Előre kell bocsátanom, hogy ezzel a filmmel sokkal terjedelmesebben kellene foglalkoznom, mint amenynyire jelenleg módom van. Mert a „Potemkin” óta a „Nagyváros Szimfoniája” reprezentálja a legtisztábban a filmet, mint önmaga törvényü abszolut és kollektiv művészetet. Olyan el nem vitatható erővel, hogy ezzel kapcsolatban a filmesztétikának ujabb problémáira is ki kellene térni. A mai filmtől teljesen elütő „Nagyváros Szimfoniájában” láttam először majdnem százszázalékban realizálva mindazokat a határozott és határozatlan formában kialakult gondolatokat és képzeleteket, amelyeket a filmről, mint új művészetről alkottam magamnak. Ugyanígy a közönséget is néhány javíthatatlant leszámitva, mélyen megrenditette ez a találkozás. Ami ismételten bebizonyította azt, hogy az igazi művészet, a korszerü művészet mindig megtalálja az utat az emberiség és kora felé.

Pedig itt a közönség nem kapott szentimentalizmust. Nem gyönyörködhetett a stárok játékában és a mesében sem. Mert ennek a filmnek nincsen előrefogalmazott témája, nincsenek színészei. Nem szinpad, de nem is irodalom.

A Nagyváros Szimfoniája: film, tökéletes optikai szintézis: egy nagyváros (Berlin) kollektiv életének megmutatása. A film nem rekonstruál valamilyen történést, hanem maguk a jelenségek történnek meg benne. A filmképeknek, amelyekről Balázs Béla találón állapította meg, hogy csak jelenidejük van, anyaga a legteljesebb realitás, szereplője az élet (az emberek nem mint szinészek, hanem mint jelenségek vannak jelen), a fotógép lencséjének kemény tárgyilagosságán át felfogva. Tehát nem kigondolva, hanem meglátva, illetve megláthatóan. A képek a dolgok történéséből adódnak. Nincs bennük semmi szertelenség, érzelgős momentumok. Formájukban a modern secondplan kultúra helyett, visszatérnek a totalhoz, a second vagy premierplan ritkán fordul elő. De ezeknek a totalképeknek expanzivitásuk és mélységük van, anélkül, hogy a fotólencse távolságot lekicsinyitő karaktere érvényesülhetne bennük. Mert a képek, konstrukciók, nem szolgai másolásai a természetnek, amely konstrukció a fotografikus értelemben vett gépbeállitásban, illetve a dolgok beállításában mutatkozik meg. Minden egyes kép befejezett egész, nem részletek, nincsenek elvágva s így sohasem érezzük, mint a mai filmnél, hogy a kép széle csak határ s hogy azon tul is vannak dolgok. A sokszor teleobjektivvel fotografált képek váltakozó megvilágításának szuggesztíven kifejező ereje, a fény és formafelületek megragadó precizitása harmonikusan egészül ki a képkapcsolással, amelyben sohasem lép fel a csak totálkép kapcsolásának egyik kellemetlen következménye: a zökkenés. Miután a film mindig az optikai lehetőségekből indul ki, alapja mindig a tiszta vizualitás, a jelenetei önmagukban érthetően mutatkoznak meg, sohasem szorulnak felirati magyarázatra.

Dohogva zakatol a vonat Berlin felé. Zihál, a vidék és külvárosok szürke virradatában, izzadtan lohol a semaforok és jelzések között s amikor beér az állomásra apró vizgyöngycseppek ülik meg a fáradtságtól szinte elalélt gép testét. A város mély csendben piben. Az utcák álmosan dideregnek a hüvös hajnalban. Sehol senki. Az ablakfüggönyök lehuzva, az üzletek lezárva, a kirakatok viaszfigurái megdermedve. Mindenki alszik. Csak egy ív fehér papirost sodor a lassu szél ide-oda. Aztán feltünik egy nyujtózó puhaléptü macska, néhány hazasiető lump, végül az első munkás. Tempósan, kipihenten lépked egyedül. De később innét is, onnét is hozzácsatlakozik egy-egy társa, mígnem áradattá nő a munka hadserege a még alvó városban. A gyár vaskapuja szétnyílik előttük, a gépek, ezek a tele emberséggel, szenvedéllyel és mégis absolut pontossággal dolgozó gépek kinyujtják acélkarjaikat, egymáshoz lendülnek, egymásbafonódnak, a szivük, a tüdejük, impozáns testük munkába kezd. És nemsokára felsorakoznak csillogó fehéren, a teli tejesüvegek, másutt a hosszu karcsu kenyerek. A reggeli már kész. A város felébredhet. Az ablakokon felgördülnek a rollók, az ágynemük kihajlanak a levegőre, a remiz kapui felnyillanak, előjönnek a villamosok, hogy a megállóknál sorakozó tisztviselőket, kereskedőket a hivatalukba, üzleteikbe vigyék. Már fenn van a város. A hivatalokban dolgoznak az irógépek, a piacok tele bevásárlókkal, az üzletek redőnyei felgördülnek, a gyerekek is elmentek az iskolába, csak egy későnjövő kislány liheg még a kapu felé. Az igazgató uraz autójába ül, az arisztokrácia kilovagol. A vonatok, a villamosok, az autók, kocsik, összevissza és mégis rendben, mint az élet áradatának a megnyilvánulásai keresztülhömpölyögnek a városon, átszelik az utcákat, a tereket, lemennek a föld alá és fel a házak tetejére. A nap süt. Él, verejtékezik minden. Délelőtt. A villamosok és autók hosszú sorában az utca délelőtti képe: egy ló megdöglik, két ember összeverekedik, a sarki árus gesztikulálva ajánlja folttisztitóját, egy toprongyos alak szivarvégeket gyüjt, katonák vonulnak, a prostituált nő a kirakatok előtt kínálja magát, egy sztrájktanyán agitáló munkást elvisz a rendőr, egy ékszerüzlet gyémántjai előtt nyomorult asszony koldul, a forgalmi rendőr karja a magasba lendül, másutt egy kislányt vezetnek át a megállított autók előtt. A villamosok és a felajzott idegei a város organizmusának, a vonatok a házak előtt, a házak felett és alatt száguldva cipelik az embereket. Közben dél lesz. A kőmüvesek lekászmálódnak az állványokról és hozzálátnak a szalonnához. A város ebédel. Az utcán, a lacikonyhákban, büffékben, tejcsarnokokban, söntésekben, előkelő éttermekben eszik a város, a virslitől, a fantasztikusan feldiszitett tálakon körülhordott rákig és a külváros szemétjéből előkapart ételhulladékig, az ételek sokféleségét, egymásmellett a társadalom minden rétege. Most egy rövid időre ellankad a forgalom. Kevesebb a jármü. De nemsokára megjelenik a Berliner Zeitung am Mittag s erre ujra felélénkül az utca. Délután. Gyerekek játszanak a kapuk előtt, a strandokon, a kávéházak megtelnek, a gyárakban a gépek utolsót lendülnek, a munkásokat viszszaönti a városba a vonat, a jégpalotákban sietnek, korcsolyáznak, a folyón regattáznak, a sportpályákon football, futóverseny, autóverseny, lovaspóló, tennisz. Az irodákban, üzletekben is lehuzzák a redőnyöket. Sötét lesz. A transparensek fénykigyói, lángbetüi kigyulladnak, a varietékben akrobaták, a mozikban Chaplin, a színházakban félmeztelen revügörlök, a kocsmákban, pincelebujokban harmonikaszó mellett söröznek a proletárok. A vendéglőkben jazz, tánc, az utcán kereskedők, komoly férfiak, csitri lányok, asszonyok, gyerekek, köztük megint a macska, a sétálók ezrei a kirakatok életreragyogott viasszfigurái előtt. Kavarog, forr, tombol a város, a tánc örjöng a lokálokban, de az utcán már kevesen vannak. Csak a villamosok furják be fényszemeiket sürü egymásutánban a sötétbe. Az eső is zuhog. A lakások kivilágítva. Az utca azonban kihalt. Csak itt-ott lép egyegy magasrahuzott szoknya alól érzékien kivillanó térd után az autóba, izgatottan egy-egy férfi. De a város már alszik. Későre jár. A lumpok is hazamennek. Egy öngyilkos a vizbe ugrik és az utcák végén felszürkül az ég alja. Nemsokára ismét virrad. És aztán ujból kezdődik minden. A gépek, a villamos, a vonat, az autó, a robot... Lassan összeolvad a kép és a néző kábultan megy ki az utcára, a városba, amelyben az életét leéli és amelyet, most látta csak, nem is ismert. (Budapest)