Csermely János elcsapott városi fogalmazó szakítva a női problémákkal, észrevétlenűl elvonult a közélet piacáról, amely meleg nyári napokon és hideg téli estéken annyiszor visszhangozta gyöngytyukhangú furcsa nevetését, búcsút mondott a Társadalomnak, amely oly sokszor lépett a lábára elnézést sem kérve udvariatlan cselekedetéért, hogy életének hátralékos esztendőit a repülés problémájának szentelje. Javaslatait, amik a „tehénpalacsintából” való kievickélés lehetőségeit tárták fel, az emberek könnyelműen visszautasították és továbbra is konokul ragaszkodtak eddigi szokásaikhoz, egészségtelen táplálékaikhoz, disszonáns tüzoltózenéjükhöz, merev keménygallérjukhoz és zavaros törvényeikhez, amik nem voltak egyebek, mint e kóros század agydaganatának gennyes válladékai.

 Hallja barátom” menjen a fenébe indítványozták türelmetlenül, ha az emberek vaksága iránt való szánalomból a szebb jövő titkát akarta előttük feltárni. Ugy vélték, hogy a fogalmazó már eleget kukorékolt a fülükbe, ideje, hogy elkotródjék bolond maszlagjaival a láthatárról.

– Bolond maszlagok? kérdezte ő elszomorodva. – Oh, emberiség... Oh ti szegények... Egy kérdést... mindössze egy kérdést még galambocskáim: miért jöttetek?... Igen, pávafarkú... mullandó galambocskáim: Miért jöttetek? ... Ha szabadna kérdenem: mire e fennhéjázó pávafark... e felfújt golyva?.... Mondjátok szegénykéim, mire jó?... Ha én Krisztus volnék... igen... mielőtt méltónak ítélnélek a bocsánatra... előbb suszterkézre adnálak valamennyieteket egy kis friss fejelésre...

Nehéz lélekzettel még egyszer felkapaszkodott a tűzoltótoronyba (a lábai elsúlyosodtak, a dóm tornyába már csak nagy fáradtság árán juthatott volna föl), hogy végigtekintsem meddő küzdelmeinek arénáján.

 Az ott a Grand Cáffé sillabizálta vastag szemüvegén át a város képét.Az az alvadtvér színű bádogtető a Keztyű teteje... Az a kormos, piszkos fal: a városháza hátulja... Ott egy eperfa... alatta egy kötélen lyukas harisnyákat szárítanak... a Csiszlik Olivérék udvara... És ott... az a pindurka kis vályogodú... hoháháhú Kiriljovics Pjotruska... emlékszik rá?... Ott voltunk mi fiatalok és boldogok.... Az ám Pjotruska... mi tagadás.... elrepült minden... elszállott minden... Csermely János elcsapott fogalmazó magára maradt... Ugy bizony Pjotruska.

A főtér kövezetén fakó napfény feküdt végig, a kövek közül csenevész fűsávok serkedtek elő, a korhadó villanypózna alatt egy régi rendőr ácsorgott meláncholikusan ásítozva (csak bluzának és sapkájának friss barnasága beszélt háborúról, békéről, gazdát cserélt államhatalomról), a sétatér kerítése mellett gyümölcsös kofák kucorogtak alacsony zsámolyaikon, a bútorkereskedés előtt ládákat szögeztek... A daliás polgármester elsoványodva, ócska sétabottal a szöllők felé baktatott, hogy peronoszporás szöllőjét gáliccal permetezze... A rendőrkapitány szemérehúzott sárga zsirárdi kalappal céltalanul üldögélt a városi parkban... a háttérben a Maros vize folydogált csendesen... Hoháháhú... Csendes kis ánzixkártya... Gruss aus der Heimat...

A fogalmazó nagyot sóhajtott, szórakozottan leköpött a tűzoltótorony ablakából (nem volt ebben semmi tendencia, e pillanatban távol állott minden tendenciától) aztán utána pislogott, mint a gyermekek, hogy hová köpött. És vigyorogva, valami belső fénytől felragyogva lebotorkált a lépcsőn, hogy örökre hátat fordítson a városnak, amely őt olyan megfontolatlanúl sutba dobta.

Egy butorszállító szekéren aranykeretes, hatalmas képet látott, amikor az utcára ért. A kép egy tiziánszakállú, fehérgunyás férfit ábrázolt. Ahogy zörgött vele a szekér az utca kegyetlen kövezetén, dióbarna szemét kíváncsian járatta körül a házakon, a nehéz igába fogott ökrökön, az arra kullogó embereken, bepillantott a Grand Caffé ablakán és elolvasta a takarékpénztár napszítta cégtábláját. Fáradt száján szomorkás mosoly pirkadt ki.

– Ismerős arc gondolta a fogalmazó és követte a szekeret.

Az idegen férfi rápillantott, a tekintete sokáig függött rajta és aztán barátságosan feléje bólintott. Csermely megigazította a szemüvegét. Ugy rémlett neki, hogy az idegen mondani szeretne valamit.

– Csermely János elcsapott városi fogalmazó – mutatkozott be előzékenyen. Nem a Názárétihez van szerencsém?

A tiziánszakállú jólelküen, vidáman mosolygott. Dióbarna szemei kíváncsian és bátorítólag mustrálgatták a fogalmazó sovány alakját, elferdült nyakkendőjét, trottyos nadrágját. Csermely felélénkülve igazította meg a szemüvegét.

– Kérem szépen hadarta közlékeny hangon mi régi ismerősök vagyunk.... nem tetszik emlékezni erre a névre: Csermely?... Igen... én vagyok az... éppen az előbb szakítottam az emberiséggel.... Sokat hallottam Önről... igen... mit is akartam mondani... Sok reklámot csinálnak Önnek uram… sok reklámot... de semmi szív... semmi szeretet... Hazudnak uram.... csalnak uram... az Ön nevében... Én azt hiszem, kérem szépen... azt hiszem... hogy Önnek nem volt rentábilis... igen... nem volt rentábilis meghalni ezért az emberiségért... Mi a véleménye?

Az idegen férfi kezeit irgalmasan összefogva, meleg rokonszenvvel nézett az utána siető fogalmazóra.

Csermely, hogy ilyen barátságosan szóbaállottak vele, előadta szándékait a repülés problémájának megoldását illetően. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy nagy illetlenséget követett el tolakodásával és megkérdezte :

– Apropo... megengedi uram, hogy kövessem ?

Az élénk fecsegésre a bakon ülő kocsis és szállító-munkás hátrafordultak. A kocsis tréfás vigyorral emelte meg az ostorát és a fogalmazó felé pattintott.

– Hopp... hopp... távolodjék csak arrább egy kicsit a szekértől...

Viccelődve elzavarták a szekér mellől. A fogalmazó megállott és felocsudva hunyorgott a távozó Názáréti után. Igen, egészen jól elbeszélgettek. De kár, hogy ettől is eltiltották... Igen, hát már a Megváltóval sem szabad eldiskurálgatnia...

Csalódott, szomorú szemeire ráigazította a cvikkerét, megfordult és hazaballagott.

...A Majthényiék gazdasági udvarán az árnyékos eresz alá támasztott létrán üldögélve a csókák, seregélyek, libák és egyéb szárnyasok repülését figyelte; észleleteit jegyzőkönyvbe foglalta, hogy a téli hónapokban, amikor a repülés terén egy kis pangás áll be, kiépíthesse tudományos rendszerét. Tanulmányai azonban nem mozogtak csupán az elmélet bizonytalan, dudvás területein. Beható szemlélődései a baromfiudvaron arra a meggyőződésre vezették, hogy a fejlődés rendjén az emberi testből oly tökéletes repülőszervek fognak képződni, amelyek lehetővé teszik majd az embernek, hogy a gólyák és darvak példájára a tél unalma, a csalódás fájdalma és a társadalom mostohasága elől szárnyain egy szebb hazába költözzék. Kirándulhat a felhők közé, lepkéket kergethet az azuros levegőben etceterá. Valami kifürkészhetetlen logikai láncolatot követve reaktiválta nyugdíjba vonult bolhaszin felöltőjét, a felöltő körgallérját bádoglemezekkel bélelte ki, a gallért a felöltő ujjához erősítette és ha senkisem látta, felkapaszkodott a disznóól tetejére és szárnyaival néhány madárszerű mozdulatot csinált. Érezte a levegő ellenállását és egyszer-egyszer a magasba ugorva, rábízta elsoványodott, földhözragadt testét a levegőre. A kísérletek biztatón haladtak. Csak sovány karizmait kellett még gyorsabb mozgáshoz edzenie, hogy a benne szunnyadó szárnyösztönök felébredjenek és felragadják őt a disznóól tetejéről, kiemeljék a rögök porladó, céltalan világából, fel az étherbe, az embermentes, szabad végtelenbe. A szabadság és végtelenség utáni vágy, a Földdel szemben érzett egyre fokozódó idegenkedése megnövelték szorgalmát, karjait mozgatva sokáig sétálgatott a baromfiudvaron s ha belefáradt, leült újra a létra fokára, hogy elmerüljön az arra kószáló madarak röpülésébe. Majthényi gyakran lejött hozzá, hogy kutatásainak eredményéről meghallgassa, Anna is gyakori vendége volt. Magával hozta a kicsi Istvánt, akit szerfölött szórakoztattak öreg barátjának furcsa történetei. Anna is vidáman hallgatta ezeket a meséket, de a szeme mélyén csöndes részvét sötétlett, ahogy a fogalmazó zavart, bomladozó lelkébe pillantott.

Nyár végén megérkeztek Györgyék. Anna és Majthényi lementek a gazdasági udvarba, hogy Csermelyt a barátja megérkezéséről értesítsék. A fogalmazó tágra meredt, könnyes szemekkel hallgatta a hírt.

– Igaz ez? kérdezte elfulladva Pjotruska.... az én Pjotruskám... itt! Lehetséges ?

Anna. megfogta a kezét.

– Miért ne volna lehetséges, kedves pilótánk? György itt van a városban és nemsokára eljön magához.

A fogalmazó maga elé nevetett. Jól van, nagyon jól van. Majd itt fogja fogadni Pjotruskát.

Felmászott a létrára, hogy a szelek járásáról tájékozódjék. Aztán magára öltötte bolhaszin felöltőjét és fölkapaszkodott a disznóól tetejére. A lelkét gyönyör és édes izgalom járta át. Oh igen, most hát repülni fog. Az izmai edzettek már, a szelek kitünően működnek. Fel fog emelkedni a magasba és úszni fog az azur óceánban, mint egy sas, egy királyi sas. Hadd lássa Pjotruska, hogy ő sem vesztegette zabhegyezéssel az idejét. Pjotruska a szellem ozondús, napsütötte birodalmában kóvályog, de ő is, ő Csermely János elcsapott fogalmazó sem ragadt bele a degeszbe. De nem ám ... Hoháháhú... de mennyire nem.

Mikor megnyílt a kerítés ajtaja és az ajtónyílásban megjelent a György alakja, a fogalmazó átszellemült mosollyal meglibbentette szárnyait és a magasba rugaszkodva megdicsőülten zengte ámuló barátja felé:

–Ave...

Bolhaszin felöltőjének kiterjesztett szárnyaival olyan volt, mint egy óriásra nőtt sötét denevér. Nekilendülve néhány arasznyira a levegőbe emelkedett talán, a tiszta éther felé sovárgó vágyainak ereje emelte a magasba de a Föld kérlelhetetlenül visszaparancsolta s ő, aki bégetve öltött nyelvet minden parancsra, most engedelmeskedve a nehézkedés oktalan paragrafusainak, sebesen lezuhant a baromfiudvar tisztátlan porába. Ikarus is lezuhant; mások is lezuhantak már, de talán mégsem ilyen sebesen. Ez a nagy gyorsaság amely egy pillanatig őt magát is fájdalmas csodálkozásba ejtette teljesen érthetetlen volt lehervadt, megapadt testsúlyának és a Föld vonzóerejének fizikai viszonyát tekintve.

György dermedten nézte néhány másodpercig, aztán hozzásietett és felemelte szerencsétlen barátja fejét.

– Látta Pjotruska? – nyöszörögte a fogalmazó mosolyogva. — Látta Pjotruska ?... Egy kissé... mintha gyorsan tértem volna vissza...

Aztán eszméletlenül lehunyta a szemeit.

György és Majthényi óvatosan felemelték és bevitték a szobájába. Lefektették és Anna gondosan lehúzta a ruháit. A bolhaszinü felöltő bádoglemezei a hasába fúródtak, a meginduló belső vérzéstől elfakulva, alélt mozdulatlansággal feküdt sokáig az ágyán. Orvost hivtak, aki magához térítette. A vizsgálat nem sok jót igért. Ilona és György egész nap az ágya mellett ültek. A fogalmazót nagy belső fájdalmak gyötörték, de nem törődött a fájdalmaival, mellette volt most Pjotruska... Pjotruska... az ő egyetlen, kimondhatatlan barátja és osztályos társa, az egyetlen szív a szívek e zuzmarás jégkorszakában, amelyben bibliai szeretet lakozott iránta.

– Pjotruskám suttogta megindultan adja ide a kezét... hiszen még kezet sem szorítottunk.

György megfogta a kezét.

– Nem mondaná meg kérdezte fátyolos hangon, nevetést erőltetve hogy tulajdonképen hová akart elrepülni?

A fogalmazó száján néhány vércsepp szivárgott ki.

– Hová? kérdezte erőtlenül. Hová? Fölnézett a mennyezetre. Majd... majd benne lesz a menetrendben... Aztán... ha, majd ott leszek, Pjotruska megüzenem magának... Magának és... Ilonára nézett és a fejét meghajlás jeléül gyöngén megmozdította.

Bemutatkozott. Bocsánat.... Csermely vagyok... lezuhant pilóta... de sajnos... a számomra most már nemsokára legördülnek: a függönyök... Igen... Igen... nem lesz szerencsém többé.

György tiltó mozdulatot tett a kezével.

– Hagyja Pjotruska mondta a fogalmazó. Én most lepásszolok... Ugy sem igen volt sok keresnivalóm itt... Elfelejtettem iránytűt hozni magammal... Igen... Hiszen tudja... csak ugrándoztam itt... lábatlankodtam... mint bohócok a cirkuszban... amikor a szőnyeg kiteregetésénél akarnak segédkezni... Megbotlottam a saját lábamban... Mindegy... Mit is... Igen... Boldog vagyok Pjotruska... hogy itt van... Sohasem gondoltam.... hogy ilyen dekorativ környezetben fogok elpatkolni...

–  Ne tréfáljon Csermely korholta György fájó szívvel. Nincsenek fájdalmai?

– Fájdalmak galambocskám? ... Csak voltak ... Sok-sok fájdalom ... Két mázsával.... vagy két tonnával... már nem is igen emlékszem rá... Elmultak... Ide figyeljen... Mikor a nagy emberek meghalnak... akkor... ugye... alapszabályok szerint mindenkinek valami nagyot… valami szépet kell mondania?... “Több világosságot”... Én Pjotruska... én igen kicsi ember vagyok... Engem nem köteleznek az alapszabályok... hát csak azt mondom... igen... csak azt, hogy hoháháhú... Figyeljen galambocskám... Pagátot a kertben... egy ezüstfenyő alá temettem... Nem lehetne az... hogy mondjuk... melléje temessenek?... Ne haragudjon Pjotruska... csak ideiglenesen gondolom... Ideiglenesen... Amig feltámadunk... Nem lehetne?... A táblát is elkészítettem már... ott van a szekrény háta mögött... szíveskedjék Pjotruska megtekinteni...

Ilona kihuzta a táblát a szekrény mögül és résztvevő mosollyal olvasta el a rajta lévő írást. Aztán átnyújtotta Györgynek. A táblán ez állott:

 Pszt! Egy szóra vándor !

Itt alszik és álmodik Csermely János elcsapott fogalmazó egy Pagát nevű vizsla társaságában, akik elunván, hogy oly kevés igaz kutya és oly sok ember lakja e földet, fölszedték a sátorfájukat és egy vidámabb hazába költöztek.

 Meg fog gyógyulni mondta György tehetetlenül — s akkor magunkkal visszük... Meg fog gyógyulni és velünk jön... Ugye?

A fogalmazó ujjai görcsösen kapaszkodtak a György kezébe. Elhomályosuló szemei forró szeretettel tapadtak az író arcára.

 Szeretnék Pjotruska suttogta csendesen lehunyva síró szemeit nagyon szeretnék... de most már nem lehet... Most már végleg itt maradok... Igen... Belső vérzés... tudom... Belső vérzés galambocskám... Mintha nem lett volna egész éltemen át belső vérzésem... Na... mindegy Kiriljovics Pjotr... Hát csak rajta... Maga csak folytassa... Irjon... Minden írását el fogom olvasni... és Pagáttal ketten... igen... majd megtárgyaljuk a dolgot... És semmi temetés galambocskám... Ne verje magát költségekbe...

Éjfél felé sűrű vérhullám buggyant ki a száján. Kinyitotta a szemét és halaványan derengő mosollyal az íróra nézett. Megsimogatta a kezét.

– Na... hát most... alászolgája Kiriljovics Pjotr... És Önnek is madame... hálás köszönet...

Páter Izidor még idejében érkezett, hogy lefogja a fogalmazó elfáradt szemeit.