Líra ez a regény, az a tiszta líra, ami az epika tárgyilagosságán is átüt, az a nehéz és semmiféle illatszergyárban nem termelhető édes illat, ami minden költői munka felett lebeg. Az első regények érintetlen hangja ez, utánozhatatlan és egyszer születő, az első regény minden érzéstelitettségével, minden hamvasságával, minden fiatalságával, mértéket adva, mértéket tudva és a maga életében a mi életünket, az életet adva.

Igaz, hogy ez az élet elmúlt, vagy elmúlóban. A pesti fiatalember élete ez, mindnyájunk élete, akik a múlt évzsázad vége felé születtünk és a háború előtti Pest utolsó éveiben értük el a tizennyolc-huszonkét éveket. A tizenöt év előtti kor levegője ez, de problémái megmaradtak mainak, néhány évi eltemetettség után ma újból frissen élnek.

A sok mindenféle megalkuvó, beletörődő és a „körülményekkel számoló” út helyett Sándor Imre a „lángoló útat”, a szenvedély, a tiszta érzés, a komoly, teljes odaadás útját mutatja hősének. Nem a szűk család eltemető hétköznapjába vezető út ez és nem a felelőtlen kiélés és meggondolás nélküli élvezés útja ez. A legnehezebb és a legemberibb útat mutatja Endrének az író és mi aggódó figyelemmel és féltő szeretettel ügyeljük elindulását.

A regény tulajdonképpen ennél az elindulásnál, méginkább az elindulás utáni első akadálynál ér véget. Amíg ezt az útat megtalálja, a tévelygések, a bizonytalanság, a keserűség romló és rontó ideje terül elénk a regényben. Felületes és komolytalan célok, felületes és komolytalan szerelmek, viszonyok, önmaga ízének találgatása, míg végre valahogy egy fény, egy vonal és elérjük magunkat, azt az életet, ami tartalmat: magunkat adja.

Endre lázadó. Ez a lázadás zavart, átnemgondolt és csak romboló, csak destruktív irányzatú. Öntudatlanul a társadalom ellen lázad amely elzárja előle az életet, kiveszi karjaiból a kívánatos nőt, megalázza, mert (így, ilyen durván fogalmazva) nincsen pénze. Mit akar tenni:

„Fellázad? Mit tehet? Kik azok, akik fellázadnak a társadalom ellen? A rablók, tolvajok, betörök... Más lázadók nem jutottak eszébe.”

Valóban a tizenöt év előtti pesti zsentri, Kolozsvárról felkerült fiatalembernek nem is igen jut más lázadó eszébe akkor sem, mikor végre megtalálja a csúnya lányt, azt, akivel érdemes járni a lángoló útat és újból az első akadály a pénz. Nem jut más lázadó és lázadás eszébe, mikor a teherbe esett Mártát nem veheti feleségül, mert kitennék az állásából, a bankból, hiszen a „szabályok szerint huszonöt éven aluli tisztviselő csak igazgatósági beleegyezéssel nősülhet.” A rabszolgaság ilyen kíméletlen átültetése se teszi világossá Endre előtt a lázadók másmilyenségét és a lázadás szükséges irányát. És ha a tizenötévelőtti fiatalembernél ebbe bele is nyugodnék, az egyetlen kifogásom a regénnyel szemben, hogy mégse lett volna szabad ilyen hallgatóan hagyni a zsentri Endre tévelygését és kevésbé burkoltan kellett volna megmondani néhány mondatban az igazi okokat és megmutatni azokat a szálakat, amelyek nagyrészben az endrék életét kettétörik és amik ellen lázadni kell.

Különben évek óta alig volt két magyar könyv, ami olyan tiszta örömet adott nekem, mint Sándor Imre könyve. Puritán eszközökkel, finomsággal és a dús képek és meleg szavak szőnyegébe szőve adja egy elinduló boldog-boldogtalan, tehát teljes szerelem történetét. Első szerelem ez a lánynál, első szerelem ez a fiúnál (a többi, ami addig volt, csak szexuális érintkezés volt.) Ahogy próbálgatják egymást, ahogy küzködnek egymással, amint védik magukat és védekezés közben sodródnak egymás felé! Vannak a regénynek részletei, ilyen például, mikor a fiú első látogatásakor az aszpirintől undorodó beteg leányba mégis bediktálja a gyógyszert, ami a magyar regényírás legjobb lapjai közé tartozik.

Finom bor ez, tisztatüzű, semmi ke verés, pancsolás nincsen benne. Jóked vet és szomorúságot ad egyszerre. Ne mes gyümölcsből készült, jófajta szőlő szüretje adta. Régi évszám van a pa lackon. (Budapest)

* Sándor Imre: A lángoló út, Pozsony: Írók kiadóvállalata.