Amerikában, Hollywodban a nagy filmtársaságok nagy része már a jövő szezonban beszélőfilmek előállítására rendezkedik be. Paramount filmjeinek 50 százalékát beszélőfilmnek akarja. Németországban is erősen kísérleteznek vele. Dagny Servaes el van ragadtatva az Amerikában látott, illetve hallott beszélőfilmtől. Chaplin most készülő új filmje, a „City Lights”, beszélőfilm lesz. B. Shaw, eddig a film meg nem győzhető ellensége meghagyta magát nyerni egymovietone-felvételnek. Jelek, amelyek arra mutatnak, hogy a beszélőfilm hamarosan komoly dolog lesz, amivel komolyan kell foglalkozni.

Az egyébként is már megfélemlített esztéták nem minden ok nélkül egy újabb kiccstől félnek. Mert a beszélőfilm megint egyszer veszélyezteti a „tiszta stílust”. És bizonyos, hogy a művészet lényegéhez tartozik, hogy a természetes jelenségek redukciója egyetlen egy érzék perspektívájára: csak szín, csak forma, csak hang, csak fehér-fekete, stb. Az is bizonyos, hogy a művészi hatás naturalisztikus kiegészítése sohasem volt szép: se a panoptikum kifestett és igazi ruhákba öltöztetett szobrai, se a színezett fotografiák.

Ha tehát a beszélőfilm csak kiegészítést hoz, ha csak az optikai filmet „természetesebbé” teszi, amenynyiben az ember hallja is azt, amit az emberek a vásznon láthatóan mondanak, akkor ennek az egész új találmánynak igen kevés jelentősége van. De valószínű, hogy nemcsak a régi kiegészítése, hanem egy egészen új művészet lesz. Mert a művészetben az új eszközök mindig új célkitűzéseket teremtenek. A színeket nem a festők találták ki. És a mozgófényképek már régen meg voltak, mielőtt a meglévő kifejező eszköz arra inspirált volna, hogy megkeressük, ami vele kifejezhető. Épen úgy az akusztikai film új technikájához is még fel kell fedezni azt a sajátos világot, amely vele és pedig egyedül vele fejezhető ki.

Az embereket hallani, akiket eddig beszélni láttunk, nem volna ez új s egyben igen sok nehézséggel összekötve! ? A felírások nem volnának teljesen kiküszöbölhetők. Csak a párbeszédeket lehetne hallani s csakis közelfelvételekben, ahol ma leginkább szokás is felhasználni. S hogy volna az, hogy az ember egyszerre nem hallja többé az embereket, mihelyt egy kicsit hátrább mennek? Az optikai és az akusztikai perspektíva összeegyeztetése nem lesz könnyű dolog. S a mimikával kifejezett beszéd egészen más arcjátékot igényel, mint a hallásra beállított beszéd. A jó filmmüvész a szemnek beszél érthetően és kifejezőn. De ha egyszer a hangzókat világosan kell kiejtenie, beszéde, mint arcjáték, homályos és kifejezéstelen lesz.

De ha mindezeket s a többi nehézségeket is sikerülne legyőzni, a beszéd a filmet megint csak a színházhoz hozná közelebb s különben teljesen érdeknélküli volna. Ellenben azt hiszem, hogy a beszélőfilm a dolgok nyelvét fogja nekünk felfedezni, épen úgy, mint az optikai film a dolgok arcát felfedezte. Meg fog bennünket tanítani a világot hallani, amint az optikai film megtanított azt látni. Fel fogja fedni nekünk az ember benső, intím vonatkozásait a dolgok hangjaihoz, amint az optikai film felfedte megjelenési formájukat.

A rádió és gramofon ezt a feladatot nem végzi el. Mert ott a hangokat és zajokat sok szóval magyarázni kell s éppen a dolgok beszédének titokzatos, belső csendje megy ezzel veszendőbe.

Egy példa. Pudovkin filmjében „Az anyá”-ban, az anya viszont éjjel férje ravatala mellett. Merev és néma. Ennek a vigasztalan egyedüli, éjjeli hallgatásnak hangulatát egy zseniális közeifelvétel szuggerálja: látni, ahogyan a vizvezetékcsapból lassú, monoton ritmusban a cseppek egy vederbe hullanak. Ebben a monoton csepegésben, mint egyedüli hallhatóban nyer csak a csend alakot. Itt tulajdonképen Pudovkin akusztikai hatást ér el, de optikai képzettársítás kerülő útján. De menynyire hallanánk ezt a csendet, ha a csepegést tényleg hallanánk!

Nem csak arról van ugyanis szó, hogy az akusztikai film által a tömeg zúgását, a nagyvárosi ucca vagy egy tengerzajlás morajlását, hanem arról, hogy a valóságnak azokat az intimebb hangjait, amelyeket nem ismerünk eléggé, hogy felismerjük, szintén megfogjuk. A mindennapi élet egy eddig fel nem fedezett, ismeretlen új földjét fogja hozni nekünk az akusztikai film, mintahogyan egykor az optikai film.

Nem csak azok az események, amelyeket eddig is mutatott nekünk a film, lesznek hallhatók is. Az akusztikai filmet már a sajátos hanghatásra való tekintettel kell írni és felvenni. Nem csak „természetesebbnek” kell lennie, mint az optikai film, hanem a természetet egy új oldaláról kell megmutatnia, illetve hallatnia.

Azért is azt hiszem, hogy a hang az új filmben nemcsak kisérő jelenség lesz, hanem, hogy sajátos hatás-lehetőségét kihasználhassa, a hangok benne a cselekmény döntő motívumaivá kell legyenek. Például a zene eddig a filmben érthető módon tulajdonképen nem volt film-motívum. Bár a néma hallgatók a legszebb és legváltozatosabb arcjáték tanulmányokat adták. De mindig ok nélkül kellett hatást ábrázolni, A beszélő film számára azonban például a hamelni patkányfogó kitünő téma volna. S a Paganini-filmet, sőt a Svengali-filmet is most újra kell csinálni. (Berlin)