Egy milliomos rémálma

Jack London eléggé ismeretes nálunk, mint író; kevésbé azonban, mint ember. Ezért esztétikai méltatás helyett bevezetésül ezen ismeretlen elbeszéléséhez inkább legfőbb életrajzi adatait közöljük, amelyek egyuttal magyarázzák is majd leközölt irásának tendenciáját.

Nevét és születési évét (1876) maga adta magának még kis gyermek korában, mivel mint iskolásfiu azt akarta, hogy neki is legyenek pontos személyi adatai, mint a többi gyermeknek. Apja életsorsa a fokozatos elproletárizálódás. Farmerből szegény napszámossá csúszott le, aki a pár cent iskolapénzt sem tudta kifizetni fiáért. A gyermek ujságkihordással kereste meg kenyerét, később egy bádogáru-, majd egy konzervgyárba került s dolgozott 36 órákat egyfolytában, hogy egy-egy félnap szabadságot szerezzen magának. Később osztrigahalász lett a Sanfranciscó-i öbölben s a kikötő legnagyobb tolvaja és legügyesebb vitorlása. Minthogy a kikötő hatóságai úgy féltek az ifjú Jack Londontól, mint a mesebeli tengeri rablóktól, megbízták az osztrigahalászok ellenőrzésével. Nem meglepő, hogy ez a félhivatalos spicli-szolgálat nem volt Jack London szájaíze szerint való. Elszegődött, mint matróz egy keletázsiai gőzösre, majd elment aranyat keresni Alaskába, bebarangolta az Unio mindegyik államát. Akkor kezdett el írni. Hamarosan felismerte azonban, hogy túlságosan képzetlen volt ahhoz, hogy valami nagyot vigyen véghez az írás terén. Gyors elhatározással beiratkozott a sanfranciskói főiskolára. Hamarosan belátta, hogy az akadémikus oktatás nem sokat tud neki nyujtani. Közben kéziratai egyik szerkesztőségből a másikba vándoroltak, anélkül, hogy valakinek feltűntek volna. Végre egy kis sanfranciskói helyilap irodalmi pályázatán első díjat nyert. Erre azután Jack London „kincs lett”, mint író. Egyik napról a másikra híres író lett, nagy honoráriumokat ért el s megvagyonosodott. Szerzett egy nagy farmot, egy luxushajót. Osztályához azonban végig hű maradt. Tagja maradt az amerikai munkáspártnak egészen 1916-ig, amikor az amerikai szocialistáknak a háborúval szemben tanusított magatartása miatt felháborodva, kilépett a pártból. Hawai szigeten halt meg, 50 éves korában, megtörten, 1926-ban.

Reggel megettem egy darabka száraz kenyérhajat. Fél délután kenyérért álltam s amikor besötétedett, fáradtan és nyomorultan hazamentem anélkül, hogy egyebet, mint egy marék rizst s egy darabka sonkát kaparintottam volna magamnak. A kapuban találkoztam Brownnal. Arca beesett és fakó. Jelentette, hogy összes cselédeim otthagytak. 0 egyedül maradt ott. Hűsége meghatott s amikor megtudtam, hogy egész nap semmit sem evett, megosztottam vele azt a keveset, amim volt. Egész éjszaka álmatlanul vergődtem ágyamban. Másnap reggel láttam, hogy Brown is elhagyott és, ami még fájdalmasabb, hogy a rizs és sonkamaradékot is magával vitte.

Egy marék sopánkodó ember, ez volt az egész klub reggel. Kiszolgálás nincs többé. A legutolsó szolga is elkotródott. Észrevettem, hogy az ezüst hiányzott s később megtudtam, hogy hova lett. Azt hiszem, a cselédség csak azért nem vitte magával, mivel a klubtagok megelőzték ebben s maguk elvégezték helyettük. A mód, ahogyan az ezüstöt felhasználták, igen egyszerű volt. A Market Street déli végén, az I. W. W.* helyiségeiben az I. W. W. asszonyai enni adtak nekik érte. Hazamentem. Tényleg, az én ezüstöm is eltünt, egyetlen egy nehéz vizeskorsó kivételével. Ezt bepakoltam s elvittem a Market Streetre.

Evés után jobban éreztem magamat és visszamentem a klubba, hogy nincs-e valami ujság. Hanover, Collins és Dakon épen el akartak menni. Más senki se volt ott, mondották. Hivtak, hogy kisérjem el őket. Azt mondták, hogy szándékuk elhagyni a várost és pedig Dakon lovain s hogy még egy ló volna részemre is. Dakonnak négy gyönyörű kocsilova volt, amelyeket meg akart menteni, mivel Folsom tábornok értésére adta, hogy másnap reggel az összes lovakat, amelyeket a városban találnak, táplálkozás céljaira lerekvirálják. Sok ló már egyébként sem volt a városban, mivel az első napokban, amikor a széna és a zab fogytán kezdett lenni, tízezrével hajtották ki a vidékre és engedték el őket. Még emlékezem, hogy Birdale, aki egy nagy szállítási vállalat részese volt, egymaga háromszáz teherkocsilovat engedett szabadon. Átlag 500 dollár érték mellett, ez kitesz 150.000 dollárt. Eleinte még azt hitte hogy a sztrájk befejeztével majd legnagyobb részét visszakapja; de egyetlen egyet sem tudott megkapni. Mindent megettek a sanfranciscói menekültek. Különben már elkezdték a hadsereg lovait és öszvéreit is levágni.

Szerencsére Dakonnak nagy széna- és zabkészlete volt istállóiban. Sikerült négy nyerget szereznünk és a lovakat jó állapotban és fürgén találtuk, ha nem is voltak hozzászokva, hogy hátaslóként szolgáljanak. Amikor az utcákon végiglovagoltunk, a nagy földrengés idejében Sanfranciskóra kellett gondolnom. De ez a Sanfrancisco semmi se volt a maihoz képest. A természet nem volt képes olyan pusztításokat előidézni, mint a szakszervezetek tirannizmusa. Átlovagoltunk az Union téren és a szinházak, hotelek és az üzletek negyedein. Az uccák elhagyatva: itt-ott egy-egy automobil, amelyet otthagytak, ahol felmondta a szolgálatot vagy ahol kifogyott belőle a benzin. Az életnek semmi jele, egyedül rendőrök és katonák, akik a bankokat és a középületeket őrzik. Egyszer elmentünk egy I. W. W. tag mellett, aki a legfrissebb felhivást ragasztotta ki. Megállottunk. „Tovább sztrájkolunk, volt a plakáton, és sztrájkolunk véges végig. S a vég az, amikor feltételeinket teljesítik és a feltételeink teljesítve vannak, ha munkaadóinkat az éhség által épen úgy behódolásra kényszerítjük, ahogyan ők bennünket régebben éhség által behódolásra kényszerítettek.”

„Messener saját szavai, mondotta Collins. És én a magam részéről készen vagyok, hogy behódoljak, ha csak egy lehetőséget nyujtanak nekem erre. Szeretném tudni, hogy izlik a lóhús?”

Megint megálltunk, hogy egy másik felhívást elolvassunk: „Mihelyt látjuk, hogy a munkaadók készek behódolni, ismét üzembe helyezzük az összes táviróvonalakat és értesítjük a munkaadószervezeteket. De csak olyan híreket engedünk át, amelyek a harc befejezésére vonatkoznak.”

Tovább lovagoltunk, kereszteztük a Market Streetet s röviddel azután bejutottunk a munkásnegyedbe. Itt nem voltak az uccák üresek. Az I. W. W. tagok áthajoltak a rácson vagy csoportokba verődve állottak. Vidám, jóllakott gyerekek játszottak az úton és kövér asszonyok ültek a lépcsőkön és beszélgettek. Mindnyájan nevetve néztek reánk. A gyermekek odaszaladtak és utánunk kiáltották: „Hé, uraim, nem éhesek?” És egy asszony, aki gyermekét szoptatta, Dakonnak kiáltotta: „Halgass ide, Kövér, adok neked enni a lovadért – sonkát és krumplit, egresbefőttet, fehér kenyeret, sózott vajat és két csésze kávét.”

„Észrevette, fordult hozzám Hanover, hogy az utóbbi napon egyetlen egy kóbor kutyát sem lehet látni az uccákon?”

Észrevettem, de nem gondolkoztam eddig jelentősége felett. Éppen ideje, hogy elhagyjuk ezt a szerencsétlen várost. Végre is elérkeztünk a San-Bruno útra, amelyen elindultunk dél felé. Egy falusi birtokom volt Mento közelében, oda szándékoztunk menni. De hamarosan rájöttünk, hogy a vidéken még rosszabb és még veszélyesebb volt, mint a városban. Mert itt a katonák és az I. W. W. tagok rendet tartottak; a vidéken azonban teljes anarchia uralkodott. Kétszázezer ember hagyta ott Sanfranciscót s számos nyom mutatta, hogy menekülésük egy sáskahadsereg pusztító átvonulásához volt hasonlatos.

Minden tövig le volt legelve. Rablás és harc nyomait láttuk. Itt-ott az út szélén hullákra akadtunk és felgyujtott tanyák kormos falait láttuk messziről. A kerítések összevoltak törve s a gabonát letaposta a tömeg. A kiéhezett hordák minden zöldséget kiszakítottak az ágyakból. A teheneket és a többi állatokat is mind levágták. És minden út ilyen volt, amely Sanfranciscóból kifele vezetett. Itt-ott az utaktól távolabb eső helyeken a farmerek még védték magukat baltákkal és revolverekkel. Ha olyan hely mellett elmentünk, megijedtek s vonakodtak szóba is állani velünk. Ezt a sok rombolást és erőszakot a csőcselék és a felső osztályok menekülő tagjai vitték véghez. Az I. W. W. tagok bőséges készleteikkel nyugodtan a városban maradtak.

Nemsokára bizonyítékokat szereztünk lovaglásunk alatt arról, hogy a helyzet mily kétségbeejtő volt. Jobbra kiabálást és lövéseket hallottunk. A golyók veszélyes közelségben fütyültek; recsegett a bozótban s egyszerre egy gyönyörű fekete kocsiló ugrott át az úton s rohant tova. Alig volt időnk, hogy észrevegyük, hogy vérzett és sántított. Három katona üldözte. A vadászat lármája elveszett jobbra a fák között. Hallottuk, ahogyan a katonák hivták egymást. Egy negyedik katona mászott fel jobbról az útra, leült egy kőre s letörölte az izzadságot az arcáról.

„Az őrseregből való, sugta Dakon, dezertőr.”

Az ember ránkvicsorgott és gyufát kért. Dakon kérdésére, hogy mi ujság, elmesélte, hogy az őrség katonái dezertáltak. „Semmi eleség többé”, magyarázta, „mindent a sorkatonaságnak adnak.” Amint tőle megtudtuk, Alcotraz sziget katonai foglyait is szabadonengedték, mivel nem tudták tovább élelmezni őket. A képet, amelynek most lettünk tanui, soha elfelejteni nem fogom. Az út egy fordulójánál ütötte meg szemünket. Fölöttünk a fák ágai összehajoltak, a nap csak az ágak között szürődött be. Pillangók röpködtek köröskörül s a mezőkről hallani lehetett a pacsirta énekét. S ott állott, egy hatalmas túrakocsi. Körötte egy csomó hulla. Maga elmondta történetét. A kocsi utasait a csőcselék megtámadta és lemészárolta. A legutolsó huszonnégyórában kellett, hogy történjen, frissen kinyitott konzervdobozok adták a támadás okait is. Dakon megvizsgálta a hullákat.

„Mindjárt gondoltam, számolt be nekünk. Már mentem egyszer ezzel a kocsival. Perriton – az egész család. Óvatosaknak kell lennünk “

„De nekünk nincs semmi élelmiszerünk, ami őket támadásra ingerelhetné”, mondtam én.

Dakon a lóra mutatott, amin ültem s megértettem. Reggel Dakon lova elveszített egy patkót. A gyenge vas szétmállott s dél felé a ló sántítani kezdett. Dakon vonakodott tovább lovagolni és a lovat cserben hagyni. Addig erőltette, amíg mi többiek tovább mentünk. Azt gondolta, hogy kantáránál fogva vezeti majd tovább a lovat és az én birtokomon találkozunk. Ez volt az utolsó, amit belőle láttam; soha se tudtuk meg, hogy mi lett a vége.

Egy órakor megérkeztünk Menlóba, vagyis jobban mondva arra a helyre, ahol valamikor a város állott. Mert csak romokat találtunk. Mindenütt hullák. Az üzleti- és villanegyedek hamuval borítva. Itt-ott állott még egy-egy villa; de nem lehetett közelükbe jutni, ha közeledtünk, ránklőttek belőlük. Egy nőre akadtunk, aki házának füstölgő romjai között bolyongott. Az első támadások, mesélte, az üzleti negyedeket érték s ahogy elmesélte nekünk, ami történt, elképzelhettük az őrjöngő, orditó, kiéhezett tömeget, amely a maroknyi városiakra veti magát. Milliomosok és koldusok harcoltak az ennivalóért, előbb egymás mellett, aztán, amikor megkaparították, egymás ellen. Palo Alto és a Stanford Egyetem, mint később hallottuk, épen úgy pusztult el. Egy puszta, letarolt ország terült szét előttünk s tanácsosnak tartottuk, hogy birtokomra menjünk. Három mértföldre feküdt nyugatra, az első hegyek enyhe lejtői közé zárva.

Amint tovább lovagoltunk, láttuk, hogy a pusztítás nem szorítkozott a fő útvonalakra. A menekülők előcsapata a fő útak vonalában maradt s az itten fekvő városokat dúlta fel; a következők azonban már szerte szóródtak s mint egy óriási seprő az egész országot végigseperték. Az én házam masszív kőfalakból épült, cseréppel volt fedve s ezért ellenállott a tűznek; de teljesen ki volt fosztva. A kartész hulláját a szélmalomban találtuk meg, körülötte patronhüvelyek feküdtek. Ugy látszott, drágán adta oda az életét. A két olasz munkásnak, a gazdasszonynak és férjének semmi nyomát nem tudtuk felfedezni. Semmi eleven rem maradt a házban. A borjúk, a csikók, a szárnyasok, mind eltűntek. A konyha és a kemence, ahol a csőcselék főzött magának, rettenetes állapotban volt, míg a táboritüzek nyomai kint tanuskodtak a tömegről, amely itt teleette magát és átéjszakázott. Amit nem ettek meg, azt magukkal vitték. Számunkra nem maradt meg egyetlen egy falat sem.

Egész éjszaka hiába vártunk Dakonra és reggel revolvereinkkel ijesztettünk el egy féltucat kóborlót. Aztán levágtuk Dakon egyik lovát s a húst, amit már nem tudtunk megenni, félretettük. Délután Collins egy kis sétát csinált, de nem jött vissza. Ez volt a végső ütés Hanover számára. Menekülni akart, mindegy hova, s én csak a legnagyobb fáradtsággal tudtam rábeszélni, hogy napkeltéig várakozzon. Meg voltam győződve, hogy közel van ez általános sztrájk vége és elhatároztam, hogy visszatérek Sanfranciscóba. Ugy hogy reggel együtt elindultunk; Hanover ötven font lóhússal, amit jól eldugott a nyereg alá, dél felé lovagolt, én pedig, ugyanúgy megterhelve, északi irányba indultam el. A kis Hanover tényleg keresztül vágta magát s meg vagyok győződve, hogy élete végéig mindenkit kalandjainak elbeszélésével fog untatni. En a főúton mentem Belmontig, ahol lóhúsomat három katona elvette. A helyzet változatlan, mondották, csak éppen mindig rosszabb. Az I. W. W. tagok tömérdek készleteket rejtettek el s még hónapokig kitarthatnak. Sikerült Badent elérnem, ahol egy tucat kóborló elvette a lovamat. Kettő közöttük sanfranciscói rendőr volt, a többi sorkatona. Ez eléggé rossz előjel volt. A helyzet bizonyára a legvégsőkig kiélesedett, ha már a sorkatonaság is dezertálni kezdett. Szerencsétlenségemre megrándítottam a lábamat, úgy hogy csak Sanfrancisco déli részéig jutottam el. Egy félszerben töltöttem el az éjszakát, reszketve a hidegtől s ugyanakkor égve testem forróságától. Két nap feküdtem ottan, túl betegen ahhoz, hogy mozdulni tudjak s a harmadik nap egy improvizált mankón támolyogva és szédelegve bevanszorogtam Sanfranciscóba. Minthogy három napja semmit sem ettem, még gyengébb lettem. Amint elértem a várost, eszembe jutott az a munkásház, ahol ezüst korsómat eladtam s az éhség odakergetett. Amikor oda értem, már sötétedett. Megtaláltam az uccát és felkúsztam a hátsó lépcsőn, ahol aztán összeestem. Még sikerült a mankómmal elérni az ajtót s egyet ütni rajta. Aztán el kellett, hogy ájuljak, mert amikor megint magamhoz jöttem, a konyhában találtam magamat, arcom egészen nedves volt s whiskyt töltöttek a torkomba. Köhögve és hörögve próbálkoztam beszélni. Mondtam, hogy nincs több ezüst korsóm, de hogy később megfizetem, ha valamit adnak enni. De az asszony félbeszakított:

„Ugyan, szegény ember, mondta, hát nem hallotta? A sztrájk befejeződött ma délután. Természetesen adunk valamit enni.”

S hozzálátott, hogy egy doboz csemegeszalonnát kinyisson és megsüssön számomra.

„Adjon kérem valamit azonnal, úgy kérem: s megettem a nyers szalonnát egy szelet kenyérrel, mialatt a férje elmagyarázta, hogy az I. W. W. követeléseit teljesítették. A táviróvonalakat még aznap délután üzembehelyezték s a munkaadóegyesületek mindenütt behódoltak. Sanfranciscóban egyetlen-egy munkaadó sem volt többé, úgy, hogy helyettük Folsom tábornok vezette a tárgyalásokat. A vasútvonalaknak és hajóknak másnap reggel kell megindulni s így fokozatosan az egész gépezet megint mozgásba fog jönni.

Ez volt ez általános sztrájk vége. Sohasem vágytam egy második után. Rosszabb volt, mint a háború. Az általános sztrájk borzasztó és erkölcstelen dolog s az emberek agyvelejének képesnek kellere lennie arra, bogy az üzemet észszerűbb módon tartsa fenn. Harrison ma is még a soffőröm. Az I. W. W. követelései között szerepelt, hogy mindenki visszakapja régi alkalmazását. Brown sohase jött vissza. De a többi cselédek mind ismét nálam vannak. Nem vettem a lelkemre, hogy elküldjem őket, szegény ördögök olyan bajban voltak, amikor ezüstömmel és élelmiszereimmel elfutottak. Most pedig már egyáltalában nem is küldhetném el őket. Mind belépett az I. W. W.-be.

* International Workers of the World, az Unió radikális munkáspártja.