– Komolyak az ön érvei. Biztosíthatom, professzor elvtárs, hogy figyelembe vesszük, szem előtt tartjuk őket, ha azoknak a diákoknak az ügye, akikről ön beszél, ismét szóba kerül. A döntés viszont már megszületett. S nem hiszem, hogy úgy mondjam, volna lehetőség ismét visszatérni rá.

„Úgy látszik, a fiúknak nincs már semmi esélyük” – gondolta magában az idős professzor, anélkül hogy figyelt volna volt diákjának érveire, pontosabban a magyarázkodására; a mondat közepén a miniszter elhallgatott, a professzor már azt hitte, megszakadt a kapcsolat; a készüléknél vagy még?... – kérdezte. Hogyne lennék, professzor elvtárs, mondja a miniszter, próbálom megmagyarázni önnek, hogyan is áll a helyzet, egyáltalán nem egyszerű a kérdés, hogy úgy mondjam, ha csak rajtam múlna, talán engedékenyebb lennék; a további magyarázkodás vagy indoklás fölösleges – gondolta a professzor –, világos, hogy „közbenjárásomnak” semmi esélye; egyik legjobb diákja volt sok évvel ezelőtt; de azóta nem látta, a diákkora óta, aztán hallotta, hogy miniszter lett; vajon hogy néz ki, megöregedett ő is? – kérdezte magában a professzor; eleven és nagyon gyors volt a gondolkodása, igaz viszont, hogy nem valami elmélyült; ha jól emlékszem, a maximális osztályzatot adtam neki – gondolta tovább a professzor.

– Nálam a vizsgán – szakította félbe – Cervantest vagy Calderón de la Barcát húztad, nem emlékszem pontosan.

– Calderón de la Barcát, professzor elvtárs – reagált azonnal a miniszter, és megkönnyebbülten nevetett, örvendett, hogy megszabadult a kényes témától, az egyetemről kicsapott diákok ügyétől. Mindenféle indokokat kellett kieszelnie, s nem volt ehhez semmi kedve egykori professzora előtt, akit máig szeret és tisztel – gondolta magában némi patetizmussal.

– „Az élet álom”, a reneszánsz irodalom egyik motívuma. Végül Eminescu Glosszáját elemeztem. Ugye emlékszik a professzor elvtárs? Amikor Dél-Amerikában voltam nagykövet, megtanultam spanyolul, úgyhogy Calderón de la Barcát eredetiben olvashattam – dicsekedett a miniszter volt professzorának. De nem régi emlékek felelevenítése volt a professzor telefonhívásának célja, nem ezért hívta őt fel. Egyébként a volt diáknak eszébe jutott, hogy gyűlése van, a mondat közepén szakította félbe a beszélgetést; majdnem elfelejtettem, hogy negyed egykor van egy gyűlésem, mondta hirtelen, türelmét veszítve, nagyon örvendtem, hogy hallhattam a hangját, professzor elvtárs, talán sikerül kis időt találnia számomra is, hogy úgy mondjam, egy szép napon, nagyon örvendenék, ha elbeszélgethetnénk. Találkozhatnánk a városban vagy talán a minisztériumban, ahogy ön akarja, döntse el, hol és mikor – mondotta még a miniszter, tekintetét az előtte lévő faliórára vetve; a professzor ismét szóba akarta hozni a „problémát”, amiért felhívta, még mielőtt az letenné a kagylót; de nem sikerült, a másik, miután ismét megköszönte neki, hogy telefonált, megszakította a beszélgetést, mielőtt ismét emlékeztethette volna „diákjaira”. „...Tudod, hogy egyikük az államvizsga-dolgozata témájául éppen Calderón de la Barcát választotta?” – szerette volna még mondani, de a másik, a miniszter sietett a gyűlésre, letette a kagylót...

– Nagyon sok gondom van a munkahelyemen – mondotta Matei édesapja –, belevetem magam a munkába, s megfeledkezem ezalatt a magam bajairól. A hónap
végéig be kell fejeznünk a munkálatokat. Így is késésben vagyunk. Ma mondhatom, hogy nyolc órát egyfolytában dolgoztam, anélkül hogy kis szünetet tartottam volna. Gondolataim viszont mindvégig megoszlanak: egyrészt a munkára összpontosítok, a számításokra, melyek komoly koncentrálást igényelnek, nem tévedhetek, másfelől Mateire gondolok. Mi lesz most a fiunkkal, hogy kicsapták, kérdezem magam egyfolytában, s egyelőre nem találok rá választ.

– Türelmesnek kell lennünk – mondja az anya. – Ki tudja, a végén talán mindent megold az idő. Ne felejtsd megírni neki, hogy fellebbezzen a minisztériumnál vagy a rektorátusnál, ő jobban tudja, mint mi, hogy hova kell fordulni. Minél részletesebben kell mindent megmagyarázni. A fiunk semmiben sem hibás. Írd meg te a fellebbezést, és küldd el neki Bukarestbe. Jobban értesz az ilyen dolgokhoz, mint ő. Úgy értettem, ő csak adja be a rektorátusra vagy ahova gondolja, hogy kell. Ahogy megkapja, adja be, ne tartsa ki tudja meddig a zsebében. Ismerem a fajtáját.

Hîrşovába érkezve Mateinak először is egy hotelszobát kellett találnia, lehetőleg minél olcsóbbat, hogy elég legyen a pénze.

– Semmi gond, lehetek valakivel egy szobában, ha muszáj – mondta a recepciós lánynak.

– Lehet, szerencséje lesz – mondta a lány a beosztást szemlélve. – A többi ágyat nem foglalják le. Nem nagyon tülekednek az emberek, szinte mindig üres a szálloda.

– Vegye azt az ablak mellettit – mondta neki az asszony, aki épp takarított, a padlót mosta fel –, szinte mindenik ágy matraca rossz, hallgasson rám, nem mondok én rosszat, tegye rá a bőröndjét, hogy ne foglalja el ki tudja ki, van meleg víz, ha zuhanyozni akar, most, mert később elveszik a vizet, a fürdő a folyosó végén van, itt a kulcsa, amíg fürdik, bezárhatja, nehogy magára nyisson valami maca. Ha befejezte, megkeres, vagy leadja a kulcsot a recepción.

Matei másnapra halasztotta a tanügynél teendő látogatását: alig érkeztem meg, lássam mindenekelőtt, milyen a város, előfordulhat, hogy évekig itt maradok, ki tudja; fürdés után frissen, rózsavízillatot árasztva, ami eléggé erős és nem valami kellemes illat volt, Matei kiment sétálni Hîrşova város utcáin; elhaladt a középiskola előtt, az ablakok nyitva voltak, a padokban a tanulók jegyzeteltek, a tanár pedig a táblára írt valamit, egy háromszög látszott, szabályos háromszög; másik teremben a tanulóknak énekórájuk volt, egy dallamot szolmizáltak; a központi vendéglőben Matei megkérdezte a pincérnőt, van-e pacalcsorbájuk: húsgombóccsorba – válaszolta a pincérnő, miközben felvette a rendelést, gondolatai másutt jártak; háromszor kérdezte Mateit, amíg az eldöntötte, mit kérjen második fogásnak a koszos, légypiszkos étlapról: babot csülökkel, döntötte el, miután egy ideig az étlap fölé hajolt, nem is drága, s megtelik vele a has, mint mondani szokás. Kevés pénzből kellett kijönnie annyiból, amennyi a zsebében volt; Hîrşován, a világ végén, ha pénz nélkül marad, nem boldogulhat. Két óra körül, amikor kilépett a vendéglőből, Matei arra gondolt, még legalább hat óra van addig, amíg sötétedik, s neki nincs mivel kitöltenie az idejét. A filmet, amelyet a főtéri moziban vetítettek, már látta, kétszer is, egy olasz film; jobbhíján úgy döntött, megnézi harmadszor is. [...] A filmnek háromnegyed négykor vége volt, még négy óra sötétedésig – gondolta keserűen –, amíg este lesz; Matei arra gondolt, bemegy a szállodába, alszik egy jót, úgyis elég fáradt; ott felfedezte, hogy a két szabad ágy egyikét közben elfoglalták, a sok mosástól kifakult pizsama meg egy ócska, sarkainál kikopott bőr aktatáska vallott arról, akivel legalábbis egyelőre megosztja a hotelszobát; vajon elfoglalják a harmadik ágyat is, vagy szabad marad? Matei a pizsamájába bújt, fejére húzta a takarót – zavarta a fény –, de nem tudott elaludni. Összekucorodott a lúgszagú takaró alatt – nemrégen moshatták ki –, s olyan reménytelenül egyedül érezte magát, hogy valósággal megijedt; nagy sietve felöltözött, kilépett a szállodából, gyors léptekkel a központ felé vette útját – a szálloda, bár közel a központhoz, mégis egy mellékutcában volt –, s amikor az iskola elé ért, megkerülve a kis poros parkocskát, melynek közepén érdemtábla állt, érezte, hogy minden, ami körülötte van, kegyetlenül nyomasztja, mintha ketrecben lenne, vagy tán inkább hajótöröttnek érezte magát egy lakatlan szigeten; az emberek, akik elmentek mellette, a maguk gondjaival voltak elfoglalva, nem vettek tudomást róla; és ő sem érezte, erről szó sem lehetett, hogy képes lenne kapcsolatot teremteni valakivel; el fogok temetkezni ebben az idegen városban – mondta magában Matei némi patetizmussal, s száműzöttnek érezte magát; itt fogok meghalni sok év múlva, olyan leszek, mint ez az öregember, aki elment mellettem; lelkében a szenvedés és a kilátástalanság érzése növekedett percről percre; kivetették az életből, nemcsak az egyetemről csapták ki, hanem mindenhonnan – gondolta kétségbeesetten; nem lesz képes megszokni ezt a világvégi kisvárost. Meg kell hamar keresni a postát, a telefonközpontot, feltétlenül beszélnie kell az otthoniakkal, hogy elmondja, ő Hîrşován, bármi történjék is, nem szándékszik maradni. Apa kiszálláson van az operettszínházzal, a Háromlányos házzal – hallotta a vonal másik végéről anyja hangját. Nagyon ronda itt Hîrşován! – kiáltotta Matei a telefonkagylóba, hogy meghallhassák az ország másik végében, mert elég rossz volt a vonal, nem lehetett valami jól hallani; nem értem, mit mondasz – hallatszott az anyja hangja nagy távolból. Nagyon ronda itt Hîrşován, nem maradok tovább, hazamegyek! – kiáltotta Matei a telefonkagylóba. Gondold meg – mondotta az anyja –, nincs értelme elhamarkodottan dönteni. Mindenesetre tégy úgy, ahogy jónak látod, nem akarlak befolyásolni – hallatszott Matei anyjának hangja. [...] Ismét a szálloda felé indult, lehet, közben megjelent a szobatársa is. Elbeszélgethetnek. Ha van kivel beszélgetni, talán nem olyan unalmas...

– Igazad van – mondja Matei anyja –, végül is voltak, akiknek nagyobb bajuk volt, mint nekünk. Gondolj csak Popné asszonyra: a férje majdnem öt évig rejtőzködött egy falba épített fülkében, akkora volt a fülke, hogy épp belefért, nem nagyobb! Éjszaka előjött a rejtekhelyéről, éjfél után, hogy senki se hallja, sétált az udvaron, elszívott egy cigarettát, váltottak néhány szót Popné asszonnyal, suttogva. Nap mint nap, majdnem teljes öt éven át.

– Muszáj volt mozognia valamennyit, hogy ne bénuljon le – szólt Matei apja.

– Tudom, mennyire meglepett, amikor elkezdte nekem mesélni. Véletlenül csak mi voltunk a fülkében – már nem emlékszem, honnan jöttünk mind a ketten –, s anélkül hogy kérdezgettem volna, nem szeretek az emberek életébe beleszólni, elkezdte mesélni, pontosan mi történt a férjével.

– A végén borzalmasan legyengült, kedves asszonyom, nem hiszem, hogy több lett volna ötven kilónál – mondotta –, s tudja, hogy nézett ki azelőtt a férjem, milyen daliás férfi volt. Enni jól evett, mindenről gondoskodtam, de bizonyára az a zárt levegő egyáltalán nem használt neki. Viszont egyenesen elképesztő volt a morálja, mindig jók kedvű volt, s ahányszor kijött sétálni, arra kért, mondjam el neki az új vicceket, amelyeket a városban hallottam. Képzelje, az ő helyzetében, még viccek kellettek neki! Nem tudnak megtalálni, ravaszabbak voltunk náluk, dörzsöltebbek, az orruknál fogva vezettük őket, s csak nevetett! Kértem, nevessen halkabban, nehogy meghallja valamelyik szomszéd. Ha nem olyan óvatlan, hogy egyik éjszaka kimenjen az udvarunkról, bizonyára nem találnak rá, s megmenekült volna! Popné meg van győződve, hogy valamelyik szomszéd látta meg. Feljelentette, s így találtak rá. Természetesen nem lehet tudni, ki, s nem is derül ki soha, ki árulta be. Bárkire gyanakodhat...

– Ismerem a szomszédaimat, nem hiszem, hogy bármelyik képes lett volna ilyen gaztettre.

– Ennek ellenére egy megtehette, másként nem tudhatták volna meg, hol rejtőzködik, hogy egyből odamentek utána – mondta Matei apja. – Két évig, ha nem tovább, tartották fogva kivizsgálás címén. A piacon találkoztam vele rövid idővel azután, nagyon örvendett, hogy kapott újkrumplit. Derűs volt, ha nincs rövidre nyírva a haja, mint a raboknak, nem is mondta volna az ember, hogy most jött ki a börtönből. Csak nagyon megőszült. De mit akarsz, a kor, abban az időben ő is már a hatvanhoz közeledett.

– Jóval túl volt a hatvanon – mondotta Matei anyja. Idősebb Popné asszonynál nyolc évvel, tőle tudom, s ő is több hatvannál. Nem látszik rajta, mert mindig ápolt, gondozott. Amikor fiatal voltam – mondotta nekem akkor a vonatban –, ápoltam magam, hogy tetszedjek, most azért kell ápolnom magam, hogy ne legyek visszataszító...

– Mind a ketten kitűnő emberek – mondta Matei anyja. – Úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna. Minden előadáson ott vannak, különösen a hangversenyeken. A zene sokban segített nekem a szabadulásom utáni első években, vallotta nekem egyszer. Elhatároztam, hogy mindennap zongorázom, akár van kedvem, akár nincs. Teljesen a padlón voltam, hogy úgy mondjam, de zongoráztam, nem hagytam magam.

– Van, aki könnyebben viseli a nehézségeket, van, aki nem. Embere válogatja, a természete szerint.

Elvesztette a türelmét. Bukarest felé csak két nap múlva lesz busza, vagyis szombaton reggel, s ez az idő Mateinak határtalanul hosszúnak tűnt. Még az ADAS-tisztviselő is elment. A kopár szállodaszoba csak erősítette magányosságérzetét, mely ellen egyetlen gyógyír volt: minél előbb elhúzni Constanþa felé, ebbe az irányba lehetett alkalmi autót kapni, sokkal közelebb volt, mint a főváros, és közvetlen összeköttetésben állt a várossal, mely fölött a régi vár uralkodott (dák vagy római eredetű?), vagyis fusson innen, annak ellenére, hogy megígérte a tanfelügyelőnek, másnap jelentkezik a szépen, kézírással írt kérvénnyel, melyben kifejezi óhaját, hogy tanítaná a Hîrşova környéki gyermekeket – olyan faluban, ahol elég sok bort termesztenek ahhoz, hogy a gyengébb tanárok ne tudjanak ellenállni a csábításnak, azok, akikben nem elég erős a hivatásukba vetett hit – román nyelvre és irodalomra, s ha nem lesz elég óra egy egész norma biztosítására, kézimunkára is. Várhat rá a tanfelügyelő, bizonyára arra gondol majd, hogy az a bizonyos levél csalétek volt, valamelyik ellensége akarta próbára tenni, de ezt a gondolatot hamar elhessegette magától, nyilvánvaló volt, hogy személyesen Baraş írta, csak a fiú meggondolhatta magát, nem tűnt túl komolynak, egy süvölvény, ki tudja, mi történt vele, talán fütyült a templomban, és kicsapták, különben nem jött volna épp Hîrşovába állást keresni magának; aztán megfeledkezik róla, sok minden van egy főtanfelügyelő fején ahhoz, hogy észben tartsa az összes bambát, aki a tanügybe akar kerülni helyettes tanárként, s másnapra megváltoztatta elhatározását; amikor a sofőr azt mondta neki, úgy két óra múlva szeretne indulni, vagyis négy körül, hamarabb nem – ha nem találsz itt, várj az autó mellett, nem kések sokat –, Mateinak ez a nyomorult két óra is végtelen hosszúnak tűnt; tulajdonképpen túlzott türelmetlenség, mert végül is elmegy, örökre búcsút vesz Hîrşova romjaitól, az ősi vártól s a várostól.

Ma éjjel Mateijal álmodtam – mondja az apa. – Mintha hosszú útra kellett volna mennünk, valami kirándulásra, egy nagyon magas hegyet kellett megmásznunk. Valami térkép fölé hajoltunk, azt böngésztük figyelmesen. Át kell mennünk ezen a szoroson, mondta nekem; sikerülni fog egyedül?, kérdeztem, nehogy eltévedjünk, a hegy pokolian veszélyes, mennyi szerencsétlenség történt, el sem mondom. S akkor ő nevetni kezdett, olyan eleven volt az álom, nem is tűnt álomnak, hanem valóságnak minden. Hogy tévednénk el, apa, mondta, ha velem vagy, nem kell félned, remek a tájékozódási képességem, soha nem fordult elő, hogy eltévedjek. Te a konyhában voltál, a hátizsákokat készítetted elő, az élelmet és a szükséges útiruhákat csomagoltad be. Vigyetek magatokkal vastag zoknit is, mondtad, mert ott a hegyekben fázni fogtok. A rádió havas esőt és havazást jelzett. Talán befed minket a hó, szólalt meg Matei, és ismét nevetni kezdett.

– Nem nagyon van oda a kirándulásokért a mi Mateiunk, olyan álom ez, aminek épphogy semmi értelme sincs – mondotta az anya.

– Tudod, hogy van ez az álomban, egyből megváltoznak a dolgok. Ugyancsak álmomban, persze, Matei maga volt Schubert. Barkója volt és szemüvege. Kidobtak az egyetemről, de nem izgat, mondotta Schubert, miközben a szemüvegét igazgatta az orrán. Hogy bosszantsam őket, megkomponálom a Pisztráng-ötöst és a Befejezetlen szimfóniát. Miért befejezetlen? – kérdem. Mert meghalok, mielőtt befejezném, mondta, s akkor kétségbeesésemben zokogni kezdtem, mert azt hittem, hogy Schubert valójában a mi fiúnk. Tudod, milyen a sírás álomban, mintha még fájdalmasabb lenne, mint amikor ébren sír az ember. Azért tudtam, hogy csak álmodom, hogy Matei és Schubert között semmi kapcsolat sincs. Amikor nagy sokára felébredtem, nagyon megkönnyebbültnek éreztem magam. Van sokkal nagyobb szerencsétlenség, mondtam magamban. Schubert fiatalon halt meg, alkotóerejének teljében, ahogy mondani szokás, egyik szimfóniáját be sem tudta fejezni. Akkor Matei helyzetét is más színben láttam, előtte van az élet, mondottam, túl lesz ezen is. Végül is ilyen az élet: nem olyan sima úton megy az ember, mint a tenyere, mindenféle akadály kerül eléje...

Mateinak volt egy barátja Constanþán. Szobatársak voltak. Esténként cirkáltak a diákotthon folyosóin, és Freudról beszélgettek. ªerban esküdött a pszichoanalízisre, a jövő tudománya, mondotta; azt hiszed, nálunk nem használják az orvosok, csak
titokban, érted?... beszéltem egy pszichiáterrel, bevallotta nekem, hogy egy-egy betegénél alkalmazza; Matei nem értett teljesen egyet vele, nem lehet az embert egyszerűen csak a szexre redukálni, vélekedett. Mi lenne ennél több, válaszolta a másik; végső soron, állította, a szexualitás ural és irányít minden emberi cselekedetet. Nézzük csak közelebbről, mondotta lelkesen, mi van ezzel a te Rimbaud-dal, hatoljunk be egy kicsit az úgymond intim életébe... Matei erősen felháborodott. Rimbaud-hoz nem engedem, hogy nyúlj, kiáltotta. Jó, egyezett bele Freud híve, akkor békén hagyom a te Rimbaud-dat, nem nyúlok hozzá, ha úgy akarod. Pszichoanalizáljuk akkor Eminescut, lássuk az ő életét... Matei félbeszakította, még mielőtt befejezte volna mondatát; épp a haza legszentebb emberét akarod a sárba rántani. A másik vállat vont, ebben az esetben valóban nem volt mit tenni, nincs más hátra, le kell mondania róla, ha nem engedi, hogy kifejtse a véleményét. Egyszerűen befogják a száját! Pár nap múlva ismét szóba került a téma, Matei viszont semmiképpen nem akarta, hogy meggyőzzék arról, a pszichoanalízis valóban „tudomány”. Dühösen és kétkedve nézte Freud szakállát, amint szigorúan tekintett rá egy francia kiadású elnyűtt fedelű könyvön lévő képről – ªerban nagyon nehezen szerezte meg, óriási összeget adott érte, egyhavi ösztöndíját; eléggé elrongyolódott, be kell köttessem, magyarázta Mateinak, s gondosan a párnája alá tette; minden este olvasott belőle, mint ahogy a hívő emberek olvassák a Bibliát, mielőtt lehunynák a szemüket; hallgasd csak, mit mond a vén gazember, szólt hozzá késő éjszaka, felébresztette, s felolvasott neki egy-két mondatot a Pszichoanalízis hét előadásának magvas állításaiból; úgy tűnik, ez az osztrák orvos fő műve; ezek a revelációk nem érdekelték Mateit; véleménye szerint az ember sokkal bonyolultabb lény, sokkal titokzatosabb; Freud eléggé primitív materializmusa – ahogy ő látta – egyszerűen felháborította. Azért elolvasta O’Neill színdarabjait, a freudista drámáit és tragédiáit. ªerban el volt tőlük ragadtatva; Matei viszont állította, hogy túl sok pszichoanalízissel vannak telítve.

El sem képzeled, milyen meglepetést szereztél nekem, öregem – mondta Freud híve, ahogy meglátta Mateit –, nagyon-nagyon örvendek, hogy látlak... Szóval kidobtak, exmatrikuláltak?! Megmondom őszintén, nem jön, hogy elhiggyem, éppen téged találtak megbüntetni, fogalmad sincs a politikáról, ebben a vonatkozásban, hogy úgy mondjam, ártatlan vagy. Becsületemre, nem jön, hogy elhiggyem. Mit mondasz, mit tettél, hogy exmatrikuláltak?!... Hagyd, elmeséled később, van elég időnk, előbb együnk valamit, bizonyára te is éhes vagy. Mikor indultál Hîrşovából?! Mi az ördögöt kerestél Hîrşován, nagy figura vagy, mit szólsz hozzá – kérdi a feleségétől –, nem nagy figura, azok egy év alatt végeztek volna veled, amennyi bor van ott, te sem tudtál volna ellenállni, tudod, mint ahogyan mások sem álltak ellen; jó, hogy elhúztad onnan a csíkot, nem neked való ez a Hîrşova. Nem tudtam, hogy jössz, eszel velünk azt, ami van a házban. Mielőtt órára mentem, vásároltam valami virslit... mit szólsz hozzá, Matei, mit szólsz ahhoz, hogy megnősültem? Kibírtam egy évig – kezdte mesélni, miután a felesége eltűnt a konyhában, hogy vacsorát készítsen –, minden éjszaka mulatozás, nők, itt Constanþán, elképzelheted, hogy ebben a tekintetben nincs hiány; egyik nap arra ébredek, hogy hiányzik néhány ingem, hogy lásd, mire vetemednek a dögök, kilopják az ingeimet a szekrényből. Amikor valami ezüst inggombtól is megfosztottak, megcsapták a mocskok az apámtól örökölt mandzsettagombokat, azt mondtam, na, ebből elég, pontot teszünk a végére, megnősülök, ez nem megy így tovább. [...] Itt Constanþán a feleségemen kívül egyszerűen nincs kivel beszélgetnem, olyan kollégáim vannak, akik még a legszükségesebbet sem olvassák el, a sikerkönyveket sem, hogy a filozófiáról meg egyebekről ne is beszéljek. Remélem, ízleni fog ez a palacsinta, a feleségem direkt neked csinálta, le akart venni a lábadról, hogy lásd, micsoda háziasszony ő, ha szereti, vegyen még egyet – mondta Freud volt hívének felesége; na, ne halljam, hogy magázódtok, ne legyetek egymással olyan szertartásosak – mondta ªerban, és ismét koccintásra emelte borospoharát; a másik szobában fogsz aludni – szólt hozzá ªerban, van egy rekamiénk, a feleségem hozománya, remekül fogsz pihenni rajta, egyelőre, mint látod, elég szerényen vagyunk berendezkedve, nem volt pénzünk olyan bútorra, amilyet szerettünk volna, mind a három szobát azzal rendeztük be, amink volt. Következő alkalommal, amikor meglátogat, másként fog kinézni – tette hozzá a háziasszony. – Nyugodjunk meg egy kicsit – mondja ªerban –, talán főzöl egy kávét – fordult a feleségéhez –, alig várom, hogy elmondd részletesen az egész históriát, vagyis hogy mi történt veled, miért dobtak ki azok téged? Ismétlem, nem jön, hogy elhiggyem, éppen neked legyenek kellemetlenségeid, neked, aki általában nem politizálsz. – A papíron, amit az exmatrikuláláskor kaptam, nem is említenek semmit politikáról – magyarázza Matei a barátjának, „a tanfegyelem súlyos megsértése”, ezt
írják – mondja Matei. – S mit tettél, te fegyelmezetlen? – tréfálkozott a másik –, fütyültél a templomban, vagy mi az ördögöt csináltál? – Kezdjem elölről? – kérdezte Matei. Kezdd, ahonnan akarod, csak tedd érthetővé számomra ezt az egész marhaságot a kicsapásoddal. Várj, hogy jöjjön be a feleségem is a kávéval, hogy hallja ő is elölről. Úgy, most elkezdheted, öregem...

Kántor Erzsébet fordítása

*Részletek az azonos című töredékben maradt regényből.