3. Marcel Proust

A háború utáni években, három nagy hatást kiváltó irodalmi cselekedet egészítette ki az 1914 előtt kialakult modern francia irodalmi világ képét. Két nagy író munkája jelent meg, illetőleg hatott kinyilatkoztatásképen a francia olvasóközönségre, két író munkája, akik már férfikoruk delelőjén állottak, de akik eladdig teljes visszavonultságban huzódtak meg és minden hangos nyilvánosságtól távol építették ki irodalmi alkotásaikat: Proust és Valéry... a harmadik nevezetes esemény a Dada mozgalom kialakulása, amelyből aztán a surreálizmus fejlődött ki.

Proust, igaz, már 1913-ban kiadta nagy regényének első részét, de alig vett arról tudomást egy-két ritka olvasó, az ő ideje csak 1918-ban érkezett el a Groncourt-dijjal. És igazi jelentősége, valóbani értéke csak lassanként tűnt ki, amint kötetei egymás után megjelentek. A „Temps retrouvé” csak most kiadott két kötete mintegy megkoronázza ezt az irodalmi művet és betekintést enged a költő hatalmas művének architekturájába és lélektani eszméibe. Az utolsó oldalak, amelyeket Proust a közeli halál előérzetével írt meg, egész művének mély keletkezéstörténetét mesélik el és határozott megfogalmazásban feleletet adnak a kezdetben már felvetett kérdésre. Tizennyolc hosszú köteten át sok lélektani rejtély függőben maradt, a különféle törekvések egész lánca, életek, amelyek egyebet sem tartalmaztak, mint egyetlen realitás keresését, mind előre sejttették ezt a határozott feleletet. Proust már-már úgy tűnt fel, mint lánglelkű megfigyelő, mint a legnagyobb emlékiratírók egyike és nagyszerű festő, de valami titkos személyesség huzódott meg a legaprólékosabban megszerkesztett oldalak mélyén, valamilyen türelmes, lassú, de céltudatos munka lehelete érzett rajtuk, amelynek előbb-utóbb el kellett jutnia valamilyen tágkörű világnézethez minden látszat fölött. És valóban: amikor Proust megfigyelte azokat a határozatlan emlékeket, amiket egy csésze tea vagy egy torony látása keltett benne, vagy amikor aprólékosan megírta Swann Odette iránti szerelmének víssza-visszatértét és tekervényeit, vagy Marcel ét Albertine, Charlus-ét Morei iránt, célja egészen más volt, mint az emlékezés folyamatának boncolgatása, vagy a féltékenység, vagy a bűn megfejtése. Amint müve lassanként felépült, hőse, Marcel mindinkább eggyé lett az íróval, mind jobban levált a szentimentális sallang először a nevekről, azután a személyekről, azután az érzelmekről, a szerelemről, a barátságról, Vinteuil zenéjéről és Elstir festészetéről, amelyekbe egyenként reményét fektette és mindezek egyetlen törekvés hordozóinak bizonyultak, hogy eljuthasson a dolgok lényegéhez. Mindezek a kutatások először csak az egyéniség egységes voltáról vallott régi idea bírálatához és megdöntéséhez vezetik el. Az érzelmek vizsgálata a szív váltóáramainak gondolatát kelti benne: a különböző „én” egymást felváltva tör elő öntudatunkba és csak a cselekvéshez szükséges kiegyeztetés által és miatt szerkesztjük meg magunkban a cselekvő és társadalmi életet lehetővé tevő folyamatosságot lelki életünkben; de Proust miután meggyőződött erről a sokszerűségröl és a tudatalatti „ének” által előre nem látható cselekedetek fényéről, lázasan kutat valami ennek megfelelő új kontinuitás után. Egész könyve ennek a kutatásnak története, és elvezet művének önigazolásához, mert az a végső következtetése, hogy épen ez a kutatás, ill. ennek a kutatásnak története fedi fel az emberi megismerésnek hozzáférhető legmélyebb valóságokat. Megállapítja, hogy az olyan érzet, együttérzet, amilyent a csésze tea vagy a haranglábak keltettek, nem állhat elő másképen, mint egy emlék és egy aktuális szemlélet összeforrása által, vagyis az idő fogalma hirtelen és megtágulóan saját egyéniségünk kiterjedésében foglal helyet. Proust minden erejével arra törekszik, hogy ezt a fogalmat közelebbről meghatározza és kikutassa annak az érzetnek okait, amelyet bennünk kelt, és elérkezik az idő szokásos beosztása helyett az idő meghatározott eszméjéhez, amelynek segítségével lehetővé válik az egymásmelletti létezés, a mi bennünk együttlétező „én”-ek világa. Innen kezdve a Emlékezés válik a megismerés és alkotás tulajdonképeni igazi tényezőjévé, ez adja meg létezésünknek állandóságát, tőle kell tehát követelnünk a valóságok olyan ismeretét, amely nem csal meg. Ide meg nem érkezhetik el az ember másképen, mint az elveszett idő keresése által, amelyet magába foglal Proust műve. Ez az elv, amely egyszersmind következtetése és kiindulási pontja művének, (a Megtalált idő utolsó lapjain kifejti ugyanis, miképen vállalkozott nagy műve megírására, miután tudatára ébredt ennek a végső következtetésének, amely regényének lényegét^-, valóbani értékét alkotja) megmagyarázza ennek az oly terjedelmes műnek sokszerűségét és megmagyarázza, hogy mindaz, ami eleinte töredéknek látszott, menynyire az egységes szerkezet része, amely nem külsőleges, hanem bensőségesen összefüggő és az olvasót az író minden útján végigkiséri. Igy például a társadalmi miliők leírásai, az utolsó harminc év fejlődésében, magukban is mélyen igaz képet nyujtanak, de az író emlékezésének elrendező hatalma alatt állanak, így hozzákapcsolódnak a mű egységes menetéhez és hozzájárulnak a prousti idő-fogalom meghatározásához. A regény – mondta Stendhal – tükör, amelyet végig vezetünk egy út egész hosszán – az évek és napok során – így kellene ezt mondanunk, ha Proust regényét jellemezzük.

Lehetetlen néhány sor kapcsán érzékeltetni az ilyen gazdag költői mű minden értékét, behatolni a személyek, a szerelemről vallott elvek, a féltékenység, a világi élet művészetének, a bűnnek részletes ismertetésére, amint őket ebben a regényben feltalálhatjuk. De egyáltalában nem merész jóslat az, hogy Proust a mi időnkre épen olyan jellemzö marad, mint Balzac és Stendhal saját korukra, a XIX. századra.

4. Paul Valéry és a költészet.

Paul Valéry költészete néhány kis kötetet tesz ki és ritka virágként tűnik elénk. Mallarmé költői törekvéseinek örököse, hosszú, munkás évek csendjében ért meg, saját képmását szépen rajzolja meg Leonardo da Vinci-jében és Monsieur Teste-ben. A tiszta költészet, amelyre törekszik, mentes minden romantikus hittől az ihlet erejében: L´enthousiasme n´est pas un état d´âme d´écrivain. Az ő költészete az ember szellemi tevékenységeinek elemzéséből adódik, mint, legfensőbb eredmény. Valéry a klasszikus hagyományok védelmezője, azt akarja, hogy a költő mindenekelőtt jó mesterember legyen, tudatában a rendelkezésére álló eszközöknek, akadályokat állítson magának és legnagyobb sikerét a gyakorlatozásban lássa. Exercice így jelöli meg mesterművét is. Tudósan és aprólékos gonddal megszerkesztett költészetét csak tudós és aprólékos gonddal vezetett elemzéssel lehet jellemezni. A nagy gonddal választott szavak az ő kedvencei, semmit sem bíz a véletlenre. Ellensége a csodáknak, amelyeknek szemléletébe elmerült Pascal szelleme, az ő Leonardója nem közelítene meg szakadékot, anélkül, hogy ne gondolna hídra; az eszményi költő Valéry szemében valami mérnök-féle, aki elérkezett abba a középpontba, ahonnan tudomány és művészet egyaránt meghódíthatók. Kissé tiszteletlenül, azt lehetne mondani Monsieur Testerői, amit Joseph de Maistre mondott a hóhérról: Semmiféle erkölcsi méltatás öt meg nem illeti, mert az viszonyt tételez fel a többi emberhez, már pedig ő semmiféle viszonyban nincs hozzájuk... Da Paul Valéryt mégis csak fűzik szálak a társadalomhoz, miután Akadémikus.

Mialatt Valéry mestereiként tiszteli Mallarmét és a klasszikusokat, azalatt Rimbaud tanítványai folytatják forradalmukat a hagyomány és a régi költészet ellen. Mialatt Valéry költeményeit gondolatokkal gazdagítja és a metaforát választja, tudatosan elnyomván minden egyéb közvetítő fogalmat gondolatai részére, addig mások épen az öntudatlanul előtörő szavakhoz, kiáltásokhoz folyamodnak, meglátásokhoz, költészetükben minden előre nem látott, meglepetésszerű, még az sem mondható róluk, hogy összefüggő intuicióval ragadják meg a Mindenséget, mint Claudel. Mert Claudel művészetében mégis egységes világnézet fejeződik ki, ha nincsen is kifejtve, hanem csak rejtve marad és a költő látomásaiban tör elő, amelyeknek nagy teremtő erejük van. Rimbaud, Lautréamont, Saint-Pol-Roux példája más költői alakulatoknak adtak életet, amelynek kezdeményezői Apollinaire és Max Jacob lettek. Guillaume Apollinaire irodalmi különcködésen és képzelet csapongáson, valamint a német romantikán át alakult ki. Igen fogékony a modern élet szépségei iránt, belevegyül meggyorsult sodrába, kora kultúrájáról énekel, a tovavesző perceket érzékelteti meg, az elgépiesedő világ újszerű mozgásait. Az a költő, aki ezt az új lírát szólaltatja meg, épúgy mint olvasója, föltétlenül olyan ember lesz, akinek idegei e nagy mozgás lüktetésére feszülnek. Felvillanások költészete ez, az öntudatlan gondolatkapcsolás véletlenjeinek játéka és szófűzése, olyan idő költészete, amelyben a párbeszéd, az előadásnak helye nincs, ahol az érzelmek maguk választják meg vibráló ritmusukat (gondoljunk a szerelem megnyilatkozására Morand Novelláiban). Blaise Cendrars a nagy világról élénken színezett albumot szerkeszt, Cocteau a szavakkal játszik és kápráztató bűvészettel épít belőlük tornyokat. A Dada-mozgalom végül a szélsőségekig, a lehetetlenbe taszítja ezt a forradalmat. Az ő művészete a háború zavaraiban kelt életre és a mindjobban elsorvadó irodalomba való elfáradás eredménye. Dada rendszeres kételkedéssel indul útjára, a beszédet, a kifejezési módot veszi bírálat alá, minden tanulmányt játékká nyilvánít, és a legellentmondóbb szavakat és gondolatokat összefűzi. Azelől a valóság elöl akarnak ezek az u. n. surrealisták menekülni, amelyet a törvények, a társadalom kiművelt állapota, az irodalmi és egyéb konvenció gyűlöltté tesznek előttük és mesterségesen előhívott álmokkal kísérlik meg a megismerés felújítását. A kalandokba bocsátkozással nem elégszenek meg, azok inkább képzeletbeliek mint ténylegesek, a botrányt és az anarchiát veszik segítőtársul és merész ugrással maguk mögött hagyják a valóságot és a közölhetőt és sokkal erélyesebb kiindulási pont után néznek. Ezt a forradalmat legjobban juttatja kifejezésre ennek a mozgalomnak legértékesebb tagja Anicet de Louis Aragon című könyvében (1921) Philippe Soupollt, Paul Eluard, Bibemont: Dessaignes, Crevel neve is a surrealizmussal áll kapcsolatban, akár hozzátartoztak a csoporthoz, akár nem, ők is visszautasítják a bensőjük nyugtalanságában való tetszelgést, annak örök ecsetelését, amint azt sok Gide-követő teszi és keményebb megoldásokhoz folyamodnak.

Ezalatt két igazi költő, Léon-Paul Fargue és Saint-John-Perse képekben bővelkedő, széles ütemű költészetet teremtenek, amelyben a metafora, a szimbolum és a tudatalatti én igen gazdag nyelvet alakítanak ki. Talán ők azok és Claudel, akik a francia költészetnek megnyitották a továbbfejlődés helyes útját. Lírájuk átfogó és rendesen valamilyen misztikus érzést rejt magába, sok tekintetben egy új prófétikus szellem kialakulásának jeleit hordja magán; Ramuz müve, amelyet áthat a Gonosz és a Halál jelenléte (és amelyet igen érdekessé tesz régebben a festészettől, újabban a mozgófényképtől vett technikája) az Esprit dogmatikus mithikus mozgalma (Pierre Morhange) arra mutatnak, hogy a surrealisták törekvései és felfedezései, ha nem is maradnak következmény nélkül; a régi értékeket felforgató törekvés, a helyreállítás korát vezeti be, egy új vallás felé való haladás korszakát.

Konkluziók. Új morál felé.

A francia irodalomnak talán még nem volt gazdagabb és egyszersmind zavarosabb korszaka, mint a háború utáni éveké. A klaszszikus és a romantikus művészetet egymástól könnyen megkülönböztető fogalmai nem adhatnak útmutatást ott, ahol minden érték válságba jutott. A romantizmus, amelynek továbbfejlesztője lett a naturalizmus, és a szimbolizmus eljutott erkölcstanának és művészi hitvallásának utolsó következményeig (Rimbaud élete és műve volt legvégsőbb beteljesedése), megvénült, elavult. De azok, akik a romantizmust éles bírálattal támadják Maurras, Benda, Lasserre csak a kritikáig jutottak el. A neo-klasszikus törekvések meghiusultak, anélkül, hogy maradandó értéket termeltek volna. Ez azért van, mert más valami van alakulóban, amit több irányban megkiséreltek már. A tapogatódzás és keresés korszaka ez, amelyben könnyen felismerhető néhány kifejezett egyéniség, izolált törekvés (legyen az konstruktiv vagy destruktiv), de amelyben sokkal nehezebb a művek sokaságából és különféleségéből kiemelni a tényleg uralkodó eszméket.

Az írók egész csoportjának a materiális világ ujjáalakulása és a civilizáció hatalmas fejlődése jelentett élményt, ez alkotta költészetük forrását. Mennyit olvashattunk a korunkban megnyilatkozó lázas élei ütemről, kortársaink kimerítő idegeiről és azokról az új élményekről, amelyeket az utazások, az exotizmus, a sportok és a nagy átélések nyujtanak majd nekünk. Egyesek, a képeket kutatók részére ezek színeket, új mozgásokat jelentenek, az érzékennyé vált idegrendszer új rezgéseit, oly gyors vibrálását, hogy – szerintük – az ember öntudatának ideje sincs arra, hogy őket felfogja és ellenőrizze. Innen a lélegzetvesztett művészet, a pillanat kultusza és az a nyiltság, amelyben a test és az érzékek ugyanannyit beszélnek, mint a szellem és a szív. És a háború szónokias üres pátosza és a szimbolistáknak a „szent beszéd” iránt érzett hódolata után, romboló kritika támad az egyéniség egysége és a szavak értéke ellen. De kellő távlatban azt mondhatjuk, hogy mindez a kiáltozás, amelyet semmi ellenőrzés nem vezet, nem egyéb, mint az emberi szellemnek és művészetnek felvetett új problématerület, magában nem képez művészi alkotásokat. .. valószínűleg így fogják látni ezt a kísérletező mozgolódást az elkövetkező nemzedékek, amelyek ilyen tekintetben majd tanulságot is merítenek belőle.

Eközben azonban mind általánosabb lesz az az irány, amely az embert elfogadja minden benső bonyodalmával és zavaros voltával együtt. A külföldi hatás, Dostojevszkitől Freudig és a német romantizmusig, a francia szellemvilágot a lélektan e megujhodási irányába tereli. Proust, Gride, minden regényíró, aki ilyen hatás alatt teremt, már összetett képletnek látják el a lelket, de nem elégszenek meg ennek a többszerűségnek megállapításával, mint a kubisták, hanem ezt igyekeznek összeegyeztetni valamely általános érvényű lélektannal: a személyiség új fogalmával. De, amig Gide (és Mauriac és sokan mások) az emberi lelket úgy mutatják be, mint önmagában két irányfelé megoszló komplexumot, a jó és a rossz felé, amelyek a felületen egyre-másra összeolvadnak, és az ilyen együttlétezés drámáját mutatják be, amely társadalmi szükségszerüségből őrzi meg egységét, – addig Proust tovább megy és kimutatja az emberben a váltakozó érzelmek egész sorát, amelyet csak az időről alkotott mostam fogalmunk rejt el előttünk és így új fogalmat nyujt, új folytonosságot, különbözőt az eddigitől, új magyarázatot, amely az életnek magának is új értelmet ad. A műve mélyén megnyilatkozó biráló törekvés mellett megtaláljuk az erre felelő lírikus építő törekvést.

Ez a kettős törekvés feltalálható egész jelenkori irodalmunkban. A francia szellem bármit gondoljanak róla a külföldön, nem tisztán megbontó jellegű és nehezen viseli azt el, hogy többé-kevésbé teljes nihilizmusban éljen. Ha egyesek rombolnak, tulajdonképen csak felosztják az előttük levő szellemi komplexumot, hogy azon aztán mások, vagy ők maguk új rendet teremtsenek az új értékek alapján. Napjainkban a nagy erőlködés mellett, hogy megérezzük, meglássuk a külső világ nyujtotta élményeket, éppenolyan komoly, mély törekvés kutat életet az élet mögött, hogy valódi alapokat fedezhessen fel és érhessen el.

A modern lélekismeret sok erkölcsi értékelést felborított, tehát új erkölcstant követel, új misztikumot, amelyhez a biráló korszak elvezet. Claudel katholikus dogmája, Gide erkölcsi predesztinációja, Morhange zsidó hitvallása, Rolland emberiséghite mindmegannyi törekvés az ujjáépités felé, mert még a régi vallásokhoz is új igazságok meglátása vezeti őket.

Es a misztikum e mesterein kivül vannak mások, akik a földnek hivei, az idő felé fordul tekintetük. Julien Benda az ő hiressé lett Trahison des Clers (1927) könyvében ezek ellen támad és szemükre veti, hogy szellemi őrhelyüket föladták és a földi valóságok felé fordultak. Pedig nem növelték-e ők, mint pl. Péguy a föld dolgaiban a szellem részét? A cselekvésben, a lelki elemzésben talajvesztett modern lélek visszanyeri egységét. Stendhal az uralkodó szenvedélyünk meghatározásában látta boldogságunk keresésének legbiztosabb útját és ezt tartotta az ember és müve legfelsőbb céljának.

A mai francia irodalmat sokan beteg korszak gyümölcsének látják, minden ellenkezőleg arra mutat, hogy teljesen egészségesen a végtelen érzékenység és mindentátvilágitó elemzés korszakának felfedezéseire új hitek rendjét építi és új, a cselekvés felé forduló erkölcs uralmát készíti elő.

* Lásd a cikk első részét a Korunk júl.–aug. számában. Kéziratból fordította: Krammer Jenő (Pozsony).