...ahogyan azt Kitara királyához,  Ruomához intézett leveleiben leírja

(1)

Hans Paasche: porosz Junker, földbirtoka, kastélya, katonatiszt, Afrikába kerül s az eredeti, kulturamentes négerek természetes élete kinyitja szemeit s mint „Lebensreformer” jön haza. A háború után egészen balra tolódik, szocialista lesz. S ez lesz végzete: a környék fajvédő Junkerei egy éjjel megtámadják kastélyában s a védtelen embert legyilkolják.

Mikor Lukanga Mukara első levelei 1912–13-ban „Der Vortrupp” o. lapban megjelentek, igen nagy feltűnést keltettek. Paasche olyan igazságokat adott a nyugati kulturától mentes négertörzsfőnök szájába, amelyeket mi, akik belenőttünk, nem igen veszünk észre. A háború alatt a cenzura miatt nem is jelenhettek meg a további levelek s később adta ki őket Fr. H�ähnel egy kis kötetben. Bevezetésében ezeket irja Paasche a levelek keletkezésének külső körülményeiről:

„Legutóbbi afrikai utazásom alatt meglátogattam egy még európaiak által fel nem fedezett országot, amelynek sajátos, egyéni, ősi és az európaitól teljesen különböző kulturája van. Csodás elzárkozottságában ez az ország egészen napjainkig olyan szokásokat és erkölcsöket őrzött meg, amelyek kiállják az összehasonlítást a mi európai kulturánkkal. Azt a meggyőződést hoztam haza magammal, hogy a még ki nem kutatott országok és az ősnépek áldásosak ránk nézve, mivel rajtuk, akik a mi kulturánk vivmányait nem ismerik és azok hiányát nem érzik, rajtuk, akik a mi erényeinkkel nem rendelkeznek, de egyben hibáinktól és szokásainktól is mentesek, megtanulhatjuk önmagunkat jobban megismerni.”

„Egy néger, akit Ruoma király udvarában ismertem meg, ösztönzésemre meghívást adatott magának a királytól Németország beutazására. Lukanga Mukara, mint neve mutatja, a Viktória-tóban fekvő Ukara szigetről származik. Még fiatal korában kivándorolt a túlnépes szigetről a szomszédos Ukereme szigetre, ahol a „fehér atyáktól” megtanult irni és olvasni. Majd tudását Kitara királyának, Ruomának udvaránál hasznosította, ahol mint tolmács, mint mesemondó és jogi tanácsadó tett szolgálatot, amikor megismertem.”

„Lukanga leveleinek meg van a maguk sajátos értéke. Az idegen földrész fia saját mértékét alkalmazza a német viszonyokra. Ami nekünk megszokott, neki feltűnik. Megfigyelőképessége és itéletének szertelensége hozza magával, hogy okosan tud beszélni olyan dolgokról, amelyekkel mi elfogulatlanul szembenézni sem tudunk.”

 

 

Első levél

Berlin, 1912. május 1.

 

 

Omukama! Nagy és egyetlen király!

Irok Neked, a Te legalázatosabb szolgád, akit elküldöttél, hogy megnézzem van-e király, aki Hozzád hasonló volna, s van-e emberek által lakott ország, amely az embereknek többet nyujtana, mint a Te országod, Kitara, a hosszú szarvú marhák földje.

Engedd meg hogy mindjárt megfeleljek erre a kérdésre: nincs ilyen ország, nincs ilyen király.

Amit azonban hosszú utazásom alatt láttam, érdemes arra, hogy megismerd és ha egyszer jó egészségben hazaérkezem, mesélhetek majd magam Neked és akkor jobban megtudsz majd mindent, mint ha csak Ibrahimu, a messzi partok fia, egyedül vagy ha ugy parancsolod, még inkább Wakunguid* körében levelemet felolvassa neked.

Amikor megparancsoltad, hogy elutazzak és szélesen terülő országodból ezerkétszáz jólábú szarvasmarhát és kétezer kecskét adtál velem, hogy megfizetni tudjam, amibe utazásom idegen országokban kerülni fog, akkor még senki sem tudta, hogy már most két holdtölte után, egyetlen egy fényesszőrű barmod sem lesz velem s hogy mégis, hála a Te gazdagságodnak és hatalmadnak, semmiben szükséget nem szenvedek.

Már a nagy Wasukuma tónál becseréltem marháidat és kecskéidet fémdarabokra és ezeket a fémdarabokat megint egy beírt papírra. Ezzel azután egyedül utaztam tovább és ahol megmutatom a papirost, kapok fémpénzeket, amelyre szükség van, hogy ételt vásároljak magamnak. Ilyen nagy a Te neved hatalma.

Tudd meg: az országnak, amelyben most utazom, Németország a neve. Az ország benszülöttei nem marhával és kecskével fizetnek, nem is üveggyönggyel vagy kagylóval, sem nem pamutszövettel; kis fémdarabok és szines papir az ő pénzük és a papir többet ér, mint a fém. Van egy barna papiros, amely többet ér, mint egy egész marhacsorda. Olyan az, mintha a Sabinja hegyen négy tehenet vásárolna az ember egy fűböl fonott gyürüért. (Pedig minden Hutu** tudja, hogy husz fűgyürüért még annyi tüzelőfát se lehet kapni, amennyi elég, hogy az esős évszakban egy család egy éjszaka melegedhessen mellette! ) Szinte látlak ahogyan nevetsz ezen a bolondságon, amit Neked Németország belsejéből mesélek. De, nagy király, egy dolgot mindig kell hogy ismételjek Neked: ennek az országnak a len-szülöttei ilyen és még sokkkai nagyobb bolondságokat magátólértetődőnek találnak és annyira hozzá vannak szokva, hogy egészen kétségbeesnének, ha egyszer máskép volna. Igen, amikor mondom nekik (már egészen jól beszélem a benszülöttek nyelvét), bogy mi Kitarában más pénzzel fizetünk, az felelik, hogy az övék az jobb és kérdezik, hogy ne jöjjenek-e hozzánk, hogy hozzák azt a jobbat nekünk. Mindent, amit nekünk el akarnak hozni, egy szóval „kulturának” nevezik. Minthogy azonban senki sem hozhat jobbat, mint amije van, és minthogy nekem az, amijük ezeknek az „embereknek” van (így nevezik magukat a legkomolyabban), nem tetszik, úgy hát mindig azt felelem, hogy Te „köszönöd szépen”. Ezt a kifejezést használják ugyanis, amikor azt akarják mondani, amit a mi nyelvünkön úgy mondunk: „Nem, nem akarom!”

Hegyek Ura, talán haragszol, hogy a száz gyorslábú küldöncöt és az ő száz levélkisérőjüket, Bukoma erdejében, birodalmad határán otthagytam, de nem tehettem másként, ha messze országokat és tengereket akartam bejárni és ebbe az országba jutni. El kellett állanom attól a tervtől, hogy minden levél számára, amelyet neked írok, egy küldöncöt és egy kisérőt vigyek magammal. Mert itt egészen másképen csinálják a levelekkel, mint a Te országodban. Nálad érvényes az a törvény, amelyet ismer mindenki: egy napon csak egy levél érkezhetik a Te városodba. Ezt egy küldönc hozza s egy másik kiséri, mert egyedül senki sem lehet levélhordó. Mikor átlépik a Ruhigát, jöttüknek hire már megelőzi őket s hamarosan tud róla mindenki fővárosodban. És amikor néhány nap mulva a Kibata hágóján át leérkeznek, a karcsú ifjak egész serege követi őket s a dobosok és trombitások elébük vonulnak, hogy bekísérjék őket a városba.

Mit jelent ezzel szemben egy levél ebben az országban! Semmit! S ezen nem is lehet csodálkozni, mert Németországban annyi a levél, amennyi a fű a Mpororo legelőin. Egyetlen egy levélhordó száz levelet is visz egyszerre magával; bárki kaphat levelet s vannak, akik többet is kapnak egyszerre. Ritkán vettem észre, hogy valaki e sok levél olvasása által elégedett lett volna vagy elromlott volna a kedve. S ha az egyik levél elszomorítja, gyorsan veszi a másikat, ami megint felvidítja, ugy, hogy amikor a sok levelet végigolvassa, nem tudja végül, hogy vidám legyen-e vagy szomorú. Csak az bizonyos, hogy fáradtabb lett. S kevesebb lett a kedve, hogy a földet szántsa, a marhát őrizze. Ha egyáltalán még van földje és marhája, amelyre gondolhasson.

Már is láthatod, hogy szerencsétlen ez a nép, de ne kérdezd ma ennek az okait. A következő levelekben is csak azt akarom neked leirni, amit látok s csak sokkal későbben fogom levonni a következtetéseket. Még sok mindenről kell, hogy irjak Neked.

Riangombe, akí a tűzhegy felett lakik s hóval hűti a lábait, oltalmazzon Téged és engemet, a Te szolgádat:

Lukanga Mukarát

 

 

Második levél

Birkhain, 1913. május 23. Ragyogó Kigeri!

Egy magános helyen vagyok. Cserjés halmok vesznek körül. Magas fák között fekszik egy tó, partjának nádjai között kacsák uszkálnak. A sekély vizben ludak ácsorognak s magasan a levegőben két gólya repül, épen most jöttek Kitarából, ahol eltöltötték azt az időt, ami itt hideg s amikor embermagasan fekszik itt a földön a jég és a hó, amit Te a Kariszimbi csúcsáról ismersz. A városok vad lármája, nem hatol idáig s szinte azt hihetném, hogy Kitarában vagyok a Ruhiga partján, az Urigi széles öblében, ahol messze hallik a koronás darvak kiáltása, amint lassú szárnycsapásokkal az érett gabonaföldek felett tovarepülnek. Ugyanazt a kiáltást hallom most itten. A madár azonban egészen más, hiányzik bóbitája, hiányzik a fehér mell is, de tarkója bronzvörösen villog. Ide jöttem, mert egészen megzavarodtam azon a sok új és ellenmondással teli dolgon, amit ebben az idegen országban láttam s mert megakartam pihenni egy kicsit.

Ragyogó fejedelem! Amikor a tetőtől-talpig felöltözött Wasunguk*** között sétálok vagy éjjel álmomból felébredek, gyakran ugy érzem, mintha pombát ittam volna. (Mint egykor, amikor még Ibrahimu nem tanitotta meg, hogy a mámor nem méltó az emberhez.)

Valami nagy szemfényvesztésféle nehezedik erre a földre. Ugy mondják Kitarában: ahol a hegyek között füst száll az ég felé, arrafelé a vándor célja, mert ott meleg szoba és meleg étel várja. Egy kézmüves éget ki faragásokat, a vasolvasztók ülnek a szabadban a fúvok mellett vagy egy kovács kalapálja a lándzsahegyeket, horgokat és szegeket. Eleven ott az élet és jönnek sokan és örülnek, hogy milyen erős és ügyes a népük. Amikor egy kovács feláll a munkától, csaknem jobban megdicsérik széles vállait, mint ügyes kezeit.

Németországban nagyon sok a füst. De ez nem olyan füst, ami a vándor szemét magára vonná, ami lépéseit vagy szivének verését meggyorsítaná. Nem füst ez friss levegőben, hanem füst a párában, füst a füstben. Hossza köböl épitett csöveken vezetik az égbe. De az égnek nem kell s ezért, mint egy reggeli köd lefekszik a földre. S ha mindenfelé szétfolyik, mint egy vastag, lélekzetfojtó tömeg, hogyan siessen az ember és örüijön eredetének! Épen ellenkezőleg: aki nem akarja, hogy tüdeje füsttel teljék meg, elfut azokról a helyekről, ahol a benszülöttek sokan együtt élnek, elmenekül a földekre, ahol a levegő még friss és tiszta. Mert elviselhetetlen az a levegő, amit a Wasunguk megszoktak beszívni. Szeretnek munka, szórakozás, tanulás sőt istentisztelet céljából zárt helyiségekben összegyülni, Órák hosszat. Mindegyik olyan levegőt sziv be, amelyet egy másik már egyszer belélegzett. Ehhez keveredik aztán még füst, gőz és ételszag. Kell, hogy sokan betegek legyenek közöttük, Hogy igy van-e, nem tudom, az uccákon csak egészséges embereket látok s azt hiszem, a betegeket valahová máshová rakják.

Elmentem egy nagy füst felé s beértem egy nagy csapat embert, amely ugyanarra tartott. Férfiak és nők voltak vegyesen s egyik sem látszott valami vidámnak. Megkérdeztem egy fiatal Sungut, hogy miért siet úgy, hogy vajjon ott, ahova megy, valami szépet lehet-e látni. Gúnyosan nevetett és barátságtalanul és azt mondta, hogy munkába megy és ha elkésik, „az öreg” megszidja. S oly sietős volt az útja, hogy nem ért rá tovább velem beszélgetni.

Egyáltalán nincsen Sungu, aki ne sietne, Mindig mindegyiknek valami dolga van s most már tudom, hogy az a Sungu, aki Kitarát beutazta, miért kérdezte mindig az emberektől: „Mit dolgozol?” S miért volt ugy meglepetve, amikor azt a feleletet kapta: „Tinkora mlimo mingikala.” „Nem dolgozom: vagyok.” Ezt nagyon rossz néven vette, mivelhogy Németországon nincsen ember, aki munka nélkül elégedett lenne, még akkor sem ha sok pénze van. Mind dolgoznak, mert pénzt akarnak. S ha már van pénzük, akkor azt nem arra használják fel, hogy örömet szerezzenek maguknak, ami persze nem kerülne semmibe, hanem hagyják magukat rábeszélni másoktól, akik pénzt akarnak szerezni, mert ahhoz, hogy boldogok legyenek, szükséges, hogy megvásároljanak mindenféle dolgokat, amelyek teljesen haszontalanok és amelyeket ott készítenek, ahol a nagy füst felszáll.

Azt hiszem azt az embert, aki kevéssel beéri és semmit sem vásárol, Németországban nem sokra tartják. Ellenben az, aki ezer meg ezer dologgal veszi magát körül, amelyeket őrizni, védeni, elzárni és tisztogatni, naponta megnézni kell, az aztán valaki. Az ilyen embernek azután semmi hasznosra sincsen ideje, semmi hasznosat nem tud cselekedni. Mindig a holmiján kell üljön, ahelyett, hogy kimenne a széles világba és dalokat tanulna énekelni. Kitarában ehhez nem kell egyéb, mint egy bot, egy zacskó két darab fával tüzet csiholni s egy gitár. Aki ezeket magával viszi az utazhat S amikor sok holdtelte után hazajön, mesélhet az idegen népek táncairól és dalairól, arról, hogyan vadásszák az elefántokat máshol s hogyan díszítik fel az eladó szüzeket.

Ez az a tévedés, amely, erre az országra súlyosodik: palamikor Németországban is jelezhette a füst a boldog alkotás helyét; most már ennek vége. Átokká lett a munka, amely a tüzet meggyujtotta, nyomorult rabszolgák a benszülöttek, akik a tűz erejével dolgoznak. Ezt láttam, amikor a füst után mentem. Rettenetes lármában, amely nagyobb, mint a tavaszi égi háború, állanak a férfiak és a nők s mozgatják a kezüket a gépeken. Ott állanak rossz levegőben, zárt helyiségben és egész testük felöltöztetve ruhákba. Dolgoznak valamin, ami soha sem lesz kész, végzik éveken át ugyanazt a munkát. Mennyivel jobb is minálunk Kitarában! Ott minden évszaknak meg van a maga munkája s senkinek sem kell az egész éven át a fúvás mellett állani vagy fakérget verni. A föld bevetéséhez készen kell lenni a kapáknak. Előbb pörölyöznek a kovácsok, aztán a műhelyek előtt kiolvasztják a vasat. Aztán eloszlik megint a füst és gyönge virágok nőnek az olvasztó kamara körül. S az emberek tüdeje is kitisztul.

Emlitettem, hogy a benszülöttek még munka közben is ruhát viselnek. Ez így van s ujra mindig csodálkozom rajta. Az összes benszülöttek mindig felöltözve járnak s még fürdésnél is magukra vesznek egy vékony ruhát. Senkinek sem szabad meztelenül járni s senki sem találja illetlennek és közönségesnek ruhát viselni. Maga az ország királya is alá veti magát a ruhakényszernek. A testén vastag, vart szövetet hord, fejét befedi s a lábát összevart marhabőrbe szorítja. Mily nagy és magasztos vagy te Mukama, vele szemben! A Te öltözeted hosszú háncsszál, amelyen egy bak faragott szarvai függenek s egy csíkos kecskebőr fedi bal derekadat. Szabadon emelkedik a melled, a nap süti sírna bőrödet és meztelen lábad érinti a termékeny földet.

Így járkálok én is most öltözetlenül itten a homokban, ahol egy benszülött sem láthat. Ha meztelenül látnának, üldözőbe vennének. Azért ebben ez országban nekem is ruhát kell hordani, ha nem akarom a népet feldühíteni. De nagy kín ez a Te szabad szolgádnak, fájdalom és veszély, amelyet csak azért vesz magára, hogy Kitara tudását gyarapítsa.

Bizonyára azt gondolod magadban, hogy az ország lakosai a nagy városokon kívül meztelenül járnak; nem, azok is felöltöznek tetőtől talpig s véletlenül sem lehet látni férfit, aki kalapot ne viselne fején. Ha valaki egy városban kalap nélkül járna, a benszülöttek csoportosan követnék és gúnyolnák.* A kalap ugyanis a méltóság jele és legyen még olyan piszkos ós zsíros kis csomag is, előkelő dolog viselni. Innen van, hogy a legtöbb Wasungunak a haja levegő és fény hiánya miatt kihull és a feje kopasz lesz. Ez azután nagy gondot okoz a férfiaknak s sok pénzt fizetnek olyanoknak, akik benszülött társaik hajának ápolásával pénzt akarnak keresni. Ezek által mindenféle folyadékot ajánltatnak maguknak s azokat drágán megveszik. Csak azt nem csinálja egyik sem, ami semmibe sem kerül s Németországban épen úgy, mint Kitarában a legszegényebb is alkalmazhatja; nem tenni kalapot a fejére.

A Wasunguk azt mondják, hogy a kalapra azért van szükség, hogy a fejet melegen tartsa, oltalmazza és hogy legyen mivel köszönni. A köszönésük ugyanis abból áll, hogy a kalapot leveszik a fejükről és megint visszateszik reá. Letérdelni és tapsolni nem szoktak köszönéskor.

Hogy milyen ruhát hordanak a testükön, azt azok a kézművesek írják elő, akik a ruhákat varrják s különösen a gazdag benszülöttek vakon követik ezeknek előírásait. Ha talán azt gondolod, hogy egy erőteljes, szép és izmos test ezekben a ruhákban jól érvényesül, erősen csalódsz. A férfiak ruháit úgy csinálják, hogy minden nyápic legény épen olyan benne, mint a legerősebb férfiú. Ezért aztán egy férfinak sem vágya, hogy testét tökéletesítse s egy sem igyekszik azon, hogy testét el ne formátlanítsa. Hiszen a ruha úgyis elfed mindent. A nők sem a test ereje és szépsége szerint választják a férfiakat, hanem a ruha meg a kalap formája és értéke után mennek. A nők egyáltalán nem is tudják, hogy milyen egy szép, izmos férfitest Egy öltönyhöz mennek feleségül s egyúttal a férfihoz, aki benne rejtőzik. A ruhaviselés rossz szokása hozza magával azt is, hogy a férfiak és nők a Wasunguknál házasságra lépnek egymással anélkül, hogy egyik tudná a másikról, hogy milyen meztelenül. Ezt Kitarában, ha előfordulna, a legnagyobb szégyennek ós gyalázatnak tartanák. Bűn volna ez a nép jövője ellen. Németországban azonban ezt tartják tisztességesnek.

Bizonyára szeretnéd tudni, Nagy Király, hogy én magam mit hordok testemen, hogy nyugodtan járkálhassak a benszülöttek városaiban és hogyan bírom elviselni a ruha szennyét.

Reggel fürdő után bedörzsölöm a bőrömet olajjal s alsó- és felsőruhát veszek magamra. Az alsóruhát a vállakon keresztül vezetett szallagok tartják. Ez fáj, mert a szalagok nyomása összenyomja a felsőtestet. Sok Wasungu ettől görbe lesz és a háta púposan kiáll. A nyakam körül egy növényrostokból készült kemény gyűrűt kötök, egy rettenetes találmány, annál érthetetlenebb, mivelhogy a Wasunguk kitünően értik a módját, hogyan lehet puha szöveteket előállítani.

A lábukra a Wasunguk szűk gyapju szövetet húznak, ami a lábujjakat erősen összenyomja, ugy hogy lehetetlen biztosan járni benne. Én nem birtam ki a fájdalmat, amikor megpróbáltam a szövetet a lábamra húzni s ezért e ruhadarab alsó részét levágtam, amit senki sem vett észre, mivel a Wasunguk egész lábukat bőrtokokba dugják, amelyek teljesen zárva vannak. Ezek a cipők nagy szerepet játszanak az öltözködésben. Hihetetlenül hangzik: a cipők formája is az iparosok akarata és szeszélye szerint változik és a benszülöttek lábai kénytelenek a legkülönösebb formákat felvenni, hogy beférjenek a cipőkbe. En külön csináltattam magamnak egy suszternél cipőt, amely olyan nagy, hogy ujjaim szabadon mozoghatnak benne.

A Wasunguk nem vetik le cipőjüket, amikor bemennek a házba, nem mossák meg a lábukat, mielőtt belépnek, de igen sokat adnak arra, hogy a cipő kívül fényesre legyen pucolva. Több munkát fordítanak a cipőtisztító eszközök készítésére, mint olyan dolgokra, amelyek magát a lábat szép formában és egészségesen tartanák.

Mikor cipőben járkáltam ós hazaérkezem, ugy érzem, hogy le kellene vetni a cipőmet, az ajtó előtt lábfürdőt venni, egy padra ülni s egy szolgának kellene jönni, aki megmossa és beolajozza lábaimat. Mind ebből semmi sincs a Wasunguknál: azokban a helyiségekben, amelyek várakozásra vannak berendezve, talál az ember könyveket olvasásra s vásárolhat sokféle különleges dolgot, amire a vándornak semmi szüksége sincsen s amik nélkül Kitara még ma is jól meg van; de nincs alkalom arra, hogy a várakozás alatt lábfürdőt vegyen az ember. A benszülöttek nem is vágyakoznak erre és ugyanabban a cipőben és ruhában járkálnak reggeltől estig, ugyanazon kalap van a fejükön s mivelhogy másnap is ugyanazt a ruhát akarják felvenni, nem szabad, hogy erősen izzadjanak. Ezért s hogy ruhájukat kíméljék, lassan kell, hogy járjanak. A szaladás csak gyermekeknek szabad. A felnőttek soha se futnak; minthogy azonban mindig sürgős a dolguk, nem is mennek: hanem utaznak. A mozgás hiánya aztán annyira elváltoztatja testüket, hogy még akkor sem mutathatnák magukat meztelenül, hogyha szokás volna ruha nélkül járni; s sok férfi közöttük olyan, mint egy hizlalt kutya, vagy az Ukonse vizilovai.

Érdekelnének ezen ország harcosai és asszonyai? Erről majd később mesélek.

Nagy nélkülözéseket kell elviselnem, hogy megbízatásomat teljesíthessem s felkutassam ezt az országot. A lakosság szokásai fenyegetik személyemet és egészségemet. Ami a testemet kívülről éri s az is, amit kénytelen vagyok belölről hozzátenni, amig itt élek, mind ártalmára van.

Csak két dolog kisért el otthonról: a nap, amely hátamat melegíti sugaraival és az a nagy madár, amely hamarabb fog Kitarába visszatérni, mint én s üdvözletet fog vinni az én királyomnak az ő szolgájától,

Lukanga Mukarától

 

 

Harmadik levél

Berlin, 1912. Augusztus 16-án. Kamerere Rugava, Marhák Atyja!

Most van harmadszor, hogy írok Neked és Te azt fogod mondani: Lukanga jőjjön haza s meséljen nekünk, ahelyett, hogy küldöncöket küldöz beirt papírral. Ne légy türelmetlen! Ha hamar jövök, akkor nem látok sokat, ha ellenben sokáig maradok, elvárhatod majd tőlem, hogy a Wasunguk földjét jól megismerjem és oly sokat szedjek fel magamba, hogy évekig mesélhessek és Te évekig hallgathasd amit mesélek.

Ami épen az írás mesterségét illeti, egészen megfoghatatlan, hogy még nem találkoztam egy Sunguval sem ebben az országban, aki ne tanult volna irni. Még a parasztok gyermekei is tudják, hogy kell bánni a szines nedvvel és a hasított tollal és el tudják olvasni a többiek irását. És azok, akik az irás mesterségét tanítják, azt hiszik, hogy a parasztok ezáltal hosszabb kalászokat aratnak és több marhájuk lesz.

Bizonyos, hogy egy néhány Wasungu hasznot tud csinálni magának az irás- és olvasásból s nagyon bölcs ember lesz; viszont a nép között sokan veszitenek és ezzel a tudással is igen sok olvasnitudó semmivel sem lesz ezzel jobb, mivel, képzeld, arra van törvény ebben az országban, hogy mindenki megtanuljon irni és olvasni, de olyan már nincs, amely megtiltaná, hogy rosszat irjanak és rosszat olvassanak. Ugy hogy sok rosszat irnak. Viszont olyan törvény nem lehet, amely eltiltja, hogy rosszat irjanak. Mert ki fogja kimérni, hogy hol van a jó határa? S épen az a rossz a legveszedelmesebb az emberekre, amely a jó látszata alatt rejtőzik el. A Wasungaknak van olyan jó és tiszta irásuk is, mint a Bugoie hegyeinek levegője az esős évszakban. De csak kevesen szívják ezt a tiszta levegőt. A legtöbben lenragadnak a mocsarak nehéz ködjében. Azok között, akik irnak és az irottakat elárusitják, igen sokan vannak, akik nem azért irnak, hogy az olvasóknak valami szükséges dolgot elmondjanak, hanem csak azért, hogy irással sok pénzt keressenek. Ezért azután hízelegnek az olvasónak s olyan világról mesélnek neki, amelyben a legbutább és a leglustább is boldog lehet, anélkül, hogy vágyakozása valami jobb után felébresztetnék. Mert miért akarjon valaki jobbat, ha a rosszat, mint a legjobbat rajzolják meg neki? Igy van ez azzal, amit irva mesélnek és tovább terjesztenek az írás tudói között. De a mindennapi életben is sok veszélyt rejt magában az írás.

A Hutu Kitarábaa nem tud irni s nem szabad, hogy megtanuljon. Jól megnézi az embert, aki beszél hozzá, kikérdezi eredete és multja után s ezek szerint itéli meg szavait. Ha nem tetszik neki a beszélő, nem tartja sokra beszédét sem. A paraszt Németországban aligha képes felismerni az írás mögött az embert, akiben megbízhat.

Bizonyára azt kérdezed, hogyan arat a német paraszt, ha irni és olvasni tud? Mukama, ezt az utazásomon tudtam meg, amit a vidéken tettem. A német paraszt tudja, hogy mit csináljon: nem sok dolgot csinál magának az írással és olvasással s gyakran el is felejti mindkettőt hamarosan. Ha azután valami mondani valója van, akkor nem ir, hanem megy, épen ugy, mínt a Hutu minálunk, öt óra hosszat is. S a választ, ami jobb mint az irott válasz, mindjárt hozza magával haza. Igy van azután, hogy a törvények dacára, amelyek megparancsolják az irást, a német földön minden aratás előtt hullámzik a szép magas gabona és a fű. a réteken összehajlik a kecskebak háta felett

Már meséltem Neked, hogy a Wasunguk embereknek nevezik magukat, most már azt is tudom, hogy miért. Riangombe, az örökkön örködő hitette el velük, hogy emberek. Ha meg akarod ezt érteni, Ragyogó Fejedelem, akkor terítsd ki egy vidra bőrét isteni őseid ligete elé, ülj le erre nyugodtan és szemléld a termeszeket, amelyek föld házaikban élnek. Mi vagy Te ezekhez a piciny teremtményekhez képest? Árnyékod ugy esik reájuk, mint egy nagy felhő árnyéka mireánk. Nem törődnek Veled. Nem ismernek nagyszerűbbet a nap alatt, mint önmagukat. „Mi vagyunk az emberek, mondják, mi vagyünk a gondolkodó lények, akik számára készült a világ. Körülöttünk forog az egész mindenség”. A vándorhangyák és az összes többi hangyafajták az ő fogalmuk szerint „vadak” s a hernyókról és álcákról, amelyeket házukba cipelnek, azt mondják, hogy ezek alacsonyabbrendű teremtmények, érzés és értelem nélkül, csak ösztönökkel felruházva. Azt is mondják magukról, hogy egyedül az ő világnézetük helyes. Igy csinálta ezt Riangombe, hogy minden teremtmény önmagát a világ közepének tartsa s az egész földet a lábainál lássa. A Wasungukkal sincs másképen. Ők is azt hiszik, hogy a föld érettük lett teremtve s a legnagyszerűbbnek tartják magukat minden között, amit a föld egyáltalában létrehozott.

Ragyogó Fő! Nem bölcsen rendezte-e így a teremtő, hogy mindenki sorsával elégedett lehessen? Elégedett, ha egynek eleget tesz: önmagát betölti. Lásd, a szegény is lehet elégedett s csak az éhség keseríti el azokat, akik nézni kénytelenek, hogy dúskálnak mások. De ha valaki egyedül van, az éhséget is könnyen elviseli: ha nem kell elviselhetetlenül éhezni, akkor az elnyomott, a szegény is lehet elégedett. Mert ha az egyik gazdagabb és több mindennel veszi magát körül, mint a szegény, akkor ez azt gondolja, a gazdag csak azért van, hogy őt a szegényt pompájával és a sok szines dologgal, amit egymás után magára szed, szórakoztassa s még sajnálja is a gazdagot, hogy az nem gyönyörködhet másba, mert senki nálánál nem gazdagabb. És a gazdag és a hatalmas elfelejti, hogy tulajdonképen csak színész, akinek pontos időre fel kell öltözni, ki kell magát festeni és pontosan, jobbról vagy balról, fel kell lépnie, hogy a szegényeknek legyen látnivalójuk. Annyira elfelejti, hogy azt hiszi, a szegény csak ő érte van ott, hogy legyen nézőközönsége s még sajnálja is a szegényt.

Hogy példázzam amit mondok, itt leirom Neked egy élményemet. Az ország egy nagy hadvezére meg akarta mutatni magát az összegyült harcosoknak, hogy harci kedvüket a béke időben felcsigázza. A köznépnek is meg akarta magát mutatni s ez sűrű sorokban állott a téren és bámult. Én is ott voltam mint néző a köznép között. Forró nap volt. A hadvezér jött. Egy szép lovon ült, vastag és nehéz szövetek voltak teste köré fűzve, s végig egész testén szines fémlapocskákkal és láncokkal volt tele aggatva. A fején, épen ugy, mint a többi harcosnak, egy felfordított edény volt, amelyre fehér kakasok farktollai voltak erősítve. Amerre ment a nép kiáltozott és a hadvezérnek jobb kezével meg kellett támasztania fejét, amitől igen melege lett. Sok színesen teleaggatott előkelő lovagolt a hadvezér után s mindnek nagyon melege volt.

Itt ismertem fel, hogy a legegyszerűbb is a nézők között ezt az egész fáradtságos felvonulást egyedül önmagára vonatkoztatta s magát szabadabbnak érezte, mint magát a megbámult hadvezért és kíséretét. Mellettem mondotta egy benszülött a másiknak: „Te Emil, gyere, hagyd ezeket izzadni, menjünk inkább aludni”. Ezek a szavak megerősítették bennem azt, amiről már irtam ma Neked: mindenki saját körének központjából nézi a világot és saját helyzetét benne.

S ez annak is az oka, amiért a Wasunguk magukat embereknek nevezik. Egész öntudatosan csinálják ezt, valóban hiszik azt, hogy emberek. Riangombe hitette el velük, hogy embereknek érezzék magukat.

Pedig Mukama, a Wasunguk nem emberek. Mert pogányok és nem tudnak semmit Riangombéről és nem ismerik a virágáldozatokat. És mégis nekünk igyekeznünk kell, hogy megértsük őket s nem szabad azt hinnünk, hogy csak mi vagyunk a megvilágosodottak. Riangombe minden teremtményben más-más képét alkotta meg önmagának s azt akarja, hogy minden teremtménye a maga módján nagy legyen. Épen ebben ismerem fel az ő nagyságát és fenségét. S ha én Neked egyet és mást leírok, ami nekem a Wasunguk szokásaiban és gondolkozás-módjában túlságosan is értelmetlennek látszik, mégis már is beláttam, hogy mi a Wasungukat nem tudnánk megjavítani és megváltoztatni, akkor sem, ha azzal megpróbálkoznánk. Mert ha bármit is akarnánk nekik elhozni, nyelvünket, táncainkat, még inkább szokásainkat és gondolkozásmódunkat, ugy valami nekik teljesen idegen dolgot vinnénk nekik, ami nem bennük keletkezett. Átvennék azokat s lenne is valamijük akkor, ami nálunk jó, egészen bizonyos, hogy náluk már nem lenne az többé jó. Gúnyolódom felettük; de ha semmi jó sem volna bennük, akkor sem csábítana, hogy hosszasan és alaposan tanulmányozzam őket. Eszembe jutnak a szavak, amelyeket Rugaba, Sabinjo bölcse gyakran mondott: „Minden létezőben van Isten, és minden, ami van, nagy. Csak amit Isten neked nem adott, hogy megérts, csak azt látod kicsinynek. Mert azt akarja, hogy azt kicsinynek lásd; de nem szabad azt megváltoztatni akarnod: mert épen olyan nagy az, mint te magad.”

A Wakintuk népének Riangombe megadta azt a képességet, hogy a többi teremtményekben meglássák a tökéleteset. Ezért emberek a Wakintuk; Sabinjo bölcse azonban nem egyszer elmesélte a Te udvarodben a mesét a kutyáról, amelynek eggyel több érzéke van, mint az embernek:

Mégy a kutyával és vezeted a pórázon. Egyszerre előre ránt s erőszakkal egy nyom felé húz, amelyet szemeid csak most vesznek észre. Mint ahogyan te a fehér marhát megtalálod a nyájban, épen úgy érzi a kutya a bak nyomát, amelyet üldöz. És amig te a bambusz cserjésben három lépésre sem látsz, a kutyának megmondja a szél, hogy hol van a vad. Mint ahogyan a kutyának meg van a képessége észrevenni olyat, amit te nem tudsz felismeri, épen úgy vannak teremtmények, amelyek a lélek más erőivel nézik és fogják meg a dolgokat, mint mi; s könnyebb azt mondani: „Én semmit sem érzek, tehát semmi sincs ott”, mint bevallani, hogy képességeink nem elégségesek arra, hogy mindent megismerjünk.

Már meséltem Neked, Mukama, a Wasunguk ruhájáról s most mesélek Neked asszonyaikról. Nagyon nehezemre esik e ponton a dolgok lényegét elérni. De van egy dolog, amit már bizonyosan tudok: a Wasunguk asszonyait mesterségesen eltorzítják s az előállított torzalakot bőrökkel, szövetekkel, vad madarak tollaival úgy feldíszítik, hogy egy új alak áll elő, amelynek a természetes, szép női alakhoz, amilyennek azt a Wakintuk ismerik, semmi köze sincs többé. Meztelen asszonyokat és lányokat sehol sem lehet látni, se az uccákon, se a mezei munkánál. Nem is fürdik mindegyik s amelyik fürdik, az fel van öltözve s nem is szabad közelről megnézni. Csak este, amikor a Wasunguk együtt esznek és táncolnak, vetkőznek csaknem egészen le a leányok, úgy, hogy testüknek csak egy része van befedve. De egészen ruha nélkül nem szabad nekik járni, mivel a testük két részből áll, amelyek csak lazán függenek össze egymással és egy külső merev váz tartja őket össze. Ezt a vázat este is befedik egy kevés ruhával. De természetesen csak annyival, amennyi okvetlenül szükséges.

Ha a nők nem viselnék ezt a tartó vázt derekuk körül, összeroppannának és nem tudnának egyenesen járni. Ez a váz valószínűleg a férfiak ősrégi találmánya, amelyet azért kényszerítettek rá az asszonyokra, hogy nehézkességük és rossz életszokásaik dacára erőben és kitartásban az asszonyaik felett maradjanak. Ez a testváz úgy van készítve, hogy a nőkl ne tudjanak jól lélekzetet venni. A testet ott, ahol lélekzetvételkor ki kel táguljon, összeszorítják, minek következtében a tüdő egy része elrohad és elpusztul, mivel megakadályozzák, hogy éljen. A nők nem tudnak mély lélekzetet venni. Ezért nem tudnak szaladni s egyáltalában rendesen mozogni. Miért is a hús elsenyved a testváz alatt és a test felül és alul rettenetesen vastag lesz, ami a Wasunguknak nagyon tetszik. Már egész fiatal korban befűzik a leányok testét, nehogy sokáig egészségesek találjanak maradni. A kívánt eredmény be is következik: a legtöbb Wasungu-nő korán elbetegesedik, gyenge lesz s a férfiak nem kis kárörömmel beszélnek akkor a „gyöngébb nemről”.

A nők úgy mozognak testvázukban, mint a kétlábonjáró teknősbékák. El se tudod képzelni, milyen az, amikor egy Wasungu-asszony az uccán megy s lábait mozgatja a merev testváz alatt. S amikor testének mozdulatlan tömegét egy székre helyezi, amikor tagjai lecsüngenek és a feje tehetetlenül ide-oda lóg, akkor egy müveit néger csak mély szánalmat érezhet egy ilyen elnyomorított teremtmény iránt.

Gyakran kell gondoljak a kitarai leányok hajlékony termetéreamint a mezőn a gabona felé hajolnak, amint a hasas agyagkorsóval fejükön ide-oda járnak s a hullámzó víz nyugtalan terhét mozgó testük ritmusa nyugalomba hozza. S a legutóbbi királylándzsa ünnepén is a táncukra. A lányok körben léptek a lándzsák fala körül s fehér virágos ágakat tartottak magasra emelt karjaikban. A teli hold ezüstre és ébenfeketére festette alakjukat. De ezek az alakok éltek. Mint a tengeri nedvdús szára a szélben, úgy hajoltak ritmusban a dob és síp taktusára.

Ez a jelenet elevenedik fel a lelkemben, amikor itt ebben az országban a furulya barátságos hangját hallgatom. S ez elég gyakran megesik, mert ha a Wasunguk, mint teremtmények, mélyen a Wakintuk alatt állanak is, egy dologban minden mértéken felöl nagyok: a művészetben, hangokkal a világot lefesteni. Üres fára kifeszített fonott juhbeleket dörzsölnek lószőrrel; nagy sípokat fújnak, amelyek sokkal szebbek, mint a mi bambuszsipjaink, aztán tehénszarvakba, kagylókba fújnak, amelyeket fémekből csinálnak s amelyek sok különféle hangot adnak; vasra, fára, kifeszített bőrre vernek s olyan hangokat hoznak ki hangszereikből, amelyek igen gyakran megolvasztják szivemet az örömtől és a fájdalomtól. Ilyenkor azt hiszem, hogy az Ukereve partján ülök s nézem, hogy nyugszik le a nap a Kurvi-hegyek mögött. Ukara felől fúj a szél, a hullámok verődnek a parthoz s az íbiszek lármázva húznak el felettem.

Igen, képzeld csak, Mukama, a Wasunguk hangjaikat fiatalságomból vették! Ki hozhatta el a Wasungukhoz? Ki juttatta eszükbe, hogy hangokkal fessék le azt a főidet, ahol Lukanga először szeretett és szenvedett? Lukanga beszéli a Wasunguk nyelvét, de gondolkozásuk idegen marad számára; de hangjaikkal olyan nyelvet beszélnek a Wasunguk, amelyen át mélyen megérti őket.

Ezt a harmadik levelet saját kezeimmel írva Németország nagy városából küldöm neked, nagy Mukama. A te legalázatosabb szolgád:  (Folytatása a következő számban)

A leveleket összegyüjtötte HANS PAASCHE

 

* Wakungu = udvari szolgálatra berendelt nemesek.

** Hutu = földmives.

*** Wasungu = európai.

**** Ezen az egyen azóta szerencsésen túl volnánk s Lukanga Mukara, ha most erre járna, megállapítaná, hogy lasan ugyan, sde e világrész benszülötteinek is fejlődik a szellemi képessége.