Miként a politikára vonatkoztatott fogalmainkkal lenni szokott, tartalmuk – miközben jelentésük egy részét megtartják – egyes történelmi-politikai korszakváltozások („rendszerváltozások”) során jelentős mértékben módosul. Így van ez a kormányozni (a kormányhatalom birtokában cselekedni) és ellenzékben lenni mindkét tagja esetében. Egy triviális példát hozva: könnyen belátható, hogy mindkét fogalom más cselekvés- és magatartásmódot, politikai pozíciót, szerepet, jogi állapotot, intézményrendszert, mozgásteret, eszközhasználatot stb. ír le egy diktatúrában, mint egy demokráciában.

Egy diktatúrában a kormányzati uralom voltaképpen minden hatalom birtoklását feltételezi, szélsőséges esetben – a totalitárius diktatúrák ilyenek voltak – kizárva még a passzív rezisztenciában kifejezésre jutó vis inertiae, a nem tevés hatalmát is. Ilyen körülmények között politikailag értelmezhető, a politikai rendszer elemét alkotó ellenzék értelemszerűen nem létezett; a „másként gondolkodás” vagy rejtett magatartásforma, titkolandó érzület, vagy pedig illegális cselekedet, bűncselekmény volt. Egy monolitikus rendszerben az ellenzékiség inkább érzelmi-erkölcsi, másik oldalról pedig pszichológiai-jogi, mint politikai kategóriaként ragadható meg.

De a versengő pártrendszereken belül is lehetnek jelentős különbségek mind a kormányhatalom birtoklását, mind pedig opponálását illetően. A kormányzati tevékenység jellegzetességeit tekintve például nem mindegy, hogy a versengés tisztán parlamentáris rendszerben zajlik, melynek tétje a törvényhozói és végrehajtó hatalom egészének birtoklása (az ún. Westminster-modell), ahol tehát a győztes párt mind a törvényhozást, mind a végrehajtó hatalom teljességét birtokolja, persze, az alkotmányos keretek között, vagy pedig egy olyan modellben (mint például az Egyesült Államok politikai rendszerében), ahol a törvényhozás és a végrehajtás élesen elkülönül. Más az ellenzék szerepe is: az előbb említett modellben az ellenzéknek igen kevés eszköze van a kormányzás befolyásolására, hisz a kormány – fegyelmezett többségére támaszkodva – függetlenítheti magát a kisebbség akaratától, amely tehát csak a kormányzat feletti ellenőrzés megszerzésével, azaz a parlamenti többség megszerzésével gyakorolhat befolyást a kormánypolitika meghatározására. A másik esetben a parlamentben valódi „törvényhozói munka” folyik, amelyben a végrehajtó hatalomnak esetről esetre kell megnyernie a „kormánypárt” – de helyesebb, ha így mondjuk: az elnök pártjának – támogatását, amely azonban akár kisebbségben is lehet. Más tehát a kormánypárt, illetve az ellenzék tevékenységének tartalma a két modellben. Az előbbi típushoz tartozó „vitaparlamentben” a kormánypárt feladata a kormány támogatása, a szükséges többség biztosítása a törvényhozásban, az ellenzéké a politikai nyilvánosság fenntartása, a kormány tevékenységének ellenőrzése. A másik típushoz tartozó „munkaparlamentben” a kormánypárt funkciója – a kormány támogatása mellett – a kormányzati politika, a törvényhozás befolyásolása, amelynek során akár az ellenzékhez tartozó képviselők támogatására is számíthat. Itt az ellenzékiség tartalma is összetettebb: a végrehajtó hatalom ellenőrzése mellett a kormányzásra gyakorolt befolyás is tetten érhető. Akár oly módon is, hogy az ellenzék – a törvényhozásban vagy annak egyik házában többséget alkotva – a végrehajtó hatalmat tevékenységében erőteljesen korlátozhatja, kompromisszumokra kényszerítheti.

A kormányhatalom birtoklásának, illetve az ellenzékiségnek a tartalmát a pártrendszer adott állapota is befolyásolja. Másként vetődik fel a kormányozni/ellenzékben lenni kérdése egy kétpártrendszer, illetve egy sok pártból álló párttagoltság esetén. Az előbbi esetben a választások egyértelműen kijelölik az egyes pártok pozícióit, és – az egészen extrém helyzeteket leszámítva – fel sem vetődhet a kormányozni vagy ellenzékbe menni dilemmája. Egy heterogén – de különösen egy extrém módon tagolt – pártrendszerben viszont ez lesz a pártok előtt álló döntések között az egyik legfontosabb. Többek között azért is, mert a kormányhatalom birtoklása, maga a kormányzás mint tevékenység mást jelent, ha egy párt – vagy értékrendi azonosság alapján kialakuló pártcsalád – egyedül alakít kormányt, vagy pedig más, nem azonos politikai tömbhöz tartozó pártokkal koalícióban. Az előbbi esetben a kormányzati akarat viszonylag homogén, hosszabb távra szóló, tervezett lehet, a másodikban összetettebb, bizonytalan, ad hoc jellegű, állandó egyeztetést, alkudozást igényel. A kormánytöbbség biztosítása érdekében zajló egyeztetésekből ugyanis bármikor kiválhat vagy kizárható egy addig kormányon lévő párt, és bekapcsolódhat egy ellenzékben lévő politikai erő. Lehetséges olyan ellenzéki politika is, amely a kormánykoalíció szétbomlasztására és új kormányzati többség létrehozására törekszik olyan párt részvételével, amely a korábbi kormánykoalíció résztvevője volt. Ilyen esetekben nem vagy nem csupán a választások döntenek a kormányhatalom birtoklásáról és arról, hogy mely pártoknak jut az ellenzéki szerep, hiszen a kormányhatalomban való részesedés a parlamentbe került pártok közötti egyezkedéstől is függ. Létezhet akár olyan párt, amely választási eredményeitől szinte függetlenül, szabadon dönthet arról, hogy a kormánytöbbséghez vagy az ellenzékhez tartozzon. Ismerünk elegendő példát arra, hogy egy kormánykoalíció felbomlik, illetve átalakul a változatlan összetételű parlamenten belül; valamely párt kormánypártból ellenzékivé, egy ellenzéki párt pedig kormánypárttá válik a pártok közötti egyezkedés zátonyra futása vagy sikere esetén.

Mást jelent vagy jelenthet ilyen körülmények között a kormányzásban való részvétel, illetve az ellenzéki pozíció az egyes pártok érdekei, az előnyök és hátrányok számbavétele szempontjából nézve is. A kormányhatalomban való részesedés költsége ugyanis bizonyos helyzetekben igen magas. A kormányzati pozíció elfogadásáról vagy elutasításáról hozott döntés a párt további sorsát illetően akár sorsdöntő lehet, hisz elvezethet szavazóbázisának szétmorzsolódásához, pártszakadáshoz, önálló pártként való létezésének megszűnéséhez is.

Az ellenzékiségnek különböző formái létezhetnek a politikai törésvonalak és a politikai kultúra állapotából következően. Kissé leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk, hogy van koalícióképes és nem koalícióképes, a lehetséges kormánytöbbség irányába nyitott, illetve zárt, ilyen-olyan okokból kompromisszumra képtelen ellenzékiség. Az intranzigencia következhet értékválasztásból, de a párt támogatóinak szociokulturális sajátosságaiból is.

Láthatjuk, sajátosan vetődhet föl a kormányon lenni/ellenzékben lenni kérdése olyan pártok esetében, amelyek a párttagoltságot meghatározó domináns törésvonalaktól eltérő elvet, érdeket, értéket, entitást visznek be a politikai versengésbe és képviselnek – sikerük esetén – a parlamentben. Ilyenek lehetnek például egy régióhoz, nemzeti kisebbséghez, kisebbségben lévő vallási csoporthoz vagy egyetlen ügyhöz – például a környezetvédelemhez – kötődő pártok, amelyeknek korlátozott bázisukhoz való erős kötődéseiknél fogva nincs esélyük arra, hogy többséggé váljanak.

E pártok esetében a koalíciókötés problémája sajátos dimenziót nyer. Egy radikális ökopárt például aligha lehet része olyan kormánytöbbségnek, melynek többi alkotója a gazdasági növekedés dinamizálására törekszik. A többség által a peremre szorított, önmeghatározásából következően ellenségként szemlélt etnikai vagy vallási kisebbséget képviselő párt sem válhat koalíciós partnerré, ha a vele kötött szövetség a vallási vagy etnikai értelemben vett többségre támaszkodó párt esetében támogatói elvesztésével jár. Ha valamilyen kényszerhelyzet következtében a többségi véleményt képviselő párt mégis hajlandóságot mutat a koalíciókötésre, a döntési helyzetbe kerülő „kakukktojás” pártok is nem könnyen feloldható dilemmával találkoznak. Azzal ugyanis, hogy politikai létük egy kisebbségi érdekhez, egy ügyben való elkötelezettséghez kötődik, a kormányzati részvétel viszont megköveteli, hogy a politikai közösségen belül létező domináns érdekekhez, értékekhez, ügyekhez is igazodjanak, és a belőlük következő konfliktusokra választ keressenek, döntéseket hozzanak, még akkor is, ha azzal kapcsolatban nincs mondanivalójuk, vagy ha párthatározattá vált állásfoglalásuk saját bázisukat végletesen megosztja. Egy etnikai elven szerveződő párt kínos helyzetbe kerülhet, ha – mondjuk – állást kell foglalnia osztálykonfliktusok esetén, egy ökopárt akkor, ha valamilyen nemzetbiztonsági kérdés megválaszolása osztja meg a politikai erőket.

Mivel nem lehet szándékunk a kérdés teljes körű tárgyalása, a probléma rétegzettségének bemutatásához már csak egyetlen szempontot említünk. Az ellenzékiség tartalmát tekintve különbséget tehetünk a kormányképesség kritériumai alapján is. Létezhetnek – és léteznek – olyan pártok, amelyek az adott alkotmányos rend keretei között a választások eredményeként válhatnak kormánypárttá vagy ellenzékké, de lehetnek olyan pártok is, amelyek – a választási eredményektől függetlenül – nem juthatnak a kormányzati hatalom birtokába programjuk döntő elemeinek feladása vagy pedig az alkotmányos rend alapvető megváltoztatása nélkül. Hogy egy távoli példát említsek: Magyarországon 1905-ben hiába nyert választásokat a „nemzeti koalíció”, az adott alkotmányos rendben csak az után alakíthatott kormányt, hogy a koalíció legerősebb pártja, a Függetlenségi Párt a kormányképessé válás érdekében „paktumot” kötött a törvényhozói és végrehajtó hatalom egyik tényezőjének számító uralkodóval, lemondva olyan követeléseiről, amelyek Ferenc József – és persze a politikai elit számos más szereplője – megítélése szerint ellentmondtak az államszövetségként felfogott Osztrák–Magyar Monarchia érdekeinek. A „rendszer-ellenzékiséghez” tehát egy sajátos dilemma kapcsolódik: az adott alkotmányos renden belül kormányképessé csak elvei, céljai meghatározó elemeiről való lemondás, esetleg törekvései egy részének zárójelbe helyezése árán válhat, vagy pedig a legalitás elvével szembefordulva forradalmi erővé lesz.

Ahogy az ellenzékiség mint politikai pozíció, szerep, funkció, mentalitás, gondolkodás- és beszédmód különböző formákat ölthet, a kormányhatalom birtoklása is sok mindent tartalmazhat; feltéve, hogy a kormányzati hatalmat nem csupán valamiféle zsákmánynak tekintjük, amelynek megszerzéséért politikusok csoportjai – akár a rablóbandák – vetélkednek.

De hát – bármily nehezünkre esik is – próbáljuk végiggondolni, mit is jelent a kormányzati hatalom birtoklása. Bizonyára zsákmányt is – presztízst, anyagi előnyt és efféléket a politikusok, valamint klienseik részére. De aligha hihetjük, hogy ezzel leírtuk a kormányzást. A kormányzó erőknek a közügyekkel, a politikai közösség igényeivel, jólétével, biztonságával, elégedettségével, a nemzetközi kapcsolatok fenntartásával, a különböző társadalmi szférák tevékenységének összehangolásával, működési feltételeik biztosításával, a közösség egészét érintő döntési alternatívák feltárásával, a közöttük való választással, a társadalom felől érkező kihívások megválaszolásával, egymással végső soron összeegyeztethetetlen igények kielégítésével, rangsorolásával, összhangjuk megteremtésével – egyszóval a közérdekkel, a közjóval is kell foglalkozniuk. A kormányzati hatalom megszerzésére irányuló akarat motívumai közül aligha zárhatjuk ki azt a meggyőződést, hogy az adott párt, politikuscsoport jobb, igazságosabb, hatékonyabb választ képes adni a kihívásokra versenytársainál. Lehet persze jól vagy rosszul, sikeresen vagy sikertelenül, közmegbecsülést vagy közmegvetést kiérdemelve kormányozni, de nehéz elképzelni olyan kormányzó erőt, kormányzati akaratot, amely ne a jó kormányzásra, ne a kormányzottak üdvére törekedne, természetesen azon célok megvalósítását tartva szem előtt, amelyeket jónak, hasznosnak tekint. És persze szembefordulva más politikai csoportokkal, amelyek opponálják döntéseit, mert más célokat követnek, vagy pedig úgy gondolják, hogy más úton, más eszközökkel inkább, kevesebb áldozattal elérhetők, mint azt riválisaik állítják.

Ebből a nézőpontból nem tehetünk különbséget a kormányok, de talán még a kormányzati rendszerek között sem. Már csak azért sem, mert nagyon nehéz lenne a szándékok nemes vagy alantas voltát igazolni bármely kormány, akár még egy diktatórikus eszközöket használó kormány esetében is. Úgy vélem, nemcsak kevés esetben hangzik el, hanem kevés esetben igazolható is, hogy egy kormány az „elhatároztam, hogy gazember leszek” típusú választás alapján hozza meg döntéseit. A következmények azonban vizsgálhatók. Rossz kormányzás jó szándék eredménye is lehet; mint tudjuk, a pokolba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve.

Nos tehát a kormányzás az eredményeken, a következményeken megítélhető; következésképpen vele szemben a felelősség felvethető. A kormányzó politikai erő felelős tetteiért, és felelősségre vonható. Jogi értelemben is természetesen, amennyiben törvényt sért, erkölcsi értelemben, amennyiben vét a morális követelményekkel szemben, és politikailag is, amennyiben nem képes megfelelni ígéreteinek, a jó kormányzás igényeinek. Ebből az aspektusból nézve viszont már tehetünk különbségeket a kormányzati rendszerek között: a felelősség korlátozó ereje kevésbé hat a diktatórikus és inkább érvényesül a demokratikus rendszerekben. Többek között éppen azáltal, hogy az utóbbiakban létezik a hatalmi eszközökkel is rendelkező ellenzék, amely képes ellenőrizni, megbuktatni a kormányt, képes a kormányt önigazolásra, versenyre, megmérettetésre, a felelősség terheinek viselésére kényszeríteni. Legelsősorban azáltal, hogy döntéseit „megfellebbezheti” a parlament, a nyilvánosság, a bíróságok, illetve a hatalom legfőbb birtokosa, a nép előtt.

A kormányzati hatalom birtoklása tehát nemcsak szabadságot, a jó vagy a rossz közötti választás lehetőségét, a döntésre való képesség birtoklását adja meg, hanem a felelősség terhének viselését is jelenti. És ez bizony oly nagy teher lehet, hogy van ember, sőt lehet párt is, aki amely bizonyos helyzetekben e terheket nem képes hordozni; lemond a hatalomról, vagy nem vállalja azt, még ha oly édes is.

A kormányzati vagy ellenzéki pozíció közötti választás fontos, esetleg életbevágóan fontos döntés lehet egy politikai erő számára. Mert igaz ugyan, hogy a pártok közötti versengés tétje a kormányzati hatalom megszerzése, ám a túlélést, a célok megvalósítását esetenként inkább szolgálhatja a kormányzati hatalomtól való távolmaradás, mint annak elfogadása. Mert mire jó a hatalom, ha éppen a legfontosabb célok elérésére nem használható?

A kormányhatalom birtoklásának „édességét” 1848-ban már megismerő, de akkor – 1866-ban – éppen a kormányzati hatalomban való részvételért harcoló Eötvös elmélkedett ekként naplójában: „Szabadon követni meggyőződésünket tetteinkben és minden nyilatkozatainkban, a legfőbb élvezet, melyet a férfi az életben találhat, de az ár, melyért ezt elérhetjük, az, hogy a tömeg tapsairól s azon hatalomról, melyet sokaknak egyetértése ád, le tudjunk mondani. Valóban szabad s egyszersmind hatalmas is nem lehet senki e világon.” (Eötvös József: Vallomások és gondolatok. Magyar Helikon, Bp., 1997. 655.).

E sorok leírása után néhány hónappal Eötvös ismét miniszter. Úgy látszik, a személyes szabadságnál létezett számára fontosabb érték is, melynek parancsára – a „legfőbb élvezetről” mégis lemondva – a hatalmat választotta.

Vajon mi lehetett az?