Egy zúgkorcsmába jártam a lomhán terpeszkedő estéken; kis falusi viskó szalmatető alatti oduiba, emberek közé.

Emberek közé, akik idegenek nekem és akiknek idegen vagyok én, mint a csillagok, amelyek ugyanazon az égen fénylenek, de sohasem áll (egyik a másik útjába.

Nem kérdeztem senkitől semmit, pedig tudtam: élet van minden bús szem mögött. Tőlem sem kérdezősködött senki.

Megittam pálinkámat, fizettem és tovább mentem, mindig ugyanúgy. Bár mindenkit ismertem és mindenki ismert, — köztük nőttem — nem kérdeztük egymás életét. Mindegy volt minden.

Mindegy volt, hogy az a rongyos vasúti munkás miért issza rummal keverve a sört és az, hogy nikkelláncon lógó nagy óráját mikor veszítette el, ha már nem hordja.

Egy öreg úr járt oda, kikopott hivatalnok, aki délben jött és estig ült a kis pohár sör mellett és látszott rajta, hogy szeretné, nagyon szeretné ha nem várná őt az otthon és benne a síró gond, gyerekei sápadt beteg arca és felesége, akik sírva panaszkodnak.

Egyszer az egyik asztalnál nagy hangon pörölt két ember. Téli este volt. Szomorú, lucskos, szeles idő odakint és újra bekergetett.

A két pörölő ember két asztalosmunkás volt. Munkától hajlott emberek. Durva szőrös arcukon az élet szántott korai barázdákat.

Ismertem őket.

Hallgattam a pörölésüket.

Két idegen élet...

Az egyik azt vetette a szemére a másiknak, hogy nem volt katona a háború alatt, hogy nem szenvedett a téli sáros, hideg, ölő lövészárokban, hogy nem síketitette rémisztő hangjával a röpködő srapnelek zenéje s nem emésztette a gond itthon maradt övéiért, gyermekeiért, fehér aszszonyáért.

A másik asztalos védekezett. Állította, bizonyította, hogy de bizony ott volt hat hónapig a fronton, hallgatta a srapnelzenét, káromkodott, — hanem belebetegedett, kórházba került és amikor ott megunták gyógyítani, haza küldték a családja gondjaira.

Hanem az első csak dobálta ki melléből a szavakat, mintha nem fértek volna el az életében és ócsárolta a szánalmas alakot a maga szánalmasságával és helyettük én éreztem: mennyire egyek, mennyire emberek vagyunk mindannyian.

A perlekedés közepette nem vette észre senki, hogy egy asszony jött be; a lepocskondérozott asztalos lompos felesége, hogy férjét Vacsorához hívja.

De a szavak megértésén magához rántotta kabátjánál a csáfolkodót és a szemébe nézett vadul, mintahogyan a nőstény farkas menne élethalálharcra párjáért, akivel együtt aluszik éjszakánként.

— Miért nem a meggazdagodott parasztokat szidja? Mi? Miért nem azokra haragszik? És miért a férjemre, akit koldussá tett a háború? Mert bizony akkor ide haza a koldus falun nem akadt asztalosmunka és ő fekvő beteg volt s ha enni akartunk, a gyerekeket el kellett küldeni a gazdagabb parasztokhoz napszámba, mert kellett a kenyér a szájba. A kenyéren az ágyban fekvő beteg élt és egyre másra kellett eladnia értékesebb darabjait szerszámjainak orvosra, patikára. És maga még neki támad, mint egy gyilkosnak, aki a fiát ölte meg!? Neki és nem azoknak, akik meggazdagodtak a háború alatti? Az akkori nyomorunkat irigyli? No, azt ne irigyelje!

Szünet és megállás nélkül pergett az asszony nyelve tovább és hiába akart körbevágni a másik, nem jutott percnyi ideje.

De végre mégis sikerült elkapnia egy pauzát: a gyermekei!... és aztán dobta, vetette oda, hogy cafat rongyok a lányai, kik pénzért árulják a testüket és fiai a pálinkán át züllenek vissza a föld felé.

De az asszony szava itt is bizonyított és azt mondta, hogy az életnek nem lehet irányt adni s mindenki úgy él, ahogy akar és mindenki maga emeli maga elé bálványát. Az élet így emberi. Szenvedtek eleget idegen kényszer verésén a háború alatt — mondta az asszony — és hogy ne nagyon tisztogassa magát, mert az ő felesége is senki rongya volt és ma is az a háta mögött.

És nem hallgatva a legyőzésén megvadult másik asztalost, kezébe fogta elcsendesült férje kezét és vonta, húzta ki a lomposan előretörő este homályába, hazafelé, vacsorához a családja körébe.

A hátramaradott pedig beszélte tele a fejeket ostoba fecsegésekkel a háborúról, ahol neki szenvednie kellett, míg mások otthon békéltek a világba.

Lóbálta kezeit szavai közben. És Isten tudja honnan és Isten tudja kitől tudva minderről, az eltávozott asztalos fia lépett be a piszkos falak közé vad, bosszus szándékkal a maga korán érett, korán élni tanult húsz évével.

— Nem engedem sértegetni az apámat, aki az oka, hogy élek. Nem engedem sértegetni a nyomorultat egy másik nyomorulttól.

Azok tudnak szólni így, ilyen ismerős emberséggel, akiknek télben nyilt hervadt rózsává tavaszos életük.

— Vad kölyök! Taknyos!

Ami e szavak után következett, pár perc alatt történt.

A legény nekigyűrkőzötten kapta föl a hatalmas szál embert és egy nyekkenés után a földön heverők gomolyaga vetette föl hol az egyiket, hol a másikat. Felnyögött, ordított az alulrakerült a felső nyomásán. Ugy kellett szétszedni őket a korcsmáros könyörgésére. A fiatal legényt kidobták. Azt kiáltotta, már kintről: — Megölöm, még ma! A másik leült az asztalhoz, hogy megigya maradék sörét.

Az éjszakában dalszavas parasztlegény társaimmal mentünk a lány ablaka alá: közöttük, sötétben néhány falra világító lámpa fényinél.

Felhők gomolyaga úszott elő, mint zászlólobogás és szomorúságomnál is búsabb ködöt szórt a farsang kedvére.

Az utcasarkon vérébe fagyva hevert az az ócsárkodó asztalos.

Ugy éreztem, hogy] a vállába mártott kés hegye engem is bizseregtet, mintha részese lennék annak a tragédiának, mely leterítette és felcsuklottam vertem, míg barátaim fölfogták lágyan, mint az apjukat, hogy az orvoshoz vigyék a véres testet. (Vágsellye)