mást, mint papiros-eredményeket. Főleg pedig nagyon keveset az emberek, férfiak és nők gondolkozásában a kérdés felöl. Mert a nők annyira beleszoktak a rabszolgasorba, hogy legnagyobbrészük ma sem akar felszabadulni, elvesztette már a szabadság s emberi méltóság iránti érzékét is és szívesen hagyja magát szexuális árúcikként kezelni. A férfiak is nehezen szoknak az uj helyzetbe, kivéve, hogy szívesen fogadják, ha az asszony is keres a háztartáshoz. De ennek lelki konzekvenciáit csak a legkevesebb férfi képes még természetszerűleg, külön erőlködés nélkül levonni.

Azt tehát Oroszországban sem lehet várni, hogy ilyen tekintetben a forradalom tíz év alatt teljesen megváltoztatta volna az embereket. Azonban igen sok történt ebben az irányban s még több, ha nem felejtjük el, hogy az orosz nők legnagyobb része, az orosz paraszt nő még sokkal jobban el volt nyomva gazdaságilag, mint az európai, nem volt egyéb, mint jogtalan pária, akinek jogai nem voltak s teljesen ki volt szolgáltatva az apa és a férj kényekedvének. Sehol annyit nem verték az asszonyokat, mint a régi Oroszországban. S azt se szabad elfelejteni, hogy a mai Szovjetoroszország területén élő nők nagy százaléka a forradalom előtt még a keleti nő életét élte: formálisan is a rabszolga sorában. Ha ezekhez az előzményekhez mérjük azt; ami tíz év alatt a nő felszabadítása tekintetében Oroszországban történt, csodálnunk kell a fejlődés iramát, amely az európai viszonyokhoz mérve is többet tudott ezen idő alatt produkálni a nő felszabadítása tekintetében, mint a nyugati kulturkör.

Oroszország a nőemancipáció terén átugrott egy történelmi fejlődési fokot: nálunk évtizedeken keresztül arról folyt a vita, hogy kell-e a nőnek politikai jogokat adni s be kell-e vonni a társadalmi termelő munkába s igen sokan még ma sincsenek erről meggyőződve. Oroszországban erről már nincs szó s nem is igen volt; ami még kérdés tárgyát képezi, az csak az, hogyan lehet a leggyorsabban a nő teljes politikai és gazdasági (nem jogi, hanem tényleges) egyenlőségének előfeltételeit megteremteni. A választ a kérdésre megadja annak rövid ismertetése, ami eddig a nő felszabadítása terén Oroszországban történt.

Természetesen jogilag semmi különbség sincsen férfi és nő között, külön intézkedések a nőkre nézve csak ott történnek, ahol ilyeneket a nő speciális biológiai természete s ezzel járó funkciói (pl. anyaság) szükségessé tesznek. De politikai jogok vagy magánjog tekintetében semmi különbség sincs.

Hogy rövid tíz év alatt milyen nagy mértékben sikerült az addig politikailag teljesen apatikus orosz nőtömegeket a közéletbe bevonni, azt mutatják a következő számok. A szovjetválasztásokon résztvett a városokban 1927-ben a jogosultak 49 százaléka, 1929-ben 60.8 százaléka, falun 31, ill. 47 százaléka. Ez kitett a legutóbbi választásokon 17 millió nőt, akik a választási urnához járultak. Közülök 300.000-et beválasztottak a városi és falusi szovjetekbe, 5.000 parasztnő pedig vezetője a falusi szovejteknek; kb. 700 nő van a különböző tartományi s országos exekutiv végrehajtó-bizottságokban, amelyek a tényleges végrehajtó hatalmat gyakorolják. Például Uzbekisztánban, ahol még pár évvel ezelőtt üldözték és megölték azokat a nőket, akik levetették arcukat befödő fátyolukat, ma a falusi szovjetek 25 százaléka nőkből áll. Lenin jelszava: Minden szakácsnőnek meg kell tanulni az államot kormányozni, hamarosan valósággá lesz a fejlődés ilyen tempója mellett.

S mind nagyobb szerepet játszanak a nők a szakszervezetekben is: a szakszervezetek nőtagjainak száma az utolsó öt év alatt megkétszereződött. 1926-ban volt 9,541.000 szakszervezeti tag, melyből nő volt 2,413.000; 1927-ben 10,994.000, ebből nő 2,935.000. A szakszervezetek vezetőségének 17.5 százaléka nő.

A párt 1,300.000 tagja közül 172.000 nő, az ifjúmunkások szövetségének két millió tagja közül fél millió leány. A pártvezetőségek 21 százaléka nő.

A szovjet szerveiben dolgozik 300.000 nő, közöttük sok magas s felelősségteljes pozícióban.

Ezek a számok azt mutatják, hogy a nők még nem játszák Oroszországban sem a számarányuknak megfelelő szerepet a közéletben, de hogy már úton vannak arrafelé.

Szoros összefüggésben van ezzel természetesen, hogy milyen nagy százalékban vesznek részt a termelő munkában; mert a politikai szerep és a termelő munka sehol oly szerves kapcsolatban nincs, mint éppen Oroszországban, ahol csak a nemdolgozóknak nincs választójoga.

A mezőgazdasági munkában egyenlően részt vesz a nő a férfival. Az iparban is folytonosan nő a nők részvételi aránya, 1926-ban 643.000 nő dolgozott, mint ipari munkás, 1929-ben már 804.000; mégis az iparban a nők aránya még csak 28.9 százalék; a vasútnál pl. csak 8.5 százalék. Akadálya volt a nők gyorsabb előnyomulásának a férfi munkás-felesleg s sokszor az elmaradott technikai felszerelés, amely lehetetlenné tette, hogy nőket alkalmazzanak.

Az öt éves terv előírja a női munka intenzívebb alkalmazását s iparáganként megszabja, hogy menynyivel kell nőni 1932-ig a női munkások arányának. Különösen nagy-lépést fog tenni a nő a nehézipar meghódításában, ahol az alkalmazott nők száma a mai 6.8 százalékról 22.55 százalékra fog emelkedni. Az építőiparban, ahol ma különösen kevés a nő, a nők száma meg fog tízszereződni, a szállítási iparban meg fog kétszereződni. A női technikusok és mérnökök száma el kell érje a 20.000-et s egy millió és háromszázezer női traktorvezető fog működni a mezőgazdaságban.

Természetesen ez csak úgy lehetséges, ha ennek megfelelő hely biztosíttatik a nőknek a szakiskolákban. Az öt éves periódus végével a lánytanoncok részére lesz fenntartva a helyek fele, a középiskolákban, ipariskolákban a tanulók 40—50 százaléka leány lesz.

A Szovjetek tehát tényleg megnyitják a nők előtt az összes gazdasági érvényesülési lehetőségeket, amelyek a férfi számára nyitva állanak s a formális megnyitásnál sokkal többet tesznek, amikor a szükséges előfeltételek megteremtésével tényleg segítik a nőket abban, hogy az adott lehetőségekkel élhessenek. De ez még nem minden s nem is volna elég. Mert a női munka kérdésében nem elég a nők előtt megnyitni a lehetőségeket, nem elég azt mondani, na tessék, mehettek mindenüvé, mutassátok meg, mit tudtok. Mert hogy a nő tényleg szabadon a férfivel egyformán kivehesse részét a társadalmi termelő munkából, ahhoz az is kell, hogy felszabadítassék a háztartás és a gyermekgondozás eddig egyedül őt terhelő gondjai alol. A kapitalista termelési rendnek ez éppen egyik legfájdalmasabb ellentmondása, amit a mai európai férfi és, nő egyaránt saját testén érez, hogy profitérdekből (s nem haladási szellemből) bevonja a nőt, mert olcsóbb, az ipari termelő munkába, tehát egész munkaidejére elvonja a családtól és a háztartástól, de ugyanakkor nem tesz semmit a privát gyermeknevelés és a privát háztartás pótlása érdekében. Aminek következménye azután, hogy a fejlett kapitalista országokban, ahol a nőknek mind nagyobb százaléka bevonódik a termelésbe, a családi élet szétzüllik, a gyermekek nevelése és gondozása leromlik.

A szovjetek levonják a nők termelő munkába való bevonásának konzekvenciáit: nem ijednek meg attól a gondolattól, hogy a gazdasági alap társadalmi megváltozásával meg kell változtatni sok mindennek társadalmi berendezkedésünkben, amihez eddig ragaszkodtunk, mert benne nőttünk fel. A családi életnek is. Ha a nő éppen úgy kint dolgozik, mint a férfi, nem maradhat meg az individuális háztartások rendje, ami ma van s nem hárulhat a gyermek gondozás sem úgy, mint ma, a nőre. A végleges megoldás tehát nem lehet más, mint az ipari és mezőgazdasági termelés után a háztartások és a nevelés kollektivizálása,

A háztartás kollektivizálása mellett egyébként nem csak az szól, hogy a kint dolgozó nő nem ér többé rá a háztartással törődni, hanem a legegyszerűbb gazdaságossági meggondolás is: hihetetlen mennyiségű munka és energia pazarlódik el a világon az által, hogy a háztartási munkák, a főzés, takarítás, stb. piciny egyéni részletekben, kettőtől — tíz ember-csoportokban bonyolíttatnak le, ma amikor minden elemista tisztában van azzal, hogy termelni s minden munkát végezni olcsón és gazdaságosan és jól csak nagyban lehet. Egyedül Németországban húsz millió nő foglalkozik háztartással, a dolgozók harminc százaléka nem tesz egyebet, mint hogy főz és seper.

Természetes, hogy Oroszországban sem lehet egy gesztussal évezredes szokásokat eltörölni és újakat teremteni: a háztartás kollektivizálásának is ezer nehézsége van, az emberekben úgy, mint a körülményekben. A has konzervativizmusát a legtöbben nehezebben vetkőzik le, mint a fejét. Mégis a kezdeményező lépések már ez irányban is megtörténtek s amikor az öt éves terv megvalósul, húsz millió ember Oroszországban már kollektive fog táplálkozni.

1926-ban még csak 627 kollektiv étkezde volt, amelyben naponta 300.000 ember étkezett; 1928-ban már 720.000 ember, 1930 elején pedig már 1,400.000-re emelkedett azoknak a száma, akik kollektiv étkeztek. Az eredeti terv szerint az öt éves terv végével, 1932-ben hat millió embert kellett volna a kollektiv étkezdéknek befogadni; de a fejlődés oly gyors, hogy lehet számítani arra, hogy erre az időpontra már húsz millió ember egyéni háztartása fog megszünni, mert feleslegessé válik.

A legmodernebben berendezett konyhaüzemeket állítják fel egymás után, 1932 végére négyezernyolcszáz nagy központi konyha lesz működésben, amelyek költségeire másfél milliárd rubelt vesz fel az öt éves terv költségvetése. Lesznek városok, amelyek lakosságát százszázalékban ilyen központi konyhák fogják ellátni, amelyekben tehát nem lesz egyetlen egy privát konyha sem. Mennyivel olcsóbbá teszi ez a lakásépítkezést s berendezést is; egy mellékterméke gazdaságosságban a háztartások kollektivizálásának. Általában az egész tanuló ifjuságot, a nagy ipari körzetek munkásságának kilencven százalékát, a városi munkásság hetven százalékát központi konyhák fogják az öt éves terv végével ellátni.

S a szovjet-közvélemény megdolgozása is nagy méretekben folyik íly irányban: a mult évben minden szovjet kebelén belül Életátalakítási bizottságot alakítottak, amelyek feladata ideológiailag és gyakorlatilag előkészíteni azokat a társadalmi és családi életben beálló változásokat, amelyeket az új gazdasági viszonyok megkívánnak.

Mert nem elégséges egyedül a házimunka rabságából kiszabadítani a nőket: a mai individuális szétforgácsolt családi nevelést is a kollektív gazdasági rend igényeinek jobban megfelelő kollektiv neveléssel kell helyettesíteni. Nem csak a nő érdekében, hanem az egész társadalom miatt, amelynek érdeke, hogy a gyermek legkisebb korától megszokja a nagy közösségben való élést. Dacára annak, hogy a gyermeknevelésnek egy jelentékeny része, az iskoláztatás az egész világon hosszú idő óta kollektiven, az iskolákban történik, a kollektív nevelés logikus és következetes keresztülvitele a legnagyobb előítéletekbe ütközik Európában. Régi jelszavak homályosítják el itt az ítélőképességet, pedig mindenki tudja, hogy a modern higiénia alapelvei szerint berendezett bölcsődékben szakképzett csecsemőgondozók kezei alatt a gyermek sokkal jobb helyen van, mint a túlzsufolt, egészségtelen lakásokban anyjánál, aki sokszor a csecsemőgondozás alapelemeivel sincsen tisztában s minden tudományát szomszédasszonyoktól veszi.

A nő házomkivüli munkájának alapfeltétele a gyermekgondozás kollektiv megoldása; enélkül csak kicserélődés történhetik az egyes nők munkája között, ahogyan nálunk teszik a jobban kereső dolgozó nők, akik alkalmazottakat fizetnek gyermekük nevelésére. Oroszországban a bölcsődék számának állandó gyarapításával oldják meg a kérdést. Ma még természetesen egészen kezdetén van a dolog, de már most is van 34.000 bölcsőde s az öt éves terv 1932-re 65.000-et ír elő. Ezen kivül az állami bölcsődéken kivül vannak bölcsődéi a különböző gazdasági szervezeteknek, a szövetkezeteknek, lakásszövetkezeteknek s sok üzemeknek, ahol nők nagyobb számmal dolgoznak; vannak falusi bölcsődék is a kint dolgozó parasztnők csecsemői számára. A most épülő munkáskolóniákat pedig már megfelelő számú bölcsődével építik, a házszövetkezetek házaiban pedig közös gyermekszobákat és játszóhelyeket építenek. A nagyobb gyermekek számára pedig gyermekkertekről, játszóterekről gondoskodnak, az iskolásokat pedig az iskola veszi gondjaiba. Ezenkívül a klubokban is vannak gyermekszobák, hogy a szórakozni vagy művelődni akaró nők erre az időre is elhelyezhessék jól gyermekeiket.

A mi európai szemünkkel nézve a dolgot, amelyet az előítéletek még elhomályosítanak, úgy tűnhetnek fel ezek az intézkedések a nő házonkívüli munkája érdekében, mint amit csak a kényszerűség ment: szétbomlott családi élet, szétszórt családi tűzhely, a gyermekek mindig idegen kezekben, stb. halljuk már a régi bölcsességeket. S tényleg, aki nem látja az új élet pozitiv oldalait, csak azt, ami a régiből kipusztulásra van ítélve, az tényleg veszteségnek érezheti a dolgok ilyetén állását. Ha ellenben valaki tudatában van annak, hogy mit kap az ember, a felnőtt éppen úgy mint a gyermek, ennek helyébe, az mindjárt nem fog siránkozni a családi élet feldúlása felett. Mert, igaz, a gyermek sem lesz mindig az anyja szoknyája mellett: de erre nincs is szüksége. Nem kell Oroszországba menni, hogy erről meggyőződjünk, akármelyik egészséges gyermeket megkérdezhetjük s mindegyik azt fogja felelni, hogy társai között jobban érzi magát, mint otthon. Pedig nálunk a gyermekközösség távolról sem nyujtja még azt, amit már is nyujt Oroszországban. A gyermek szereti a kollektiv nevelést, legkisebb korától kezdve, ez az igazi levegője, amelytől az individuálista társadalom eddig elvonta.

Még lehetne beszámolni egész rakás intézményről, amelyek a nő felszabadítását szolgálják s megkönnyíteni akarják bekapcsolódását a társadalmi termelő munkába: a már nagyszámú tanácsadóhelyekről, szülőházakról, üdülőházakról, stb. A népesség óriási számához képest lehet esetleg ezek számát lekicsinyelni s nem is állítja senki, hogy a nő felszabadításával járó problémák már maradék nélkül megoldást nyertek volna Oroszországban; de kétségtelen, hogy sehol még ily hatalmas lépések nem történtek egy elvileg százszázalékos megoldás irányában. (d.l.)