A földbirtokos lánya, cobolyprémes bundában vágtat a trojkán. Gárdatisztek és a vidék „jeunesse doreeja” veszik körül. Tattyánának, Nagyesdának hivják. Este Chopint játsza a régi clavecinen és verset ír Onyeginnek, akit hol Evgenij, hol más keleties hangzású névvel tisztel meg asz írója. A földbirtokos lánya szerelemről és poezisről ír és a táj szépségeit ismerteti és vadászkalandokat beszél meg a szerelmesével. Exotikum: néha megszökik a francia táncmesterrel vagy egy cvikkeres csinovnyikkal. Ajda trojka ... balalájka ... bátyuska-atyuska ... és kész a Claude Anet orosz női regénye.

Puskin többet látott meg. Az a nő, akiről az orosz költő énekelt, csakugyan élt még 90 esztendővel az Onyegin megszületése után is. A földbirtokos lánya, aki beleszeret a hadifogoly tisztbe, a vörös kommisszárus babája lesz, de fehér tisztekkel szökik Mongóliába... ezt az asszonyt nem volna érdemes egy új Puskinnak megírnia. (Megírják a mozi amerikai filmpszihológusai, vászonra bődítik mindazt a lehetetlenséget, ami a ködös-dolláros fejükben kovályog). Meghalt Tattyána, meghalt Nagyesda, meghalt a „jeune fille russe”, aki a szüzességét pont Claude Anet és barátai számára hagyta érintetlenül. Elföldelték őket az 500-éves juharfák alá, a családi kripta utolsó parcellájába.

Elföldelték a másik orosz lányt is, amelyikből fantáziánkban, egyetemeinken és regényeinkben jó néhány ezer szaladgált anno háború előtt. München, 1914. Német irodalom óra. Bombaként csap közérik a hír:

Jönnek az orosz diáklányok! Az anarkisták. Rövid a hajuk. Fekete a szemük. Merészeket beszélnek. Szabadon élnek. Bokán felüli szoknyát viselnek, ha a rendőrség nem szól bele.

Kész az anarkista nő típusa. Akinek rövid a haja, akinek szeretője! van a diákok közt, aki orosz... istenem, milyen regényesek ezek a keletiek !

Csakugyan dobáltak bombát egyszer-másszor. A Szofija Petrovszkaja típusa, a Vera Figner utódja a pajtásaink voltak. Az utolsót 1919-ben végezte ki a cseka. Ez volt az az asszony aki rá mert lőni Lenyinre.

A többi is eltünt. A bombavető Tattyánák, Vjerocskák nem siettek a családi juharfa alá örök álmukat aludni, hanem éber figyelemmel, dacos ökölbeszorított kézzel kisérték a forradalmat.

Nem mind álltak a zászlaja alá. Volt, aki Lenyinben az elnyomót látta. Volt, akiben a dédapás hagyományai életre keltették az antiszemitizmus ösztönét. De ezek kívül rekedtek.

Előre kell bocsátani, hogy ez az írás nem csak az orosz polgári vagy intellektuell nőről szól. Ma még meg lehet vonni a határvonalat volt-polgári, munkás és paraszti nő közt. De a határvonalak mindjobban eltolódnak. Balfelé tolódnak el szociológiai értelemben, fölfelé tolódnak el kulturális értelemben. Csak jobbfelé nem.

*

A volt-polgári nő nem ment át olyan mély metamorfózison, mint a munkásnő. Az anyák még a régi iskolából valók. A lányaik már a nevelésükben, pszihéjükben is forradalmasodnak.

A polgári és az intellektuel orosz nő, a Tattyánák és Nagyesdák édes testvérei ma írógépen kopognak vagy gyereket nevelnek, kommunisták feleségei vagy nagy trösztök hivatalnoknői. A hadimilliomos férj, a mágnás nem párti. Ami kispolgári vonás maradt ezekben az asszonyokban, a házassági politikájuk kontójára íródhat. Kommunistához mennek féleségül, kicsit kíváncsiságból, kicsit számításból. Ha nincs is ott a szívük a forradalom mellett, de ott az értelmük. És lassan-lassan megnevelődnek. A teljes forradalmasodás, a tökéletes összeolvadás sokuk számára majdnem lehetetlen, mert nem tudnak gyárban, faluhelyen elhelyezkedni. Ahol hivatalban együtt dolgoznak proletárasszonyokkal, enged a jég. De privát életük a régi barátnői körben folyik le.

A gyerekeik mások. Nem házasságra, hanem munkára nevelődnek. Ha szerencséjük van és bekerülnek a főiskolára, addigra teljesen átgyúrta őket a pionyérrendszer, az új iskola, a közösség szelleme. Aki ma még mindig a szovjetrendszer megdöltét várja, kifelejt a számadásából egy csekélységet: az iskolát. Ma új iskolákban új nemzedéket új világfelfogásra, világépítésre tanítanak. Néhány év mulva alig lesz ellensége a rendszernek.

Milyen nevelést kap a polgári vagy intellektuel szülők gyermeke?

Olyat, mint a többié. Óvoda: a közösség érzésének első felépítése. Elemi iskola: pionyérélet, szociális alapelvek. Munkásiskola. De ide csak gyári vagy földmivelői gyakorlattal biró ifjak-lányok jutnak be. A gyár, a föld pedig egyenruhásit. Levedlik sok nyegleség, megszokja a gyerek a szervezett munka tempóját. Éjjel-nappal együtt van pajtásaival. A szülőktől — ha azok még a mult évtizedek ködutját járják — mérföldekkel, évszázadokkal távolodik el. Vagy maga után rántja a szüleit is.

A „régi” nemzedék sorában akad kivétel is. Két esetet említek meg, mind a kettő sokatmondó, hű tükre a mai viszonyoknak, a nő mostani életlehetőségeinek.

Moszkva, 1925. Falusi típusú szán áll meg az ablakom alatt. Kendőbe bugyiált parasztmenyecske ugrik le a bakról, betaszítja az ajtót, belép hozzám.

— Maga parasztszínházat akar látni? A barátnőm E. E. mondja. Igaz?

Igaz. Hamisítatlan parasztszínházat szeretnék látni.

— Hát akkor kapaszkodjon fel a szánra. Ha nem fél egy kis szánkázástól.

Ugy ahogy voltam, mentem. Pedig ép aznap olvastam a Wiener Journalban, hogy faluhelyen Oroszországban minden további nélkül halomra gyilkolják az idegeneket. Ugy látszik, cudar szerencsém volt. Nem gyilkoltak meg sem akkor, sem később, mikor minden írás nélkül jártam be a Kaukázus, a Volga meg a Káma vidékét.

Moszkvából vasuton utaztunk le a kolugai guberniába. Odáig az utitársnőm a nevét sem említette. Kicsit anyásan, kicsit asszonyosan ápolt, etetett az úton. A kis falusi állomáson másik szánon subás paraszt várt minket.

— Ezt a polgártársat magammal hoztam színháznézni, mondta a parasztmenyecske a subásnak.

A subás bemutatkozott. Akkor láttam csak, hogy csíptető nyomja az orrát és túl intelligens a képe a paraszti subához, a paraszti szánhoz.

Utközben elmondta, hogy P. nagy orosz festő fia. Földbirtokukból meghagytak, apjuk érdemeire való tekintettel, 14 holdat, de csak azzal a kikötéssel, hogy maguk gazdálkodnak rajta. A fiatal P., aki csillagásznak készült, így került le a csillagok világából a paraszti, földszagú munkásvilágba.

A testvérei vele dolgoznak, vele kapálják a krumplit, hordják a fát. És parasztszínházat vezetnek. Wilhelm Telit mutatták be a parasztjaikkal. A kalugai guberniában, 26 kilométerre a vasutvonaltól.

Nem gyilkolták meg P. földbirtokos-festőt, még az urilakát sem vették el. A festményeiből muzeumot rendezett be, a házat ő lakhatta haláláig és gyermekei is örökbe vehették. Pedig P. nem volt az új rezsim hive. De akkor is, későbbi leveleiben is hangoztatta, hogy sokat megért a mai viszonyokból.

— 84 esztendő nyomja a vállam. Azelőtt minden évben a szentföldre utaztam festeni. Illusztráltam az egész újtestámentumot. Hát hogy ne érteném meg, hogyne látnám meg a jót minden újban? Hihetetlen, hogy ez a Rjepin milyen konzervatív...

Rjepin iskolatársa volt. A hatvanas években együtt kapták az akadémián a cár aranyérmét. De az öreg Rjepin emigrált. És leveleztek tovább. Vitatkoztak, jó-e, kell-e az új helyesírás Oroszországban.

— Persze hogy kell. Egy ötöddel kevesebb szedési költség. Papirtakaritás nem csekélység a mai viszonyok közt... Nézze csak, mit ír Radek...

És az öreg P. rendületlenül kitart az „új” mellett. Pedig a cártól kapta az aranyérmét és az ótestámentumot illusztrálta.

Mikor meghalt, hosszu levelet kaptam a lányaitól.

„A színház ma is megvan, mindig meglesz, írta Olga, azóta egy parasztfiúval házasodott össze. Az öreg utolsó kívánsága volt, hogy tovább is itt dolgozzunk a nép között. Most szövőiskolát nyitunk. Gyönyörűek a kalugai minták... De tavasz van. Krumplit kell kapálni. Nincs semmi olyan jó, mint a krumpliváró föld szaga... A színház csak aztán jön sorra... ”

A bátyja a csillagok helyett ma a rögöt vizsgálja. Ő meg meztélyláb járja a krumplisföldet. Semmi sincs olyan jó, mint a krumpliváró föld szaga...

A másik „esettel” skandináv földön ismerkedtem meg. Egy szovjethivatalnok felesége jött ki az urával. Gégerákja volt. Menthetetlenül, csuf, halálos nyavalyában kínlódott az alig 35 éves asszony. És szervezte a gyerekeket. A Svédországba került kis oroszokból ő csinált pionyért, ő tanította őket mindenre, amit a svéd iskolában nem kaphattak meg. Két kívánsága volt, mikor meghalt. Hogy égessék el és hogy vörös temetésben legyen része.

Ezek a polgári származásúak, a félforradalmárból egészforradalmárrá lett asszonyok. Milyenek a munkásnők?

A munkásnő emancipációja Oroszországban sok tekintetben lázasan, váratlanul és előkészületlenül ment végbe. A régi Oroszország munkásasszonyai közt akadtak tudatos, művelődő asszonyok, de a nők zöme bizony kívülrekedt. Mikor 1917-ben megnyíltak a zsilipek, a szervezkedés árja magával ragadott milliónyi proletárasszonyt. És bámulatosképpen az asszony, akit orosz kifejezéssel élve, megszabadítottak a „pelenkától és sodrófától”, azonnal el tudott helyezkedni az új világban. A felszabadítás számára nagyobb dolog volt, mint a férfi számára. Az ő felszabadítása a régi hárem életére is kiterjedt.

A szovjet házasság intézményére* itt nem térek ki bővebben, csak azt jegyzem meg, hogy a gyors házasságkötés és az egyoldalúan is felbontható szerződés nem ingatta meg a fundámentumot. Csak erősebben, éppen a válás lehetősége miatt erősebben forrasztotta össze azokat, akik együtt akarnak harcolni. A házasság nemcsak pajtási szövetkezés, hanem gazdasági kapcsolat is. A „szerelmi” házasság átalakul a szimpátia, a megértés, a közös ideálokért indított harc szövetségévé. A gyermek akkor is „törvényes”, ha a házastársak elfeledték volna a regisztrálást. Az apa minden esetben felelős a gyermekért, köteles a terheket az anyával megosztani. Ha nem élnek együtt, jövedelme egyharmadába kerül az apai örömök távolból való élvezése.

A regisztrálás pár perc alatt elintézi a házasságot. Jellemző, hogy a törvény ilyen könnyítése csak elősegíti a „konszolidációt”. Ma kevesebb a házasságon kívül együttélők száma, mint a cári Oroszországban volt.

Hogy a „könnyű” házassági törvénnyel nagy visszaélések is lehetségesek, nem tagadható. Szinte gogoli irodalmi típussá nőtte ki magát az a funkciónárus, aki két hét alatt 6 asszonnyal kelt egybe, hogy végül rájöjjön a legényélet páratlan mivoltának örök igazságára. Viszont érdekes, hogy ép´ a kommunista párt nagyon szigorú figyelemmel kiséri a tagjai privát életét. Ott tehát nem tanácsos kísérleti házasságokat kötni 24 órára.

A nemi élet kérdése még túlságosan felkavart, túlságosan kísérleti stádiumban van, hogysem beszélni lehetne örökérvényű eredményekről. Tény, hogy a fiatalság teljesen szabad minden tekintetben. De a szabadságát meg kell szolgálnia tanulással, tapasztalással. A 12 éves gyermeket kíméletlenül felvilágosítják. Borzasztó, mondják a hosszúszoknyás nénikék, megmérgezik a kis lelküket. A hosszúszoknyás nénikék persze elfelejtik a kis orosz Péterke esetét, aki a háború előtt 9 éves korában öngyilkos lett, mert megunta a szerelmet. „Mindig egy a vége, — unalmas”, írta Péterke bucsúlevelében.

Ma azt mondják: Mindig egy a vége, ez természetes, így kell lennie. De figyelmeztetik a gyermeket a korai élvezetek káros hatására és a pionyérszervezetek gondoskodnak róla, hogy a gyermek egészségesen fejlődjék és ne a „szoknyán” vagy a nadrágon járjon az esze.

A probléma azonban itt van. Sem kormányrendelettel, sem egyszerű nevelési elvekkel eltüntetni nem lehet. Pár évvel ezelőtt nagy port vert fel a „Pravda” körkérdése az „úgynevezett szerelemről”. Ezrivel érkeztek be a válaszok, nagyobbrészt munkásasszonyok tollából. És sok volt a panasz, sok volt a kétkedés.

Egy asszony azt mesélte el, hogy a férje jóbarátja egyszer megkérte, jöjjön vele, mert az ő felesége beteg és neki szüksége van nőre. Mikor az asszony méltatlankodva hátat fordított, kispolgári hölgynek titulázta őt ez a furcsa nemi forradalmár. Ifjumunkáslányok elpanaszolták, hogy a társak állandóan kispolgári nőnek csúfolják azt, aki nem megy velük az első szóra.

Erkölcstelenség? Fajtalankodás? Dehogy az. Csak éppen azt nem érti meg a kétkedő, hogy néhány év alatt nem lehet az asszony meg a férfi közt kiépült évezredes háremrendszert darabokra törni. Marad valami nemcsak a férfi gondolkozásában, hanem az asszony pszihéjében is a régi világból.

Mi nagyobb erkölcstelenség: rávenni a pajtásunkat bizonyos szabadságjogok élvezésére, vagy megvenni 12 éves lányokat, mint ahogy ez sűrű sok európai országban?

A hivatali állással való visszaélést súlyosan büntetik. Egy direktor, aki hivatalnoklányt hivatalos órán túl dolgoztatott, magával vitt és hamis igéretekkel elcsábított, több évi börtönbüntetést kapott. Mit kapott volna az erkölcsös Amerikában? Vagy még erkölcsösebb európai országokban? Ahol mindent azzal intéznek el, hogy „mindig így volt, mindig így lesz...”

Még jobban megváltoztatta a férfi-nő viszonyát a forradalom után az élet újszerű tempója, a megváltozott keretekkel és tartalommal együttjáró új időbeosztás. A munkásasszony nem a gyermekei rabszolgája, nem is a háztartásé, hanem teljesen a társasélet, a klubélet befolyása alá kerül, amint elhagyja a gyárat. Az egyenjogúságát itt vívja ki félreérthetetlen módon. A klubélét nem ismer erős és gyönge nemet, (a kézcsókos orosz még az intellektuelek közt is mindinkább kivész), az asszonyok verekednek nem csak a maguk igazáért, hanem! a köz kérdésében, másokért, milliókért. Ezért olyan különös az asszonyok fejetartása annak, aki nem látott még felszabadult munkásnőt. A fej mindig dacosan üli meg a nyakukat, a szemükben ugyanaz a harcos, verekedésmegszokta bátorság, mint az emberükében.

Igaz, hogy a nő regényekben, irodalmilag megállapított és analizált „nőiességből” sok elvész. A nő nem gyöngébb nem, nem akar szép szavakat, nem akar udvariasságot. Egyetlen „női büszkesége az anyaság, de ebben sem éli ki magát úgy, hogy a maga privátéletét azután teljesen kikapcsolná. Az élet öncél lett a szegény munkásasszony számára is, nemcsak a „gyerekeinek él az ember”. Ez a nőiesség, tessék elhinni, csipetnyivel sem rosszabb a puskini, a Claude-Aneti nősténységnél. Szanyin bámulna, ha ma Moszkvába vagy Kalugába kerülne. Próbálna csak végiggázolni mindenen a szent hús és a szent önzés nevében... Csóknál csattanóbb választ kapna az asszonyoktól.

Szándékosan hagytam utoljára a parasztasszonyok osztályát. Itt még sokkal több a tennivaló, mint a városok asszonyai közt. Az asszony volt faluhelyen a konzervatív gondolat védangyala. Őt nehéz kimozdítani a merev és megszokott élet formái közül. Rá nehezen hat az új agitáció: Ha a férjed ver, elválsz tőle, még aznap. Az asszonyt az emberével falun erősebb gazdasági láncok kötik egybe mint a városi házastársakat. Elválni annyit jelent, mint megbontani a gazdálkodás eddigi rendszerét. Ha teljes lesz a kollektivizálódás, akkor az asszony is könnyebben beszélhet. Ma még a régi partiarkális életformák közül megmaradt legalább annyi, hogy a férfi éreztetheti a „hatalmát”. De már itt is van orvoslás. A feleségét ütő embert szigorúbban büntetik, mint azt, aki idegeneken tölti ki haragját.

Természetes azonban, hogy a férfi pszihéje is erősen átalakul az új idők, az új társadalmi életformák hatása alatt. A hadseregben szolgált katona visszatérte után is fenntartja az összeköttetést az ezredével, az altisztjeivel. (Ha ugyan lehet őket így nevezni). Leveleket ír és beszámol az otthoni dolgok állásáról. Nemcsak azt kérdik tőle, mit tett a szociális eszme terjesztéséért, a kollektivizmusért, a falusi könyvtárért, hanem azt is, hogyan viselkedik az asszonyával szemben? Segit-e eltörölni a régi falusi szokást, hogy egy özvegyasszonynál gyülnek össze fiuk-lányok meztelenbált rendezni...

És Iván Ivánovics felel tisztességgel, őszintén:

„Kedves katona elvtársak, jelentem nektek, hogy két traktorunkkal több van. És hogy a könyvtárban kevés a mezőgazdasági könyv... Máriát visszatértem óta egyszer sem vertem meg. Adna is nekem, próbálnám csak megverni...

*Lásd a Kulturkrónika rovatunkat. (A szerk.)