Papp Z. Attila doktori értekezésének tárgya tudományos és gyakorlati értelemben is fontos és időszerű, hiszen a romániai magyar sajtó sokszínűsége, trendjei, támogatási gyakorlata, tabutémái, a főszerkesztők és újságírók nemzedékváltása és a kisebbségi sajtó szerepe gyakran vitatott, lényegi témái közbeszédünknek a magyar kisebbségi közéletben és Magyarországon egyaránt. Érdekes módon azonban a témát – különösen módszeres empirikus eszközökkel – viszonylag kevesen kutatták. Tudományos értéke mellett a disszertáció eredményei ezért közpolitikai (ezen belül média- és kommunikációpolitikai, illetve támogatáspolitikai) szempontból is eredményesen felhasználhatóak, és az értekezés gyakorlati értéke is számottevő, a nemzetközi szakirodalomban is párját ritkítja.

1. A nyomtatott sajtó a kisebbségi nyilvánosság egészében

Az első megjegyzés a mű témájának elhatárolására vonatkozik. A disszertáció hangsúlyozottan a romániai magyar sajtónyilvánosság sajátosságait, illetve a nyomtatott sajtóban dolgozó újságírók és főszerkesztők kutatását tűzi ki tárgyául. Megfordítva ez azt jelenti, hogy a szerző nem foglalkozik érdemben a romániai magyar médianyilvánosság más fórumaival, így a kisebbségi televíziós, rádiós és internetes nyilvánosság kérdéseivel, illetve a Duna Televízió és más magyarországi tévé- és rádiócsatornák által kínált médianyilvánossággal. Felvethető, hogy a kisebbségi magyar sajtóban dokumentált tabuképzés mennyire jellemzi más médiumok szerkesztőségi eljárásait és e médiumok tartalmát. Vajon a kisebbségi tévé- és rádióadásokban és az internetes portálokon is ugyanúgy tabunak számítanak az RMDSZ belső ügyei vagy az egyház, mint a nyomtatott sajtóban? 

Ide kapcsolódik még néhány további kérdés. Milyen helyet foglal el egyáltalán a magyar sajtó a romániai magyar társadalom médiafogyasztásában? Arra gondolok: lehetséges, hogy az elektronikus, a piacra jobban figyelő médiumok kevésbé tartják majd meg e tabukat, mint a médiapiacon lassan visszaszoruló napi- és hetilapok, nyomtatott sajtó. Indokolt lehet tehát a disszertáció eredményeinek további beágyazása a többek között Magyari Tivadar által közölt közönségkutatási, médiafogyasztási elemzésekbe, s a két kutatás közötti elméleti és empirikus kapcsolat kidolgozása.

A nyomtatott sajtó résznyilvánossága mellett különösen érdekes lehet az internetes lapok – elsősorban a Transindex újságíróinak, szerepfelfogásának elemzése.1 A disszertáció is említi az internetes hírforrások fontosságát az újságírók tájékozódásában. A nyomtatott sajtó újságíróinak internethasználata szignifikánsan összefügg egyes újságírói attitűdjeikkel. Például minél inkább használják az újságírók a netet hírforrásként, annál nyíltabban beszélnek a tabukról az interjúkban. Vagyis az internet révén kinyíló világnak egyik hatása a reflektált viszony kialakítása a saját orgánumhoz, a nyomtatott napi- vagy hetilaphoz. Összefoglalva ezt a kérdéskört, kutatástechnikai és elméleti okokból egyaránt indokolt a kutatást a sajtónyilvánosságra szűkíteni, ahogy az a disszertációban történt. Ám ugyanilyen indokolt lehet a sajtónyilvánosságra vonatkozó kutatási eredményeket és koncepciókat visszahelyezni az eredeti kontextusba, a kisebbségi nyilvánosság egészébe s kialakítani az elméleti viszonyt a kisebbségi nyilvánosság és médiafogyasztás más területeivel.

2. Sajtópiaci, médiagazdasági összefüggések

Általában is megfontolandónak tartanám a laptámogatási és médiapiaci összefüggések megvillantását. A disszertáció természetesen nem elemezheti részletesen a tárgykört, ám a médiagazdasági összefüggések, a sajtótámogatás romániai és magyarországi forrásainak vázolása jól mutathatják az értekezésben bemutatott sajtó politikai függésének, tabuképzésének okait. A strukturális okok, az olvasói piac viszonylagos kicsinysége miatt a kiadók, főszerkesztők gyakran kénytelenek állami, politikai források után nézni, ennek pedig politikai ára lehet: a két témakör így szükségszerűen összefügg. E témával a romániai magyar sajtó finanszírozásával és politikai függésével foglalkozik egyébként Ráduly Jánosnak az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Tanszékén néhány éve megvédett szakdolgozata is.

Igazán újszerűnek, adatgazdagnak és élvezetesnek tartom az újságírók szakmai szerepfelfogását, szerkesztőségi és társadalmi helyzetét, családi helyzetét, nyelvtudását, iskolai végzettségét stb. bemutató fejezeteket. A romániai magyar újságírók munkakörülményeit, anyagi helyzetét felmérő résznél felmerül egy téma, amely a magyarországi újságírók helyzetében igen fontos. Ez a vállalkozási viszony kontra munkaszerződés kérdése. A magyarországi újságírók jelentős részének nincs munkaszerződése, hanem szabadúszóként dolgozik, és családi BT-jén (Betéti Társaság) keresztül számlát bocsát ki a lapkiadó felé. Az újságíró számára ez adómegtakarítást jelent, hiszen a vállalkozási adókulcs alacsonyabb, mint a személyi jövedelemadó kulcsa. A kiadó pedig nem fizet nyugdíj- és egészségügyi járulékot az újságíró után, így az újságíró munkája a kiadó számára jóval olcsóbb. Látszatra így mindenki jól jár, a két fél nemegyszer megegyezik a bújtatott munkáltatói szerződésről. A dolog hátulütője azonban (az újságírók létbizonytalansága mellett), hogy ha az újságírót beperelik, a kiadó nem biztosít számára jogi védelmet. A jó oknyomozó és vélemény-újságírók ellen pedig gyakran indítanak peres eljárásokat a cikkek szenvedő alanyai. Egy látszólag csupán adóelkerülési eljárás tehát messzemenő következményekkel járhat az újságírói függetlenség és bátorság gyakorlása tekintetében, és így hatással lehet a sajtószabadság alakulására. Az eljárás olyannyira tömeges Magyarországon, hogy az újságírók számára a kormány külön adózási megoldásokat dolgozott ki. Érdekes lenne részletesebben tudni arról, hogy Romániában, illetve a romániai magyar újságírók körében hogyan alakul a „bétézés” (munkaszerződés nélküli munkavégzés) kontra munkaszerződéses alkalmazás kérdésköre, s ezt problémának érzik-e az újságírók. 

3. A tabu jelentése

A disszertáció központi eredménye annak kimutatása, hogy a romániai magyar sajtóban tabuk működnek. A tabuk létét a kutatásban elkülönített három főszerkesztői csoport másképp ítéli meg. A „menedzser” típusú főszerkesztők beszélnek legnyíltabban a tabukról, és ők nevezik meg a legtöbb tabut az interjúk során: ide tartoznak az RMDSZ-vezetők gazdasági érdekeltségei, korrupciós ügyei, magánélete, az egyház, az alkoholizmus és következményei a romániai magyarok körében, az anyaországi támogatások kérdése, a romániai magyar intézmények és felsőoktatás stb. A „lokálpatrióták”, a helyi lapok főszerkesztői már kevésbé pontosan fogalmazzák meg a tabukérdések mibenlétét, de ők is az RMDSZ-t és az egyházat, valamint bizonyos helyi ügyeket említenek. A harmadik típus megjelenítői, az „örökösök” hagyományos nemzeti szerepfelfogást képviselnek: ők már vonakodnak nyíltan említeni a tabuk létét (főleg a saját lapjuknál), de elismerik bizonyos szelektivitás gyakorlását a szerkesztőségben.

A disszertáció nyomán érdemes lehet elgondolkodnunk azon, mit jelent pontosan a tabu fogalma, milyen értelemben használjuk ezt a fogalmat. Mit jelent pontosan az, hogy e témák érinthetetlenek? Hogyan érvényesülnek a tabuk, hogyan és miért maradnak azok? Mi a szerepük, jelentőségük, mennyire központi kérdéseket, szervezeteket, témákat érintenek? (A disszertáció szerint nagyon is központi jelentőségű intézményekről, témákról van szó, de az értelmezésben még marad kifejtenivaló.) Az újságírók felfogásában és napi gyakorlatában mi a tabuk jelentése, hogyan viszonyulnak hozzájuk? Mi a tabuk minősége, melyek a típusaik? A szentségnek tartott tabuk, az öncenzúra jellegű tabuk és a szexuális tabuk meglehetősen különböznek (utóbbiakkal kapcsolatban érdekes lenne többet tudni az újságírók vallási hovatartozásáról és vallásosságának mértékéről). Meggyőződéses önszabályozásként, önszántukból tartják tiszteletben az újságírók a tabukat vagy kényszerből követett öncenzúraként? Előfordulnak-e jellemző véleménykülönbségek, esetleg konfliktusok, amelyek egyfajta, intézményesebb eljárás, cenzúra működésére utalhatnak a politikai tabuk esetében? Alulról, a kisebbségi civil társadalom felől, avagy felülről, az intézmények, politikai szervezetek irányából érkezik a sajtóbéli tabuállítás igénye?

E tabukkal kapcsolatban felmerülnek mélyebb, elméleti jellegű kérdések is. A tabuképződés mechanizmusait eredetileg a vallásantropológia, a szociológia és a mélylélektan tárta fel. Használhatóak e klasszikus tabukoncepciók és mai szaktudományos változataik a nyilvánosság tabuinak értelmezéséhez? Mi maga a tabu, honnan ered, milyen funkciókat tölt be a társadalom életében? A tabu fogalma Durkheim (A vallási élet elemi formái), Freud (Totem és tabu), számos klasszikus antropológus és mai követőik számára a totemhez, a fétishez, a szentként tisztelt objektumhoz, intézményhez kapcsolódik.2 Melyek ezek a tabuk mögött álló totemek, fétisek egy nemzeti kisebbség, jelesül a romániai magyarság esetében? Véleményem szerint a kutatás eredményeinek interpretációjában támaszkodni vagy legalábbis utalni lehetne a klasszikus és kurrens politikai antropológia koncepcióira, Victor Turner, Mary Douglas, Christal Lane, Katherine Verdery és mások műveire a taburól és a rituáléról.3

Különösen gyümölcsöző lehet a nacionalista rituálékkal és tabukkal, például a nemzeti zászlók rituáléival foglalkozó kommunikáció-antropológia (pl. Carolyn Marvin4) és kultúrakutatás, illetve funkcionalista médiaelmélet koncepcióihoz való elméleti kötés (Jeffrey Alexander5, Császi Lajos művei6), hiszen ezek a közösségi önszabályozás központi rendszereként elemzik a nemzeti rituálékat és a tömegmédiát.

4. Történeti perspektívák

A disszertáció gazdag történeti anyaga, nagy ívű áttekintése lehetőséget teremt arra, hogy a 21. századi újságírói szerepvállalást történeti horizont előtt lássuk. Voltak-e a maihoz hasonló tabuk a korábbi történelmi időszakokban? Hogyan alakul a kisebbségi ethosz, a kisebbségi értelmiségi és újságírói-szerkesztői szerepfelfogás hosszú távon? Felgyorsult-e ezen történelmileg kialakult értelmiségi ethosz átalakulása, illetve mennyire adekvát ez az ethosz ma, a demokratikus többpártrendszer politikai körülményei, az RMDSZ többszöri kormányzati szerepválallása, illetve Románia küszöbön álló európai uniós csatlakozása időszakában? Vagy az intézményi, politikai átalakulás túl felszíni a nemzeti társadalmak mélyfolyamainak, hétköznapi együttélésének szempontjából? Érzésem szerint itt még nyílnak lehetőségek a kutatási eredmények értelmezésében.

5. Modellalkotás és nacionalizmuselméletek

Az értekezés a kisebbségi értelmezési keretekkel kapcsolatban bevezeti a „keretizmus” fogalmát. Ha jól értem, ez arra utal, hogy a romániai újságírók a kisebbségi, nemzetmegtartó ethoszt tartják legfőbb értelmezési keretüknek, amely megszabja szakmai tevékenységük kereteit és információközvetítői és feldolgozói munkájuk értelmezési kereteit egyaránt. Őszintén szólva a disszertáció valamennyi meglátását és új koncepcióját (például a három főszerkesztői típus elkülönítését és megnevezését) telitalálatnak vagy megfelelőnek érzem, ezt a fogalmat (a „keretizmust”) azonban véleményem szerint tartalmában is érdemes volna pontosítani, és más nevet kellene neki adni. A „keretizmus” fogalma arra utal ugyanis, vagy legalábbis úgy érthető, mintha az értelmezési keretek speciálisan a kisebbségi újságíró-ethoszhoz kötődnének. Mintha létezne, létezhetne újságírás értelmezési keretek nélkül. Pedig az újságírás valamennyi formája – a pártos, az oknyomozó, a civil-közszolgálati, a mozgalmár, a véleményújságírás, de az objektív újságírás is – használ értelmezési kereteket. Enélkül újságírást gyakorolni vagy elképzelni alighanem lehetetlen volna.

Két jellemző idézet a disszertációból: „A kilencvenes években kibontakozott romániai újságírást mondhatni végigkíséri a nacionalista diskurzus, az etnikai előítéletek nyilvános formában való közzététele.” „A többségi nemzettel szembeni toleranciát úgy értelmezhetjük, hogy a [romániai] magyar újságírók magánszférájukból kizárják a románokat.” Mindez arra utal, hogy a nacionalizmus egyes elméletei igen relevánsak a disszertáció számára. Emellett szólnak elméleti és történeti szempontok is. Gondoljunk csak Benedict Ander-sonnak a disszertációban is idézett, Képzelt közösségek című (magyarul is hozzáférhető), nagy hatású munkájára, amely a nyomtatott sajtó szerepét központi jelentőségűnek mutatja a nacionalizmus kialakulásának történetében. De utalhatunk Karl Deutsch, Ernst Gellner, Eric Hobsbawm, Anthony Smith és mások munkáira is.7 Vajon felhasználhatóak-e a nacionalizmus-szakirodalom klasszikusainak – valamint a kisebbségi nacionalizmus kurrens irodalmának – érvei a disszertáció eredményeinek értelmezésében? Elméleti szempontból ez alighanem gyümölcsöző lehet, gazdagíthatja az eredmények interpretációját.

A disszertáció konklúziója megkísérli kialakítani a kisebbségi sajtónyilvánosság modelljét. A szerző helyesen ismeri fel, hogy a Riggins 1992-es klasszikus, a kisebbségi médiáról írt művében esetünkre csak korlátozottan alkalmazható szempontrendszert alakított ki. Riggins elsősorban őslakos (bennszülött) kisebbségek (amerikai és ausztrál őslakosok, eszkimók) és bevándorlók kisebbségi médiájával foglalkozott, a rájuk vonatkozó asszimilációs és integrációs kísérleteket elemezte gyümölcsözően a kisebbségi médiapolitika területén.8 

Papp Z. Attila ezzel szemben Brubaker hármas felosztását használja, amelyben a kisebbség, a nemzetiesítő állam és az anyaország viszonyrendszere már összetettebb elemzést tesz lehetővé. Ez a modell nemcsak a magyar, hanem számos más közép- és kelet-európai nemzeti kisebbség médiapolitikájának elemzésére remekül felhasználható. E modell feltétlenül a disszertáció értékeihez tartozik: nagy ívű és találó mozdulat volt Brubaker fogalmaihoz nyúlni.

A zárómodell véleményem szerint kitűnő alapvonásokat tartalmaz egy tartalmas szintézis kidolgozásához. Tulajdonképpen egy rövid, ám találó vázlat, amelyet érdemes lehet még több tartalommal feltölteni. Elsősorban arra gondolok – amit a szerző maga is megfogalmaz –, hogy az újságíró-vizsgálat eredményeit érdemes összevetni a romániai magyar lapok tartalmának és diskurzusainak elemzésével. A szerző maga is utal rá, hogy a tartalom- és diskurzuselemzés és az újságíró-kutatás egy nagyobb, közös szintézis részeit alkothatja. Joggal mondhatjuk, hogy ehhez a szintézishez a disszertáció az újságíró-kutatás részt megoldotta. Szükséges még a romániai magyar nyilvánosság tartalmi és diskurzus-kutatásainak összefoglalása és strukturális-piaci helyzetének elemzése. Ezek egységbe foglalásával a következő lépés a szintézis megalkotása lehet.

Felmerül a kérdés: a modell mennyire alkalmazható más magyar kisebbségek sajtónyilvánosságának (például a szlovákiai magyar nyilvánosság) megértésére, illetve más európai kisebbségi nyilvánosságok elemzésére. Mi az elméleti hatóköre, relevanciája, s milyen tényezők magyarázhatják az eltérést más kisebbségi társadalmakban?

JEGYZETEK

1. Lásd például Kelemen Attila Ármin: HOME JOGOK. Segédszempontok az RMDSZ politikai cenzúrájához című cikkét (Transindex, 2004. június 25.), amely a disszertáció tárgyához kötődő kérdéskört elemzi. http://kelemen. transindex.ro/ ?cikk=156

2. Durkheim, Emile. 2001. The elementary forms of religious life. Introduction and notes by Cladis, Mark S. Oxford: Oxford University Press; Freud, Sigmund. 1955. Totem and taboo and other works. London: Hogarth Press; Pickering, W.S.F. ed. 1994; Durkheim on religion. Atlanta, Ga.: Scholars Press.Alexander; Jeffrey C. 1988. Durkheimian Sociology: Cultural Studies. Cambridge: Cambridge University Press; Alexander, Jeffrey C. and Philip Smith. eds. 2005. The Cambridge companion to Durkheim. Cambridge: Cambridge University Press; London: Routledge.

3. Turner, Victor. 1991 [1969]. The ritual process: structure and anti-structure. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press; Douglas, Mary. 1996 [1966]. Purity and danger: an analysis of the concepts of pollution and taboo; Lane, Christel. 1981. The rites of rulers: ritual in industrial society: the Soviet case. Cambridge: Cambridge University Press; Verdery, Katherine. 1999. The political lives of dead bodies: reburial and postsocialist change. New York: Columbia University Press.

4. Marvin, Carolyn and David W. Ingle. 1999. Blood Sacrifice and the Nation: Totem Rituals and the American Flag. Cambridge: Cambridge University Press

5. Alexander, Jeffrey. 1981. The Mass Media in Systemic, Historical, and Comparative Perspective.  In: Katz, Elihu and Tamás Szecskő (eds.), Mass Media and Social Change. London and Beverly Hills: Sage, 17-52; Alexander, Jeffrey C. and Ronald N. Jacobs. 1998. Mass Communication, Ritual and Civil Society. In: Liebes, Tamar and James Curran (eds.) Media, Ritual and Identity,  London: Routledge, 23-41; Alexander, Jeffrey C. 2003. The meanings of social life: a cultural sociology. New York: Oxford University Press; Alexander, Jeffrey C. [et al.] 2004. Cultural trauma and collective identity. Berkeley: University of California Press.

6. Császi Lajos. 2002. A média rítusai. A kommunikáció neodurkheimi elmélete. Budapest: Osiris.

7. Deutsch, Karl W. 1953. Nationalism and social communication: an inquiry into the foundations of nationality. Cambridge, Mass.: MIT Press; Gellner, Ernest. 1983. Nations and nationalism. Oxford: Blackwell; Gellner, Ernest. 1997. Nationalism. London: Weidenfeld and Nicolson; Hobsbawm, Eric and Terence Ranger. eds. 1992. The Invention of Tradition. Cambridge: Cambridge University Press; Smith, Anthony D. 2001. Nationalism: theory, ideology, history. Cambridge: Polity; Smith, Anthony D. 2000. The nation in history: historiographical debates about ethnicity and nationalism. Hanover, NH : University Press of New England; Smith, Anthony D. 1998. Nationalism and modernism: a critical survey of recent theories of nations and nationalism. London: Routledge.

8. Ennél átfogóbb szemléletű és frissebb a következő összehasonlító áttekintés: Browne R. Donald. 2005. Ethnic Minorities, Electronic Media, and the Public Sphere: A Comparative Study. EURICOM Monograph, Hampton Press.

*Papp Z. Attila tanulmányához kapcsolva közöljük Sükösd Miklós opponensi véleményének néhány részletét. (Szerk.)