A működtetők világa

Jelen tézisek1 fő célja a romániai magyar kisebbség2 kilencvenes években fenntartott, megőrzött, kialakított írott sajtójának mint a kisebbségi intézményesülés egyik meghatározó alrendszerének deskriptív megértése. E „megértést” korábbi, három szinten futó kutatásainkra építjük: a) sajtótörténeti elemzésre; b) az újságírók körében kérdőíves módszerrel végzett felmérésre; c) a romániai magyar sajtó legfontosabb napi- és hetilapjai főszerkesztői körében végzett interjús vizsgálatra.

A különböző szintű elemzésekkel a következő alapkérdéseket kívánjuk megválaszolni:

I. Milyen eszmei, kulturális és politikatörténeti meghatározottságok befolyásolják a jelen kisebbségi nyilvánosságának működtetőit?

II. Szociológiai értelemben hogyan írható körül a vizsgált nyilvánosság mögött létező újságíró társadalom?

III. Az egyéni szint, illetve az újságírói réteg tételezése felől indulva beazonosíthatók-e kapuőr-hatások? Ha igen, a kisebbségi nyilvánosságban milyen tabusító mechanizmusok érvényesülnek a tartalmi jellegzetességek megjelenítése során?

I. Keretek

1. A sajtótörténet fontossága – szelektív örökség: mit és hogyan örökölt a kilencvenes évek romániai magyar sajtónyilvánossága?

Az első világháború, illetve Trianon előtt az erdélyi magyar sajtót a nyilvánosság töredezettsége, a lokális sajtók fontosságának felértékelődése („mócsi szindróma”) jellemezte. A két világháború között – a kisebbségbe kerülés első évtizedeiben – kialakult egyfajta elitista-kulturális védekező magatartás, a többnyire szépirodalom felől érkező újságírók gondolkodását áthatotta a kisebbségi közösség „sorskérdéseit” felvállaló, a kisebbségi és többségi csoportok együttélésének módozatait taglaló folyamatos reflexió, egyfajta sajátos „kisebbségi ethosz”.

Rövid intermezzo után, a második világháborút követő évtizedekben a romániai magyar sajtónyilvánosság életében a politikai kompromisszumok és erőszakos befolyásolások egyértelmű időszaka következett. A sajtónak folyamatosan viszonyulnia kellett egyrészt a központi (kommunista) hatalomhoz, másrészt saját kisebbségi szervezeteihez. A politikai korlátozások közepette létező nyilvánosságnak extramediális funkciókat is fel kellett vállalnia, míg végül – a kommunista diktatúra utolsó éveiben – végül puszta létéért is meg kellett küzdenie, kompromisszumokat kellett vállalnia. E feltételek, azaz a cenzúra formális és informális megszorító intézkedései közepette az újságírók (egy része természetesen) bensővé tette a metaforikus, ambivalens nyelv használatát, igyekezett kijelölni több-kevesebb sikerrel a szürke vagy második nyilvánosság kereteit.

A kilencvenes években e kulturális örökségek mondhatni egyszerre érvényesítették hatásukat: megmaradt az erdélyi magyar sajtó töredezettsége, a lokalitások újra felértékelődtek. Az évtized első felében az újságírói tevékenységet és a megjelent tartalmakat is nagymértékben áthatották az 1990 elején a többségi társadalom bizonyos szegmenseire, illetve a politikai pártok részéről szabadon megmutatkozó – mert a kommunista diktatúrában formálisan jobbára elfojtott – nacionalista törekvésekre adott (védekező) válaszok. Az évtized második felében részben a román belpolitikai helyzet átalakulása (az RMDSZ hatalomra kerülése) miatt, részben magyarországi mintára a korábban védekező és egységes kisebbségi beállítódásban törésvonalak jelentek meg: nyilvánvalóvá vált, hogy a kisebbség nem egységes, hanem különböző érdekek mentén tagolt közösség. Ez a tagoltság a kisebbségi nyilvánosságban is megjelent és elfogadottá vált. Mára – akárcsak korábban Magyarországon – a nyilvánosság duálissá kezd alakulni: egyrészt létezik a „baloldali” (értsd: Markó-párti, a többségi pártokkal kompromisszumra kész), másrészt pedig a „jobboldali”3 (Tőkés-párti, Fidesz-barát, radikálisabb stratégiát követő) sajtó.

2. A „keretizmus” folytonossága

A sajtótörténeti áttekintés nyilvánvalóvá teszi, hogy a jelen nyilvánosságának működtetésében számolni kell valamilyen állandóan (és mint előbb jeleztük: szelektíven) visszatérő örökséggel. Ez az „örökség”, amely meghatározza az újságíró mozgásterét, szoros összefüggésben áll a kisebbségi helyzet puszta létével. Kisebbségben értelmiségiként alkotni nagy valószínűséggel feltételezi valamilyen kisebbségi ideológia (tudatos vagy tudattalan) elfogadását. Ez az elfogadás hozzájárul a kisebbségi sajtó kváziállandó kereteinek kijelöléséhez. Ezt a jelenséget „keretizmus”-nak nevezhetjük.

Az „-izmus” utótag azt sugallja, hogy a keret léte valamilyen ideológiai meghatározottságot feltételez. Az újságíró önmagát mint a legavatottabb „keretismerőt” határozza meg, helyzettudatából fakadóan pedig e kerethez igazítja cselekvéseit. A keretek kialakításához önmaga is hozzájárul, hiszen éppen a keretek megléte könnyíti mindennapi munkáját. A keretek által vezérelve nem kérdőjelez meg olyan kérdéseket, amelyek a keret egységét megzavarnák. Kisebbségi újságírók esetében a keret a saját etnikai csoport védelmét (is) szolgálja, valamilyen kapcsolatot feltételez közte és képzelt olvasói közösségével. A keret működtetése néha ellentmondásba kerülhet a szakmai érvekkel vagy a lelkiismerettel, ám mégis folyamatosan fenntartják. Ennek oka részben a munka rutinizáltsága, ám nagyobb részben éppen a keretek által generált kisebbségi sajtóban érvényesülő agenda setting (értsd: napirendhatás). Az újságíró nagyobb valószínűséggel fordul olyan témák irányába, amelyek a munkáját irányító kereteket megerősítik.

3. Bővülő professzionalizáció vs. kisebbségi ethosz

A szakmai logika és kisebbségi ethosz gyakran egymásnak feszülnek, egymást kizáró beállítódásokként csapódnak le. Noha kimutatható, hogy a kilencvenes évek vége felé beindul valamiféle konfrontatív professzionalizáció, ez nem jelent egyértelmű elmozdulást a szakmai logika térhódítása irányába. Ennek legfőbb oka pedig éppen a fent leírt „keretizmus” léte.

A szakmai letisztulás ugyanis nem jelenti azt, hogy a nyilvánosságot működtetők körében megszűnne az a kisebbségi ethosz, erkölcsiség, amely a romániai magyar közgondolkodást születésétől kezdve áthatja. A kizárólag professzionális és kisebbségi erkölcsi értékeket olyan egymás mellett létező értékhalmazoknak kell elképzelnünk, amelyek talán megkülönböztetik az egyes újságírókat, ám az is valószínűsíthető, hogy egy adott személy esetében valamilyen hibridszerű alakzatban jelennek meg, amely tartalmazza mindkét halmaz elemeit, és az újságírót egyensúlyteremtésre készteti.

A szakmai logika térhódítása nem jelenti azt, hogy megszűnnének azok a mélyebb gyökerű „keretek”, amelyek a nyilvános diskurzusnak helyet adó sajtó működését meghatározzák. A „keretizmus” érvényesülése következtében megmaradnak azok az ideológiai, kulturális keretek, amelyeknek főbb vonásait különböző mechanizmusokban, elsősorban a tabusítás folyamataiban körül tudjuk majd írni. A kisebbségi újságíró késztetést érez képzelt közössége (a kisebbség maga) védelmére, ezért a keret működtetése néha ütközhet szakmai logikával is.

A jelenlegi sajtónyilvánosságot működtető keretek tehát ideologikus meghatározottságúak, amelyeknek politikai, kulturális, interetnicitást feltételező dimenziói egyaránt léteznek. E dimenziókat részben belső szakmai okok, részben más típusú interakciók (mintakereső, mintaátvevő viszonyulás a többségi román és magyar sajtóhoz) folyamatos átalakításra késztetnek. A sajtórendszer pluralizálódása és többszintűsége más és más kereteket hoz létre az egyes szinteken, de a közösségiség normái és a szakmai elvárások harca mindenhol jelen van. Ennek talán sosem lesz győztese, és ez adja a kisebbségi nyilvánosság önmagát folyamatosan újratermelő sajátosságát: ha a szakmai logika „állna nyerésre”, akkor a kisebbségi etikát megtestesítők hívnák fel a figyelmet a (honnan jöttünk, hova tartunk kérdésre alapuló) kisebbségi küldetéstudatra, ha pedig a kisebbségi érzület uralkodik, a szakma előbb-utóbb kikezdi ennek egysíkúságát (ez történt a kilencvenes évek második felében).

Működtetők

4. A romániai magyar újságíró-társadalom: különbözik-e az újságíró-társadalmak általánosabb sajátosságaitól?

A nemzetközi összehasonlító újságíró-kutatások Weaver és Wilhoit nevéhez kötődnek (Weaver–Wilhoit 1986, 1996), és alapvető kiindulási pontjuk az, hogy mindenféle korlátozás és befolyásolás ellenére az újságok (média) híreit és tálalásának módját az újságírók szociális háttere, illetve különböző beállítódásaik határozzák meg. (Weaver 1998) Összehasonlító nemzetközi vizsgálatokat Splichal és Sparks is végzett, ám az ő „szakterületük” elsősorban az újságíró szakos hallgatókra korlátozódik, és eredményeik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy noha az újságírói szakmát nem lehet egyértelműen definiálni, az újságíróképzésekben, illetve a sajátos újságírói tudásban beállt változások, valamint a szakmai etika és autonómia erőteljes kinyilatkoztatása eredményeképpen e foglalkozás világszerte egyre professzionálisabbá kezd válni. (Splichal–Sparks 1994)

A Weaver vezette kutatások gyökerei valójában 1971-re vezethetők vissza, és az utána készült kutatások nyomán rendszerint megerősödni látszik az a tény, hogy az újságírók alapvetően a társadalom dominánsnak tekinthető kulturális csoportjából rekrutálódnak. Az újabb vizsgálatok is megerősítették, hogy a (statisztikai értelemben) tipikus amerikai újságíró a következőképpen írható le: harmincas éveiben járó, fehér, protestáns férfi. (Weaver–Wilhoit, 1996) A kilencvenes években talán annyi változást lehetett regisztrálni, hogy – kisebb mértékben ugyan, de – növekedett az átlagéletkor (36 év), a kisebbségek médiában való jelenléte, illetve a nem szakirányú felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya. Egy nemzetközi (21 országra kiterjedő) újságíró-kutatás eredményeit összefoglalva Weaver kijelenti, hogy az újságíró-társadalom egy-két kivételtől eltekintve (pl. Finnország) zömében fiatal férfiakból áll, akik nagy valószínűséggel újságíróképzésen kívüli felsőfokú végzettséggel rendelkeznek. A kisebbségekre vonatkozóan Weaver azt is megkockáztatja, a közeljövőben kevéssé valószínű, hogy az egyes országok újságírásában az etnikai és faji kisebbségek tulajdonképpeni részarányuknak megfelelően legyenek jelen. Az újságírói szakmai szerepek közül a gyors információszolgáltatás az egyetlen, amelyet mondhatni univerzálisan elismertek a megkérdezettek. A nyilvánossághoz való hozzáférés kapcsán még viszonylag nagyobb arányú összhang alakult ki a különböző országokban élő újságírók között, ám az objektív tájékoztatás, a szórakoztatás felvállalása, a letisztult elemzések közlése, valamint a sajtó watchdog (házőrző kutya) funkciója körül már megoszlottak a vélemények. Röviden: az újságíró-társadalmak sajátosságait nehéz megragadni földrajzi, politikai és kulturális minták mentén. Weaver szerint csak annyi kockáztatható meg, hogy a professzionalitás némileg a politikai rendszer sajátosságaival, míg a szakmai-etikai vonatkozás megítélése kulturális mintákkal magyarázható.

A romániai magyar újságírók körében végzett kérdőíves vizsgálatunk alapján megállapíthatjuk, hogy ez az újságíró-társadalom is mutat olyan sajátosságokat, amelyeket a nemzetközi vizsgálatok is kimutattak. A középosztályosodás jelei megmutatkoznak, és a rétegen belüli „férfiuralom” is eléggé egyértelmű. A legszembetűnőbb különbség az életkor tekintetében mutatható ki: a kisebbségi újságíró-társadalom a kilencvenes évek végén elöregedettnek látszik. Ez részben a hetvenes, nyolcvanas évek örökségének tekinthető, ugyanakkor előrevetíti azt is, hogy a következő évtizedben nemzedéki váltásra, fiatalításra is számítani lehet, ami óhatatlanul kihat a sajtóban megjelenített tartalmakra. Az újságíró-társadalmon belüli nemzedéki elkülönülés már jelenleg is látszik, főképp az internet-használat, idegennyelv-ismeret tekintetében, a kisebbségi érdekképviseleti szervhez (az RMDSZ-hez) való viszonyulásban. Mindezeknek magyarázó erejük is van a sajtóban megjeleníthető tartalmak vonatkozásában.

Nemzedéki sajátosságok társadalmi és földrajzi mobilitás tekintetében is kimutathatók. A társadalmi mobilitás intenzívebb az idősek, mint a fiatalok körében, aminek egyrészt az újságírói presztízsnek a korábbi évtizedekben tapasztalható magasabb szintje, másrészt pedig az iskolaszerkezetben beállt változások az okai. Iskolai végzettség tekintetében a fiatalabb újságírók nagyobb mértékben hasonlítanak apáikhoz, mint az idősebbek. Az ifjabb korosztályokon belül ugyanakkor kisebb a földrajzi mobilitás is, mint a negyven év felettiek esetében, aminek valószínűsíthetően a korábbi pártirányításos újságíró-rekrutáció megszűnése, valamint az újfajta lokalitások felértékelődése a fő okai.

5. Főszerkesztőtípusok: az örökös, a menedzser és a lokálpatrióta

Az empirikus vizsgálat kvalitatív (interjúkra épülő) szakasza lehetővé tette, hogy a lapok életében meghatározó szereppel játszó főszerkesztők kérdését szociológiai dimenziók mentén vizsgáljuk. Az interjúk alapján a lapvezetőket – a szakmai életút fontosabb eseményei és a jelenlegi munkahely jellegzetességei alapján – három típusba soroltuk. E típusok természetesen nem léteznek a valóságban, azonban fogódzókat nyújtanak a romániai magyar (írott) sajtó működésének megértéséhez. E három csoportot az örökös, a menedzser és a lokálpatrióta címkékkel illettük. Beazonosításukhoz úgy jutottunk el, hogy megállapítottuk: egy olyan képzeletbeli koordináta-rendszer mezőit alkotják, amelynek vízszintes tengelye a lap jellegét jelöli (egyik póluson a helyi, városi kisebb lapokat, a másikon pedig a megyei, regionális lapokat kell elképzelnünk), függőleges tengelye pedig a szakmai tapasztalatok megszerzésének idejét jelenti (az origónak 1989-et tekintjük, és ehhez mérten vesszük figyelembe, mikor kezdte el pályafutását a jelenlegi lapvezető). E típusok elméleti konstrukció eredményei, a valóságban ugyanis egy adott főszerkesztő esetében a három típusjegy különböző mértékben megtalálható. A típusnevek tehát valójában metaforáknak tekinthetők:

Az örökösök az idősebb generációhoz tartoznak, újságírói pályájukat már a hatvanas-hetvenes években elkezdték. Végzettségük nagy hasonlóságokat mutat, nagy részük a jelenlegi kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem valamelyik filológia (bölcsészettudományi) szakára járt. Szocializációjuk tehát elsősorban az államszocializmus időszakára esik, szerkesztőségi munkájuk során átélték a cenzurális gyakorlatokat, mintegy együtt éltek a cenzúrával. Az általuk vezetett lapok küldetéseként a közösségszolgálatot emelik ki elsősorban, ezért a bulvárosodásra fanyalogva tekintenek, és azt állítják, nincsenek tabuk a romániai magyar sajtóban.

A menedzserek zöme jelenleg harmincas éveiben jár, nevüket azért kapták, mert lapstratégiájukban több piaci elem is felbukkan, életvezetésükben pedig nagyfokú individualizációra törekednek. Végzettség és családi háttér tekintetében heterogén csoport, ám közös bennük a kibontakozó szakmai öntudat, amely a politikával szembeni távolságtartásra, illetve a sajtó házőrző kutya funkciójának felvállalására készteti őket. A lap küldetésének megfogalmazása során a tájékoztatás kiemelt helyen szerepel, és ezzel összefüggésben elismerik a nemcsak a kisebbségi helyzetből levezethető tabuk létét, hanem a szakmai inkompetenciából származókat is.

A lokálpatrióták helyi városi vagy kisebb régióra kiterjedő lapokat vezetnek. Felsőfokú végzettségük nincs, ám a nyolcvanas évektől kezdve irodalmi késztetésük során kapcsolatba kerültek romániai magyar sajtóintézményekkel. Valamivel idősebbek a menedzsereknél, és lapvezetési stratégiájuk során elsősorban a helyi érdekrendszeren belül próbálnak elhelyezkedni (ezért az RMDSZ-szel szembeni viszonyulásuk gyakran a „nagypolitika” helyi párlatát tükrözi), ugyanakkor fennmaradásuk céljából bátran használnak bulvárelemeket.

A főszerkesztőtípusok a (romániai magyar) rendszerváltó elitek metaforáinak is tekinthetők. Az örökösök jelképezik azt a folytonosságot, amely egy(ség)ben tartja az 1989 előtti és utáni társadalmi késztetéseket (míg 1989 előtt hatalomközelben tevékenykedtek, 1989 után ők maguk lettek a hatalom). A menedzserek (avagy technokraták) újfajta szellemiséget, racionalizációt (szakmai etikát) testesítenek meg, az eliten belüli nemzedéki váltás szükségességét szorgalmazzák. A lokálpatrióták az elitnek azt a (nem föltétlenül periferikus) részét képezik, amelyik a társadalmi változásokat helyi, kistelepülési szinteken menedzseli. A lokálpatrióta érti a „nagypolitikát” is, ám gyakran a helyi hatalomnak is részese.

Kisebbségi médialogika

6. A kisebbségi médialogika központi elemei

Az újságíró-társadalom vizsgálata felfedi a tartalmat befolyásoló utak kisebbségi kontextusban kialakuló mintázatát. A fenti modell kisebbségi szempontból „neutrálisnak” tekinthető. Hipotézisünk szerint a romániai magyar sajtónyilvánosság működtetői esetében (és főképp figyelembe véve e nyilvánosság politika- és sajtótörténetből leszűrhető jellegzetességeit) a tartalmat befolyásoló4 módozatokban valamilyen „kisebbségi hatásnak” is érvényesülnie kell. Ez adódhat a szakmai koncepciók sajátos felfogásából, ám adódhat a kisebbségi társadalom önszerveződő jellegzetességeiből is. Shoemaker és Reese (1991) egyéni szintre vonatkozó hipotéziseit kisebbségi környezetbe ágyazva a következő alhipotéziseket állíthatjuk fel:

– A médiatartalom sajátosságait az újságírók szociodemográfiai jellegzetességei (életkor, végzettsége, nem), érdeklődési köre, szakmai felfogásai magyarázzák.

– Az újságíróhoz hasonló háttérrel és jellegzetességgel rendelkező személyek nagyobb valószínűséggel jelennek meg a sajtóban (pl. a magyarokról több hír jelenik meg).

– Az újságíró extramediális kötődései kihatnak a tartalomra. Kisebbségi sajtó esetében az extramediális kapcsolat elsősorban a kisebbségi önszerveződéssel kapcsolatos szervezetet (a mi esetünkben az RMDSZ-t) jelenti.

– A megjelenített, megjeleníthető tartalmakat a szerkesztőségen belül elfoglalt pozíció befolyásolja.

– Minél inkább kívül esik érdeklődési területén és etikai felfogásán egy esemény, az újságíró annál inkább nem vesz részt azon (és nem tudósít róla). A kisebbségi sajtó szerepéből következően feltételezhető, hogy a kisebbség–többség helyzetet részletező események nagyobb arányban jelennek meg.

A kisebbségi médialogika legfontosabb dimenzióit egyrészt a tabuk létének elismerése jelzi, másrészt pedig az újságírói autonómia sajátosságai. Mivel kisebbségi környezetben az újságírói szerep gyakran túlmutat a csak informálásra beállított sajtómunkás funkcióján, feltételezhető, hogy olyan extramediális (civil szervezethez, kisebbségi politikai) kötődések közepette dolgozik, amelyek rányomják bélyegüket a hírszelekció és hírmegjelenítés módozataira. Másképp megfogalmazva, a kisebbségi újságíró nagyobb mértékben válik olyan társadalmi aktivizmus megtestesítőjévé, amely a kisebbség közösségként való tételezésére épül. A közösségben való gondolkodás azonban védekező jellegű gondoskodásba is átcsap, ez pedig óhatatlanul kitermeli a nyilvánosságban megjeleníthető tematikák közösségnek alárendelt szelekciós mechanizmusait. Kérdőíves vizsgálatunk alapján kiderült, hogy az újságírók kétharmada úgy gondolja, léteznek tabutémák, amelyek között első helyen az RMDSZ belső ügyei, második helyen pedig az egyház szerepel. Így nem meglepő, hogy legnagyobb mértékben a politika részéről történnek befolyásolási kísérletek, ugyanakkor az újságírók azt érzékelik, hogy a tulajdonosoknak vannak leginkább kiszolgáltatva.

7. Strukturális öncenzúra

A társadalmi aktivizmus (extramediális kötődések) és a szerkesztőségen belüli hierarchia közötti összefüggés eredményeképpen kijelenthető, hogy a kisebbségi értelmiség körében a funkcióhalmozás elfogadott tény. A szerkesztőségen belüli beosztás azonban kihat(hat) a tabutémák létének elismerésére is.

A tabutémák tagadása és a beosztás közötti szoros összefüggés elvezet(het) a strukturális öncenzúra jelenségéhez is. Ezen azt értjük, hogy a szakmai hierarchiában elfoglalt hely valamilyen módon képtelenné teszi az újságírót arra, hogy a lapban olyan témákat jelenítsen meg, amelyek (akár közéleti) pozícióját és az ehhez kapcsolódó network érdekeit sértik avagy sértenék. Mindezen összefüggések mögött azonban generációs különbségek, különböző évtizedekben (értsd: 1989 előtt vagy 1989 után) történt szocializációs hátterek állnak. Az életkor kihat az önkorlátozásra, de – útelemzéssel kimutatható módon – hatása feloldódik (megoszlik) a szerkesztőségi hierarchia, a politikai beállítódás és az új kommunikációs eszköz használata szintjén.

8. Szűkített strukturális öncenzúra

A kérdőíves vizsgálat alapján felállított strukturális öncenzúra jelenségét (miszerint a tabuk elismerése és a szerkesztőségi hierarchiában elfoglalt hely között fordított összefüggés létezik) tovább árnyalhatjuk a főszerkesztői interjúk elemzésével. A főszerkesztők a szerkesztőségi hierarchia felső pozícióiban helyezkednek el, így a kérdőíves vizsgálatra építve az a hipotézis fogalmazódhatna meg, hogy a főszerkesztők nagy valószínűséggel azt fogják állítani, nincsenek tabutémák. A főszerkesztői típusokra vonatkozó modellünk szerint azonban e réteg korántsem tekinthető homogén társadalmi csoportnak, ezért a szűkített strukturális öncenzúra tézisét fogalmazhatjuk meg: figyelembe véve, hogy eddigi kutatásaink szerint a tabutémák között kiemelt helyen az RMDSZ-re és az egyházra vonatkozó hírek szerepeltek, továbbá a főszerkesztőtípusok korábban leírt habitusait, illetve az RMDSZ-szel szembeni viszonyulásokat nagy valószínűséggel az örökös főszerkesztőtípus tagadja, a menedzsertípus pedig elismeri a tabuk létét. A lokálpatrióták helyi politikai játszmákba való involválódásuk eredményeképpen várakozásaink szerint köztes állapotot fognak képviselni.

9. A tabusítás mechanizmusai

A főszerkesztők önmagukról (azaz a romániai magyar sajtóról) alkotott képe (autosztereotípia) és a ki nem mondható témák (tabuk) között egyensúlyteremtő kapcsolat létezik: a tabu az önkép védelmezőjeként működik. A lapvezetők önmagukról alkotott képe – a szociálpszichológiából ismert poppe-i struktúrák (Poppe 1998) mentén – egyrészt morális, másrészt pedig kompetenciadimenziókba sorolható (és mindkét dimenziónak pozitív és negatív pólusa is létezik). A morális dimenzió pozitív oldalán egyfajta kisebbségi erkölcsiség, míg a kompetenciák szintjén az akadályoztatott (mert a negatív oldalon álló) szakmaiság helyezkedik el. Az autosztereotípia morális, pozitív dimenziója ezért a kisebbségi ethosszal kapcsolatos, a kisebbség pozitív önképének megőrzésére vonatkozó tabutémákat generálja, míg a kompetenciák negatív dimenziója a szakmaiság hiányát felszámolni kívánó (tehát nem a morális dimenzióból, azaz a kisebbségi ethoszból levezethető) tematikákat fogja eredményezni.

A tabusítás a romániai magyar sajtóban nem azt jelenti, hogy nem jelennek meg hírek a kanonizált (a politikai retorika szintjén a kisebbségi „megmaradást” szolgáló) intézményekről, hanem azt, hogy az újságírói szándék (képzelt vagy jogos) olvasói igényekre építve, illetve mondandójának potenciális interetnikus konfliktusba való helyezése miatt nem hatol be az intézmények falai mögé. A kanonizált intézmények így gyakran – egyik interjúalanyunk szavait használva – „szent tehenekké” válnak. A tabusítás tehát alapvetően nem az intézményeket érinti, hanem az intézmények működését. Ennek okai részben a szakmai kompetenciák dimenziójában keresendők, de nagyobb mértékben azzal magyarázhatók, hogy a kisebbségi nyilvánosság, valamint az azt működtető értelmiségi elit elsősorban a felmutatható magyar vonatkozású szimbólumokat tartja fontosnak megjeleníteni, hiszen ezáltal tovább éltetheti az etnikai különbözőség tudatát. Az elit számára így a szimbólumok és az azokhoz kapcsolódó érzelmi töltet fontosabbá válik, mint a társadalmi tények, avagy a mindennapi élet létfontosságú, ám a szimbolikus politizálás által nem szakralizált történéseinek bemutatása.

A tabusítás tehát a folyamatos etnikai határépítés eszköze, de – tekintve, hogy a főszerkesztők a tabuk létére vonatkozóan is két nagyobb csoportra oszthatók – az etnikai határokon belül is kettősséget produkál. A tabuk a környező világ folyamatos dichotómiákban való elgondolásának eredményei, bináris oppozíciók szüntelen használatának következményei. A tabuk tehát a szent és a profán, a (nyilvánosságban) kimondhatatlan és kimondható megkülönböztetését feltételezik, ez pedig, kisebbségi és többségi etnikai csoportok létezése mellett olyan szemantikai struktúrák továbbéltetését eredményezi, amelyek (etnikai) sztereotípiákat hoznak működésbe. A sztereotípiák továbbá bináris oppozíciókat, ellenségfogalmakat generálnak (Koselleck 1998), egyszersmind az ellenségnek neve lesz: a „balkáni”, „korrupt” külső ellenségnek, az „ők”-nek nem szolgáltatja ki önmagát az „erkölcsös mi”. A határok átlépéséről (pontosabban át nem lépéséről) a tabuk gondoskodnak. A saját erkölcsiségbe vetett hit azonban óhatatlanul kikezdi az önértékelést is, a világ dolgairól szóló tudósítások helyett pedig egyre inkább a saját (tév)képzetek valóságra erőltetett torzformái látnak napvilágot.

Következésképpen kétféle tabusítás zajlik egy időben. Az egyik interetnikus mezőben működik, a másik pedig intraetnikus mezőben zajlik. Az előbbi a kisebbségi ethosz fölött őrködik (litera-turizáltságot, a kisebbségi neurózis létét eredményezi), a második pedig kompetenciák hiányával magyarázható (és aprofesszionalitásban és akommercialitásban5 érhető tetten). Mint azonban az előbbiekben láttuk, az újságíró-társadalomban és a szűkebb főszerkesztői rétegen belül is generációs ellentétek feszülnek, ez pedig minden bizonnyal kihat a kimondható és kimondhatatlan közötti határvonalak újrarendezésére, azaz a tabuk tárházának változására.

10. A kisebbségi sajtónyilvánosság modellje

A kisebbségi sajtó működésének megértése a korábbi szakirodalmi elképzelésekkel (Riggins 1992) ellentétben nemcsak a kisebbség és többség viszonylatában, hanem a nacionalizmuselméletből ismert brubakeri elmélet segítségével ragadható meg mélyrehatóbban.

Brubaker fogalomhasználata szerint (Bru-baker 1996) az etnikai kisebbségek megértésekor célszerű egy hármas felosztással operálnunk. Ennek a hármas felosztásnak a kulcsdimenziói a nemzeti kisebbség, a nemzetiesítő állam („natio-nalising state” – az az állam, amelynek területén a kisebbség él), illetve az anyaország (az az ország, amelynek többségi nemzetével a kisebbség nyelvi, kulturális közösséget alkot, de amelynek nem állampolgára). Rigginsszel ellentétben itt már nem csak a kisebbség és az állam stratégiáival kell számolnunk, hanem létezik egy harmadik viszonyrendszer is, amely a kisebbség és anyaország kapcsolatait foglalja magában. Ezek a kapcsolatok a romániai magyarok esetében természetesen a Brubaker-féle megközelítés nélkül is működtek, mondhatni egész létüket ennek köszönhetik, az elmúlt évtizedekben talán csak e kapcsolatok „láthatóságának”, intézményesülésének mértéke szempontjából tapasztalhattunk különbségeket.

E modellben a tabusítást is elhelyezhetjük, hiszen a tabuk éppen a három (kisebbségi, többségi, anyaországi) szereplő közötti interakciók eredményeképpen keletkeznek. Ehhez hozzákapcsolható még a kisebbségi képviseleti szervezet, amely a romániai magyarok (politikai) életében játszott fontos szerepe miatt szintén tabukat generál.

Irodalom

Brubaker, Rogers (1996): Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge University Press.

Koselleck, Reinhart (1998): Ellenségfogalmak. In: Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Bp., Jószöveg Műhely. 7–23.

Magyari Tivadar (2003): Hungarian Minority Media in Romania: Toward a Policy of Professional Improvement. In: Sükösd Miklós–Bajomi-Lázár Péter (szerk.) (2003): Media Policy Reform in East-Central Europe. Bp., CEU Press. 185–202.

Poppe, E. (1998): National and Ethnic Stereotypes in Central and Eastern Europe. A Study among Adolescents in Six Countries. Utrecht, ERCOMER.

Riggins, Stephen H. (1992): Ethnic Minority Media: An International Perspective. London, Newbury Park: Sage Publications, 1992.

Shoemaker, Pamela J.–Reese, Stephen D. (1991): Mediating the Message. Theories of Influences on Mass Media Content. Longman.

Splichal, Slavko–Sparks, Colin (1994): Journalist for the 21st Century. New Jersey, Ablex.

Weaver, David–Wilhoit, Cleveland (1986): The American Journalist: A portrait of U.S. News People and Their Work. Bloomington, Indiana University Press.

Weaver, David – Wilhoit, Cleveland (1996): The American Journalist in the 1990s: U.S News People at the End of an Era. New Jersey, Mahwah, Erlbaum.

Weaver, David H. (ed.) (1998): The Global Journalist. News People around the World. New Jersey, Hampton Press., Inc. Cresskill.

JEGYZETEK

1. A tanulmány a szerző azonos című doktori disszertációjának téziseit tartalmazza.

2. Az 1992-es népszámlálás szerint a romániai magyarság lélekszáma 1 624 959 fő volt, a 2002-es népszámlálás alapján napjainkban már csak 1 434 377 magyar nemzetiségű lakosa van Romániának, ezek 99 százaléka Erdélyben él.

3. A bal- és jobboldalt azért indokolt idézőjelesen használni, mert a „magyar nemzet kérdése”, a „kisebbségi lét és megmaradás” stb. Magyarországon többnyire a jobboldal szótárába sorolt fogalmai a romániai magyar kisebbségi kontextusban mindkét oldal esetében központi helyet foglalnak el.

4. Azt azonban mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy a befolyásolásnak közvetlen és közvetett formái léteznek, és ezek között nem mindig egyszerű meghúzni a határvonalakat, mert a médián kívüli és belüli hatalmi szerepek is összemosódhatnak. (vö. Gurevitch–Blumler 1982. 282–287.).

5. A literaturizáltság, kisebbségi neurózis, akommercialitás és aprofesszionalitás részletesebb kifejtését lásd Magyari 2003.