A rövid idő alatt világhiressé lett „Svejk” szerzőjéről már nem egy anekdóta gyüjtemény és életrajz jelent meg. Különös, polgári mértékkel felmérhetetlen egyénisége izgatja az életrajzírók fantáziáját. Nem lehet vele elkészülni, még halála után sem, Amig élt, a hivatalos cseh irodalom nem vállalta, egyszerű firkásznak minősítette. Csak néhány nyilt fej és néhány bohém ismerte fel zsenialitását. A „Svejk” német fordításának óriási sikere változtatott a helyzeten. Kezdették fel- és elismerni a felforgató, forradalmi magot, ami az alattomosan lágy, igen, oly csalékonyan lágy Svejk-természet alatt leselkedik. De épen ez a nem egészen kifogásolhatatlan, erősen problematikus természet a hivatalos köröket megint elhidegítí Hasektől, akit a cseh nép azonban már a maga egészében befogadott.

Ily időpontban érkezik meg az első összefoglaló Hasek-életrajz,éppenjókor, hogy még jobban megossza a lelkeket Hasek körül. Az egyik oldalon lesnek és Svejk ellen lesznek a könnyen kielégíthető optimisták és szavalók, a a másikon azok, akik mély és vigasztalan pillantást vetettek mindannak, ami emberi és politikai, gyógyíthatatlan mélyébe, azok, akik megértéssel vannak minden reménytelen és démoni iránt, akiknek nevetésében sok kétségbeesés s épen csak egy kicsiny, igen szerény, szégyenlős bizakodás van egy jobb jövő után.

A Hasek-biográfus, Longen festő, művész és író egyben. Polgári neve Piterman s ez alatt debütált évekkel ezelőtt, mint festő, a Nyolcak kiállításán. A forradalmak után megalapította a prágai „forradalmi színpadot” s elsőnek hozta szinre a dramatizált Svejket, ő maga játszva benne a tábori lelkészt.

Hosszú éveken át barátságban Hasekkel, gyakran összeveszve, majd ujra kibékülve vele, Longennek minden jogosultsága meg van, hogy megírja Hasek életrajzát. Hogy minden egyes részletében hü-e, azt nehéz volna megmondani; kétségtelen az, hogy a kép, melyet rajzol, mély benyomást tesz az olvasóra. Longen nem csak maga beszél, más szemtanúkat is beszéltet, igy mindjárt az elején egy (talán kitalált) osztrák titkosrendőrt, aki igen érdekesen számol be a Hasek által alapított „Mérsékelt haladás pártja a törvény keretein belől” (vajjon nem kell ezt a nevet is szatírának tekinteni? ) választógyüléséről s Hasek egyébkénti politikai tevékenységéről. Aztán megszólal Hasek első kiadója, hogy elmesélje, hogy mennyi baja volt, amig Hasektől egy kéziratot, a „Svejk” egy kis folytatását ki tudta vájni. Hasek igen nem szívesen irt, többnyire csak akkor, ha borküldemény, pénz, esetleg egy szobába történő bezárás által gyöngéd kényszert gyakoroltak reá. Ilyen akadémikus fogalmaknak kevéssé megfelelő módon állott elő a világirodalom egyik legeredetibb müve.

Egyáltalában a könyvben sok minden van, ami a művész apriori ideájával nehezen fér össze. Érthetetlenül és ellenmondásokkal tele mered ránk a költő ironikus arca az egyes epizódokból, eszeveszett Eulenspiegelhumora mögül egy rémült kiáltás jajdul fel, a világhoz és az emberekhez való viszonya formulába sem fér bele. Néha fejedelmien megvendégel egy-egy szegény fickót, majd máskor felszabadul megint benne az ördög és addig itat egy szegény kis szabót, amig egész beteg lesz bele. Olvassuk, hogy titokban és szégyenkezve sok jót tett. De aztán megint... s itt csodálnunk kell Longen bátor, könyörtelen leírását épen úgy, mint nagyszerűen jellemző tollrajzait, amelyekkel a könyvet díszítette.

Hasek sohasem szeretett valakit egészen. Egy kortársa sem dicsekedhetik azzal, hogy Hasek hű, odaadó barátja lett volna, aki képes lett volna a barátságért nagy áldozatokat hozni. Hasek teljesen elég volt önmagának, szélsőséges egoista. Barátsága tulajdonképen csak a lumptársaságban nyilatkozott meg, teljesen személyesen. Egy pohár sör mellett és illuminált állapotban mindjárt mindenkivel megbarátkozott: de bizonyára Hasek új barátja mélyen csalódott, amikor a végén Hasek módot talált rá, hogy valahogyan megtréfálja, sőt kegyetlenül megbüntesse és a legkellemetlenebb helyzetekbe hozza, amibe az éjszakai lump a rendőrséggel való összeütközéseken keresztül csak kerülhet. Nem egyszer hangzottak felé a reménytelen kétségbeesés szivettépő kiáltásai, amire a megszorult barát válaszúi csak Hasek cinikus feleletét kapta, amelynek metsző éle jobban fájt, mint a testére hulló rendőri ütlegek: „Agyon kellene verni, te, isznó! Püföljétek csak jól keresztül, urak, nagy érdemet szereztek vele az emberiség előtt.” A keserű, sőt kegyetlen humor megnyilvánulásai csak Hasek élete vége fele lesznek gyakoribbak, Ugy látszik, a háborúban és az orosz fogságban olyanokat élt meg, amiről sohasem beszélt, amik mégis azt az értelmetlen bohózat-hangulatot, amelyben azelőtt tetszelgett magának, alapjában elrontották. Longen leírja első találkozását Hasekkel ennek hazatérte után:

Nem vettem részt a beszélgetésben, Haseket figyeltem. Meglepett az a feltűnő igyekezet, amellyel Hasek a régi, háború előtti Hasek benyomását akarta kelteni. De hiába, már nem volt az. Ravasz mosolyából hiányzott a lágyság és a látszólagos nyiltszivűség és a szemek komor gúnnyal, alattomosan villogtak. Szája tréfás szavakat mondott, szemei azonban nyiltan kinevették a hallgatót. Megjelenése, mozdulatai sokkal szögletesebbek lettek s arca néha megvető grimászba huzódott össze. Sőt a bosszuságot is lehetett időnkint észlelni rajta. Aztán gyorsan ivott. Idegesen, egy hajtásra, élvezet nélkül, nem ritkán többször egymás után, mintha egy kellemetlen hangulatot akarna lebírni magában.

Ez a leírás éles ellentétben van azokhoz a groteszk, de legnagyobbrészt ártalmatlan csínyekhez, amelyekkel a háború előtt a költő a nyárspolgárokat bosszantani szokta volt. Zabolázhatatlan vágy él benne, hogy valamit bebeszéljen az embereknek. Egyszer az előkelő lapban „Az állatok világá”-ban, amelyet ő szerkeszt, fantasztikus élőlényeket tálal fel s részletesen leirja őket elámult olvasóinak, máskor előadást tart a megrémült falusiaknak a koleráról, amely mint mondja, a szomszéd faluban már pusztít. Szerződtetik kabaréba s minden előkészület nélkül fellép egy saját magacsinált szólószerepben, amelynek cime “A nem kívánatos vendég a kávéházban.” Nem törődik a publikummal, ujságot olvas, mialatt az estély rendezőit, akik a kuliszák mögül nézik a jelenetet, a hideg leli. Végre megszólal s hangosan húsz koronát kér a rendezőségtől, előbb nem hagyja el a szinpadot. Megkapja a pénzt és büszkén eltávozik. Mindig kiszámíthatatlan, mindig zavarba hozza az embereket, játsza a naplopót – de a mélyebben látók észreveszik, hogy csak játszik és csak azért lesz iszákos bohém, mert kétségbeesik azon, hogy a társadalom igazságtalanságai, amelylyek miatt végtelenül érzékeny lelke szenved és az emberek középszerűsége és reménytelen ostobasága nem pusztíthatok ki a világból. Megrázó bevonulása a háború alatt. S azok számára akik még mindig azt hiszik, hogy Hasek és Svejk azonosak, ez az egyáltalában nem humoros jelenet igen tanulságos.

Haseket beveszik a szemlén. Berúgva Longenékhez megy, látszólag nagy örömben, hogy bevonulhat. Mihelyt azonban kialussza mámorát, nem akar többé tudni a háborúról és hirtelen egész komoly lesz.

„Ne nevess Xena, mondotta, mintha bosszankodna. Ne hidd, hogy olyan vagyok, mint a vad barom, amely nem tudja, mit csinál. Nekem éppen úgy meg vannak a saját nézeteim a művészetről, mint a többi iróknak, mint például Quido Maria Vyskotsilnak, Karasecke Lvovicsnak, Brodulynak stb. Jól tudom, hogy egész Csehországban senki sem tart komoly írónak, akinek írásai maradandó irodalmi értéket képviselnének, jól tudom, hogy műveimet egy részeges bolondságainak tartják. De miért ne szabadna nekem a művészetről beszélni? S ha a „Humory” szerkesztője és a többi szerkesztők még tízszer annyi kéziratot visszaküldenek, akkor sem fognak elhallgattatni s művészi meggyőződésemet elvenni akkor sem fogják.” Longen könyve semmi esetre sem rajzol meg egy iskolakönyvek számára készült művész-ideált. De ad valami végtelenül igazat: a vérző és fájó zseniális embert, aki nem bir el megalkuvást, s akinek ezért saját életét végig kell szenvednie, mint egykor Francois Villon-nak, Grabbenak vagy Rimbaud-nak. Hasek menekül az „erkölcsös” világtól, inkább az országútakon kószál notórikus tolvajokkal. Leszámolt azzal, hogy irásait értéktelennek tartják.

Az első dramatizális sikerein felbuzdulva, többet foglalkozik a színházzal. Ir egy vigjátékot „A miniszter és fia” cimmel, amelyet a cenzura betilt Hasek nagy örömére, aki az orosz fogságból a legradikálisabb eszmékkel tért haza. „Meg van, meséli mindenkinek, most az elevenbe vágtunk. A kormány megrémült, a cenzura ijedten ágaskodik. Igy kell szindarabot írni. Minden darab életet, izgalmat keltsen. A skandalumban és az egészséges nevetésben van a dráma ereje, a színház hatalma. A viszonyok a szégyenpadot kivánják. Várjatok csak galambocskáim, még jövök máskép is hozzátok.”

Közben testi ereje csökkenőben. A zabolátlan élet megbosszulja magát. Csak vizet és tejet szabad innia. Ellenszenve az alkoholt nem tartalmazó italok iránt le nem birható: „A menykő csapott volna az első tehénbe, amely tejet adott!” 1922-ben még látja először és utoljára Svejkjét egy kis cseh város színpadán. Prágában nem látta, mert Lipnic faluból, ahol egy kis házat épített, hosszabb utazásra mái-nem mozdul ki.

„Soha sem hittem volna, hogy oly nehezen hal meg az ember” – ezek voltak az utolsó szavai.

E. A.Longen: Eine Haschek-Biographie. Prag: Beaufort. (Cseh nyelven)