Balla Bálintot elismert szociológusként tartják számon. Milyen új szociológiaelméleti eredmények révén került a nyugati társadalomtudományok figyelmébe?

Szociológiai munkásságom lényegére két, korábban
tudományomban nem használatos, illetve nem ismert fogalom bevezetését tartom jellemzőnek: az egyik a káder (totalitárius rendszerek szervezési és emberi alapmintája), a másik a szűkösség (egyéni és társadalmi mivoltunk fő mozgatóereje). Mindkét témakörben tanulmányokat és monográfiákat írtam, mindkét fogalom társadalomtudományi lexikonoknak is szócikke.

Egyik munkájában arról ír, hogy életpályája alakulásában ’56 meghatározó jelentőséggel bírt. Konkrétan milyen szerepe volt a szabadságharcnak abban, hogy 1965-ben Németországba emigrált?

A forradalom lenyűgözött. Tevékenységem csodával határos módon nem vont retorziót maga után. Az országot sem akartam távozással cserbenhagyni, hanem optimista lényemmel igyekeztem a magam akkor még egyéni szociológiai módszereivel munkahelyeimen, a szocialista nagyiparban Németh Lászlóra gondolva egyfajta „minőségi forradalmon” munkálkodni. Kísérletem azonban kudarccal zárult. Amikor a hatvanas években nem engedtek a végre induló szociológia közelébe, elhagytam az országot azzal, hogy „én majd megmutatom”: két-három éven belül nyugati szociológiai diplomával térek haza. Tehát kései ’56-osnak is tarthatom magam. Visszatérésem azonban két-három évtizedig tartott.

Személyes életpályája viszonylatában milyen további jelentősége volt ’56-nak?

Óriási, mert 1969-ben már szociológusként néhányad-magammal – köztük Cs. Szabó Lászlóval és a ma is aktív Szöllősy Pállal – megalakítottuk az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet. Első csoportjaink aktív ’56-osokból álltak, és ebben a szellemben dolgoztak. Összejöveteleinken ’56-ról mindig megemlékeztünk, és 1986-ban Harminc év címmel egy 25 tanulmányt tartalmazó vaskos kötetet adtunk ki. Ez Nyugaton is hamar elfogyott, keletebbre pedig el sem kerülhetett. Azonban az ötvenedik évfordulóra is kihozunk egy tanulmánykötetet. Ebben ’56-ról kortársakon kívül az erdélyi és a felvidéki események is tárgyalásra kerülnek, és mai fiatalok is szólnak majd ’56-ról.

Volt-e az októberi forradalomnak szerepe abban, hogy tudományos munkásságában nagy figyelmet szentelt a hatalmi mechanizmusok vizsgálatának, a társadalmi berendezkedés megértésének és bírálatának?

Nagyon is volt. Mert amögött, amit a káderrendszerről és tartalmi mechanizmusairól írtam, kimondatlanul is ott van a magyar október, sőt a szűkösségről írottakon is sok helyen meglátszik ’56 ihletése. Első, már nem Nyugaton megjelent tanulmánykötetemnek ugyan Szűkösség a címe, de az írásoknak mintegy fele ’56-ról, illetve a káderrendszerből való kimenetelről szól. Itt az egyik igen kedves – rövid, de feszes írásom (318. és köv.) létrejöttét egy Korunk-estnek és folyóiratbeli közlésének köszönhetem.

Hogyan élte át, mit jelentett számára akkor a forradalom, és mit jelent most, az eltelt évtizedek távlatából?

Akkori vállalatom dolgozóinak bizalmából a munkástanács elnöke lettem, majd e funkcióm kapcsán még feljebb kerültem. A forradalom néhány napig csodának tűnt számomra, de mint fent írom, csodával határos volt az is, hogy a második katonai
intervenció utáni bukásom nem hozott életveszélyt számomra, párttag jóakaróim megvédtek. A magyar társadalom ’56-os helyzetével kapcsolatban egyre többet gondolok erre is. Ezt a szolidaritást én ma ugyanis egy akkor lehetséges nagy nemzeti konszenzus egy mozaikkockájának tartom, melynek kibontakozását csak az idegen fegyveres erők és vazallusai akadályozták meg.

Ön hogyan látja, mennyire változott meg ’56 után a hatalom? Hogyan hatott ez a változás az ország lakóinak mindennapi életére, illetve a kulturális életre?

A Kádár-érára nem ok nélkül mondták, hogy fő jellemzője a gulyás-kommunizmus. Gondoskodás történt arról, hogy az emberek jóllakjanak, voltak importolvasmányok és külföldi utazások is. Sikerült az országban a nyugalmat fenntartani, cserébe azért, hogy csend legyen, hogy ’56 továbbra is tabu alá essék, illetve ellenforradalomnak minősíttessék. Egy igen jellemző példa az országos közhangulatra: míg ’56-ban a lengyel események nagy hatással voltak az országra, a nyolcvanas évek Szolidaritás-mozgalmát sikerült Magyarországon „felülről” nagymértékben lejáratni.

Milyen lecsapódása volt az ’56-os szabadságharcnak a nemzetközi politikában? Milyen hatásai voltak érzékelhetők például Románia és Csehszlovákia viszonylatában?

A nyugatiak nemzetközi politikája katasztrofális volt, mert nem használta ki a szovjet tábornak a magyar ’56 miatti felbomlásának komoly esélyét. Magyarországon hiába hitték, hogy mi a Nyugathoz tartozunk, majd a Nyugat beavatkozik és segít. Mikor tanuljuk meg, hogy nincsenek történelmi érdemek, és hogy a nagypolitikában nincsenek etikai prioritások? Ez utóbbiból viszont megmentődött a későbbiekben annyi, hogy menekültjeinket nagyvonalúan segítették.

Románia és Csehszlovákia legalább két okból határozottan ellene volt ’56-nak, lett légyen annak egy magyar vagy egy hazai változatáról szó: a) Egyik országban sem volt a magyarországihoz fogható általános szellemi-társadalmi erjedés. A romániai ’56-os mozgalom szigetszerűen csak a magyarokat érintette, meg a hasonló ívású, főleg erdélyi román értelmiségieket. b) Mindkét országban döntő volt az uralmon lévő nemzetiség számára, hogy ’56-ból mint tipikusan magyar mozgalomból náluk ne legyen semmi, azaz a magyarok féken tartása volt a fő cél. Nem szabad elfelejteni, hogy átmenetileg vereséget szenvedett ÁVH-saink, pártfunkcionáriusaink Csehszlovákiában szervezkedtek, és közismert a magyar politikai ellenzék jó részének romániai kényszerüdülése.

Az 1956-os menekültek világban való szétszóródása, a nyugati világba való integrációja milyen tekintetben befolyásolta Magyarország nemzetközi megítélését?

A nyugati világnak igen sokat hozott a magyarok tömeges menekülése, ők ugyanis idővel nagymértékben viszonozták a kezdetben kapott segítséget. Ez a forradalom tényével együtt emelte népünk tekintélyét, és hozzájárult egy addig tartósan ható negatív magyarságkép korrekciójához.

Képezte-e alapját az ’56-os forradalom szellemisége, értékhorizontja „magyar hálózatok” kialakulásának Nyugaton? A forradalom „ethosza” mennyire volt képes integrálni a korábbi emigrációs hullámok csoportjait?

Feltétlenül. Az ’56-osok nemcsak saját nemzetközi hálózatokat alakítottak ki, hanem bevonták a ’45-ös, ’48-as demokratikus emigránsokat is, sőt ahol ez értékrendjükkel összeegyeztethető volt, a ’44 előttiek javát is. Igen erős volt az ökumenikus mozgalom is. Magától értetődő volt az is, hogy az ’56-os magyar közösségek a Kárpát-medence más régióiból Nyugatra érkezetteket is befogadták.

Ön szerint milyen szerepet játszanak az 1956-os menekültek hálózatai, csoportjai, egyáltalán a kinti magyarság az anyaország politikai és kulturális életében, illetve milyen funkciókat tudnak felvállalni a „határon túli”, kisebbségi magyarság életében?

Sajnos 1989 után magyarországi vezető körök nem mindig fogadták szívesen a segítő szándékkal Nyugatról hazatérő szakembereket. Az időmúlással arányban ma már demográfiai okokból csak kis részben beszélhetünk hálózatokról, egyéni segítő törekvésekről inkább. Ezt figyelembe véve a kisebbségi magyarsággal viszont változatlanul erősek a kapcsolatok.

Bár tudom, hogy egy interjú keretében nehéz megválaszolni, mégis megkérdem, mit gondol arról, hogy milyen tájékozódási alternatívákat, magatartásmintákat, identitásokat, megújulási modelleket erősített fel ’56 a magyar társadalomban?

Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert nincsenek rá statisztikák és felmérések, csoportos és személyes tapasztalatok az irányadóak. Az ’56-os szellem körülbelül ez: az évtizedeket Nyugaton töltött magyarok értékrendjében és magatartásmintáit illetően megerősödtek a Nyugathoz, az Európához tartozás, a szabadság, a demokrácia és egy nem dogmatikus kereszténység eszméi, s mindez egybeötvöződött egyfajta nem soviniszta összmagyarság-tudattal. Kérdéses azonban, hogy ez a szellemiség a hazai magyar társadalomban megerősödött-e. A régi rendszer olyan alaposan elnyomta ’56 eszméit (lásd válaszomat a 6. kérdésre), hogy egy legalábbis közönyös mentalitás bizonyos mértékben 1989 után is hat. A fő gondok egy elég nívótlan anyagiasság körül keringenek. Ha különösebben hatna az ’56-os szellem, aligha bukott volna meg a kettős állampolgárságra vonatkozó  törvényjavaslat.

A jeles történész, Eric Hobsbawm állítja egyik munkájában, hogy a forradalmi mozgalmakat általában „millenarista légkör” övezi, ily módon pedig nemcsak hatalmas politikai erőt képviselnek, de egy új világba vetett hitnek kereteivé válhatnak, érzelmi gazdagságot táplálhatnak. Ön a forradalom széles körű kisugárzását 1956 transzcendens jelentőségéből vezeti le kultúrszociológiai tanulmánygyűjteményének (Szűkösség) egyik írásában. Összefoglalná a Korunk olvasóinak, hogy mit ért az 1956-os szabadságharc „transzcendens távlatán”, illetve milyen vallási vonatkozású kötődései, tartalmi momentumai voltak meglátása szerint a forradalomnak?

Az emberi lét transzcendens távlatán azt értem, létünknek legalább döntő óráiban elgondolkozunk-e azon, hogy milyen célok és értékek azok, amelyek létünk materiális részén túlmutatnak, és amelyekért hajlandók vagyunk lényeges anyagi áldozatokat hozni, szükség esetén anyagi létünket is feláldozni. 1956-ban sok ezer ember hozott súlyos áldozatot, melyhez az indíttatás nem valamilyen kollektív utasítás volt, hanem mindannyiunkban egyszerre ható személyes belső szó. Valami olyasfélét jelentett, hogy „Szabadságot mindenkinek!” A forradalom leverése nem azt jelenti, hogy a „régi” események hiábavalóak - hiszen a transzcendens útirányjelzést a népnek néha negyven éven át kell vándorolva követni –, hanem azt, hogy a transzcendencia távlatát létünk mindenkori körülményei között kell keresnünk.