Komlós könyve elsősorban Adyról és kortársairól szól. Arról a gazdag líratermelő korszakról, mely „a lassú kibontakozás évtizedei után, a huszadik század első éveiben kezdődött s körülbelül a világháború végéig tartott” — Komlós szerint.

írjuk ide mindjárt, hogy ez a könyv a legszerencsésebb időpontban jött, amikor már-már komoly hiányát kezdtük érezni egy ilyenfajta összefoglalásnak; Ady halott és lirikus kortársai legjelentősebbjeinek lirai-oeuvre-je — egy-két kivétellel és némi szemhunyorítással — lezártnak tekinthető —: most érkezett el ez a korszak hús-vér-ideg-közelségünkből az irodalomtörténet rendszerező és értékelő távlatába.

Rendszerezés és értékelés!

Komlós műve ellen egyetlen elvi kifogásom: hogy míg a rendszerezés munkáját tüzön-vízen át, sokszor erőszakosan is keresztülviszi, az értékelés, főkép pedig a szókimondó értékmegállapítás feladata elől nem egy-helyütt diplomatikusan kisiklik. (Az előbbire érdekes példa újszerű részletmegfigyelésekkel gazdag Babits-tanulmánya, amelyben ezt a Stephan George mellett legnagyobb élő esztéta-költőt az „érzékelhető valóság” poétájának rajzolja. Amily igaz, hogy „Babits legvonzóbb tulajságai és példaadásai közé tartozik a szabatos rajzú férfias realizmusa, éppoly igaz, hogy azokra a merőben irraciónális „finom remegésekre is képes, amelyek a valóságos valóság helyett egy fensőbbrendű vizuális valóságból merítik élményanyagukat. És bár Komlós érthetően ambiciónálta, hogy a „könyvek és gondolatok” elefántcsonttornyába gőgösen elzárkózott Babitsot — ahogy ezt a felületes közhiedelem elképzeli — a lüktető „életesség” költőjévé fesse át — szellemes és meggyöző argumentálását csak félig fogadhatjuk el, mert Babits költészetének gyökérszálai a nyers élet földjébe csakúgy beleágaznak, mint a könyvtárszoba üvegházi tenyészetébe.)

De amit egyebekben nyújt, bőven kárpótol.

A költői portrékat szemléletes, pillanatra sem lankadó elbeszélő-verv és ökonomikusan alkalmazott korrajz kapcsolják szervessé. Érezni kell, hogy nem hideg kommentárral, hanem olyan emberrel van dolguk, aki a vers lélegzetében nőtt fel, aki megérző-csápjaival az inspiráció gyökeréig képes leásni, de intim beavatottságát sem pepecselő tudákosság, sem fölényeskedő cinizmus, sem holmi omlatag elérzékenyültség nem mételyezi. Ellenben van egy tulajdonsága, amelyet hiába keresünk a művészetek Baedeckerjeinek, a szorgalmas kompilátoroknak útmutatóiban: egy jelző vagy félmondat hirtelen világosságával rálepni a teljes arcra. Ha azt olvassuk Vajda Jánosról, — a kitünő Aranytól—Adyig bevezető-fejezetben, — hogy „zsenije majdnem volt, tehetsége alig”, vagy a Kosztolányi-versekről, hogy „fel lehetne akasztani a falra”, vagy Füst Milán „banzsal humoráról” olvasunk — mindez több mint szellemes vagy behizelgően hangszerelt formulázása egy esetleg hamis észrevételnek: az intució gyöngyházfényével íródott ritka rálelések.

Ami az egyes portrékat illeti: van köztük olyan, amelynek. elhihető készsége az ügyesen felhasznált idézetekkel vállvetve szinte megingatja beidézett „jobb” meggyöződésünket, (Bodor Aladár) a költőről való ismereteinknek páratlanul szerencsés összefoglalása a biztosan intonált és magátólértetődő természetességgel kerekített Juhász Gyula-portré, de számunkra legértékesebb munkái egyfelől azok, amelyekben fémjelzett nagyságokkal szemben a sokunk óhajtásában sürgetett revíziót végzi el, másfelől: amelyekben elnyomott, csak kevesek megbecsülésében őrzött költőket akar a mai értékelő igazság szélesebb világosságába állítani.

És valóban: „a liraiság legédesebb ítalával- telített Kosztolányi-versek sokat veszítettek hajdani friss varázsukból. „A modern művészetben csak az olyan alkotásoknak van presztizsük, (— és tegyük hozzá: időálló rugalmasságuk —) amelyeket nehéz küzdelemmel kell meghódítani: az olvasó érzékeit azonnal mákonyos bódulatba ejtő Kosztolányi-versnek nagyobb volt a hatása, mint a bevallott tekintélye” — írja Komlós, a boszorkányos Kosztolányi-essaykhez méltó elemzésében.

Hálásabb feladat volt Füst Milánról írni. Ennek a senkihez nem hasonlítható költőnek csak „nehéz küzdelemmel meghódítható sötét melegségű epodosza; és lirániás-énekei, amelyek egy „vallástalan középkor” önmegtartóztató áhítatában születtek, ma sokunk előtt becsesebbek, mint legtöbb könnyedebb és könnyebb kortársának költészete — és inspiráló hatásuk éppen napjainkban. kezd kibontakozni. Komlós érdeme, hogy ezt a vers botfülűi előtt még ma is „mesterkélt” és „őszintétlen” költőt — egyetlen lelkirokonával, Peterdi Istvánnal együtt, akit ugyancsak érdemes volt mai hallgatásának tetszhalálából feléleszteni — az őket megillető helyen és igényességgel tárgyalja. Hasonlóképpen igazságot szolgáltat Balázs Bélának is, aki — minden rigolyái ellenére — hatóbb és érdekesebb költő, mint azok hiszik, akik egész pályáját a stereotyp „emigráns”-jelzővel vélik elintézhetőnek. Balázsról szóló ragyogó hat oldala Juhász Gyula-portréjával együtt a legjobb, amit e két költőről valaha írtak.

„Persze monstrum volna az az ember, aki ennyi különböző költőt egyformán tudna szeretni” és végesvégig csalhatatlan biztossággal ítélné meg a helyes arányokat. Komlóst is feszélyezte egykét a „miliőben´ gyökeredző tévedés; hogy csak egy példát említsünk: nem volt bátorsága szembeszállni azzal az előítélettel, melyszerint a szatirikus és elbeszélő munkássága alapján méltán népszerű Karinthy egyszersmind korának jelentékeny lírikusa is. Holott például az ugyanakkor jegyzetre utal! Somlyó Zoltán hajmeresztően egyenetlen lírájából érdemes lett volna áttanumányozni azt a jelentékeny „Aus wahl”-t, amely ezt a költőt Karinthynál fontosabb lírikussá avatja.

Itt kell még szólanom arról a megrovásra és polémiára legtöbb okot adó másfél-oldalról, amelyen a mai fiatalokat intézi el Komlós. Feltünő az a gyomorsavtúltengéses szájíz, az a kelletlen és kellemtelen fanyarság, mely kínos igyekvéssel vet oda jellemzésül egykét jelzőt, amelyek aztán keresettségük ben nagyritkán ha célbatalálnak, (Bányai Kornél, Simon Andor) de legtöbbjük alaposan mellélő. Kiötlő, példáúl, hogy újabb liránknak éppen azzal a két elementáris tehetségű költőjével bánik legigazságtalanabbúl, akik már eddigi munkásságuk alapján is részletesebb méltatásra tárhattak volna számot. Mondanunk sem kell, hogy Erdélyi József több, mint „Petőfi formáit olykor meglepő frisseséggel feltámasztó epigon és egyenesen a vicc határait súrolja, hogy Fodor Józsefre, a „Szelidlábú napjaim”, Délelőtti dal” stb. költőjére honnan veszi Komlós éppen a „mindig egyformán hangos”-t jellemzésül.

Ezek hibák, kétségtelenül. És aki tíz esztendő múlva fogja áttekinteni a mai fiatalok liráját: jelentékenyen könynyebb feladata lesz, az addig automatikusan kialakult erőviszonyok következtében.

Komlós összefoglalása mindazonáltal és mindezeken túl: nagyvonalú és hézagpótló munka és aki jellemrajzaiból csak ezeket a könnyen kiküszöbölhető hibákat szemelgetné ki magának: olyan boldogtalanúl egyodalú ember, aki az alkonyati mezőn sétálva, a táj szépségeiből is csak a szunyogcsípést érzi meg. (Budapest)

*Komlós Aladár: Az új magyar lira. Budapest, Pantheon-kiadása.