A MIÉNK kolozsvári kiállítása 1909-ben

Magyar fauve-ok címmel nagyszabású kiállítás nyílt Budapesten március 21-én a Magyar Nemzeti Galériában a 20. századi eleji művészet első avantgárd hullámának keleti térhódításáról.

Röviddel azután, hogy a budapesti Nemzeti Szalon kitiltotta termeiből a MIÉNK kiállításait, a művészcsoport, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre erdélyi bemutatkozásra indult. A kizárásra, mely a rebellis fiataloknak szóló figyelmeztetés volt, 1909 tavaszán került sor; a vidéki kiállításokat már a nyár elejétől egymásba érő sorban nyitották meg Kolozsváron, Nagyváradon, Aradon.

„Forradalmi vakmerőség volt”, írta sok évvel később Dutka Ákos, a holnaposok költője,1 és ez a jellemzés ma is pontosan ráillik a vállalkozásra. Erdélyi viszonyok között már a késő naturalista-impresszionisztikus festészet is elég sokára nyert teret, és a nagybányaiak közösségéből Kolozsvárra, a szülővárosába hazatérő Ács Ferenc ilyen fogantatású képei 1911-ben igencsak újdonságnak számítottak. Hol volt ettől a MIÉNK zászlóshajójával beérkező magyar fauve-ok, a Vadak festészete?!

E tanulmány a három vidéki kiállítás közül csak a kolozsvárival foglalkozik. Ez a város esett legtávolabbra, a keleti végekre, és ez a föllépés közvetíti felénk a legtisztábban, fehér-feketén a modern művészet recepcióját, a közvéleményt megosztó sokkoló hatását. Ugyanakkor a részleteknek a lehetséges mélységig történő föltárása a kezdeményezést segítő társadalmi kapcsolatokra is élesebb fényt vetít.

A vállalkozás éltető lelke, fáradhatatlan szervezője Bölöni György volt, Ady Endre barátja, a nyugatos szellemű modern irodalom és művészet elkötelezett híve.

Bölöni a Nemzeti Szalonból „kiszavazott” MIÉNK titkáraként lép színre, így emlegetik mindvégig a vidéki kiállítássorozaton. Jogász, huszonhét éves. Párizsban egyidejűleg járt a Sorbonne-ra és az École des Beaux Arts-ra. A francia főváros és Budapest között ingázva első kézből tudósított művészeti eseményekről. Írásai, melyek utóbb kötetbe válogatva is megjelentek,2 a modern művészetek magyarországi visszhangjának és egyben itthoni térhódításának páratlan értékű dokumentumai. Vollard-ral, a híres műkereskedővel járt egy társaságba, aki egyebek mellett 1904-ben az első Matisse-kiállítást szervezte. Gyakran ebédelt Rodinnel, tudósított Brâncuşi műterméből. Nemcsak jelen volt a fauve-ok visszhangos botrányt kiváltó Salon d’Automne-beli 1905-ös bemutatkozásán, de ismerte a csoportosulás magyar résztvevőit is. Látta és értékelte Czóbel Bélának Párizsban, a Montmartre egy nyomorúságos kis képkereskedésében bemutatott, ám mégis figyelmet keltő kiállítását.3 A Párizsban élményszerűen megismert „nouvelle peinture” kelet-európai közvetítőinek és folytatóinak tekinti a Matisse-hívő magyar fauve-okat.

Kolozsvárt mondja el először, majd kis változtatásokkal Nagyváradon az új művészetről írt szenvedélyes hangú védőbeszédét. „De higgyék el, jelentősége és szerepe nagy lesz a magyar piktúra históriájában az új magyar festők képeinek. Mert jól jegyezzék meg, hogy e képeknek fiatal gazdáikból áll az első magyar festőgeneráció, mely öntudatosan kereste a Nyugat művészetének az állandó kapcsolatát, és küszködések, borzalmas harcok, kenyértelenség, megható vergődések után, minden hivatalos magyar rémítgetés dacára – quand même – helyet tudott ékelni a magyar festőtalentumnak a képek Babilonjában, Párizsban is.”4

Annak ellenére, hogy Bölöni és a MIÉNK kapcsolatának részletkérdései további kutatást igényelnek, az mindenképpen nyilvánvaló, hogy vándorkiállításuk sikerét saját ügyének, személyes ambíciójának tekintette, s ehhez valamilyen formában anyagi érdekeltsége is fűződött.

Bölöni Kernstok Károllyal közösen vágott bele a kiállítás megrendezésébe. Utóbbira azonban inkább csak a művek kiválasztásában való közreműködése és a tárlatok installációja hárulhatott. Lejött-e Kernstok is Bölönivel a vidéki terepszemlére, vagy csak a kiállítás-megnyitókon vett részt, egyértelműen nem derül ki. A beszámoló „két vállalkozó”, mindketten budapesti fiatalok, akciójához köti a kiállítás előkészítését és megrendezését.5 A kolozsvári városi tanácshoz írott kérvényében, melyről alább még szó lesz, Bölöni hangsúlyosan Rippl-Rónai és Kernstok körét emlegeti mint annak a csoportnak hangadóit, kiknek bemutatkozására kiállítótermet igényel. A vidéki turné végén, Aradon, Bölöni talán nem véletlenül Kernstok Károly és társai címmel ír méltatást, mellyel mintegy megelőlegezi a Nyolcakhoz fűződő közismert empátiáját.6

Erdély felé vezető szervezőútját Bölöni május közepén Nagyváradon szakította meg. Ott termékeny befogadó talajra talált, a holnapos Dutka Ákos egyengette a tervezett kiállítás dolgait. Maga a holnaposok köre7 és Ady költészete, mely erős szálakkal fűződött Nagyváradhoz – a rokon törekvések szellemében –, biztosította a MIÉNK festőinek kedvezőbb fogadtatását.

Kolozsvár a sötétbe ugrás volt. Mégis, talán szervezési-időzítési problémák miatt ez a város, Erdély szellemi központja lett a körút első állomása.

Bölönit erős érzelmi szálak fűzték Erdélyhez. Szilágysomlyón született, a zilahi Wesselényi Kollégiumban érettségizett. Adyval, akit Párizsban ismert meg, gyakran fölemlegették a pár éves korkülönbség ellenére végső soron azonos hangulatú kollégiumi élményeiket. Mindamellett Ady eléggé óvta barátját az erdélyi fogadtatást illető nagy reményektől.

Május 15-én érkezett Bölöni György Kolozsvárra, ahol támogatókat keresve megkezdte a kiállítás előkészítését. Pártolót nem egyet talált, s akkor még nem tűnt úgy – hiszen a képeket nem látta senki –, milyen ellenzői lépnek majd színre az új művészetnek. Az kelthetett talán némi gyanút, hogy a konzervatív szellemű Ellenzék, a város nagy múltú napilapja egyáltalán nem adott hírt az előkészületekről, míg a sokkal liberálisabb Újság és Kolozsvári Hírlap folyamatosan tudósított a szervezés minden mozzanatáról.

Bölöni két nap után beadvánnyal fordult a városvezetéshez az alábbi szó szerint idézett szöveggel:

„Tekintetes Városi Tanács!

Tisztelettel kérjük, hogy a »Korcsolya-Csarnok« emeleti helyiségeit Rippl-Rónai József, Kernstok Károly festőművészek és társaik munkáiból rendezendő művészeti kiállítás céljaira május hó 27-étől június 7-éig díjtalanul átengedni méltóztassék. A helyiségek rendben való átadásáról gondoskodunk és azért felelősséget vállalunk. Abban a reménységben, hogy a tekintetes Városi Tanács méltányolja kérésünket és nem fog elzárkózni attól, hogy Kolozsvár város közönségének a modern magyar művészet kiváló embereit bemutathassuk, vagyunk tisztelettel Bölöni György és társai.”

A kérelmet csatolták a törvényhatósági gyűlés jegyzőkönyvéhez, és azt a tanács május 21-én egyhangúlag jóváhagyta.8

A kedvező döntéshez hozzájárult, hogy a beadványt több kolozsvári értelmiségi aláírásával támogatta.

A kiállítás recepcióját illetően a kutatás megkerülhetetlen feladata, hogy a történteket a társadalmi mozgásokra rávetítve elemezze. Látnunk kell, hogy ez az esemény éppen azt az alkalmat kínálta, hogy összecsapjanak felette a konzervativizmus és a progresszió hívei. Mintha csak minden szinte időzítetten erre a provokatív alkalomra várt volna.

Kolozsváron, az állóvizeket megbolygató módon, azon a tavaszon kelt életre a szabadgondolkodók Bolyai Köre. Alakuló gyűlésüket 1909. május 2-án tartották, és programjukban a holnaposok mozgalmával rokon, de a szellemi élet egész szférájára kiható eszmék kerültek terítékre. Az egyesület, de egyben az egész mozgalom szellemi vezére dr. Lu-kács Hugó volt, Ady Endre orvosa és bizalmas barátja. Ő volt az, aki a „Tegnap városában” is változásokat akart, szemléleti sorompók lebontását.9

Foglalkoznunk kell dr. Lukács Hugó szerepével, mert döntő része volt abban, hogy a MIÉNK kolozsvári tárlata létrejöhetett, és hogy az ifjúság mozgósításával már eleve híveket szerezhettek az ügy támogatásának. Az ő ajánlatára szervezték a kiállítást a Bolyai Kör védnöksége alatt.

Lukács Hugó a történtek idején dr. Lechner Károlynak volt az asszisztense a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ideg- és elmekórtani klinikáján. Mint egyik pályatársa jellemezte, személyében „önálló, széles nyelvi-, irodalmi és művészettörténeti ismeretekkel fegyverzett ítéletű, fejlett ízlésű, agilis, irodalmi és művészeti jelenségek és mozgalmak iránt eleven érdeklődéssel viseltető szellem nyilatkozott meg”.10 Munkahelye a klinikákon volt, a város kertes, kellemes részén, Lechner közvetlen környezetében. Ott lett találkozóhelye (mai divatos szóval, logisztikai központja) az irodalmi matinéval összekapcsolt rendezvény szervezőinek.

Maga a Lechner-klinika fogalom volt az akkori Kolozsváron, melyet az ország legigényesebb intézeteként tartottak számon. Pavilonjait Lechner Károly szorgalmazására építették föl, és villaszerű igazgatói lakását, Kolozsvár legszebb szecessziós épületét, az 1900-as évben a professzor bátyja, Lechner Ödön tervezte. Pontosan nem tudhatjuk, mennyire kedvelte Lechner Károly is (tanársegédjéhez, Lukácshoz hasonlóan) a festészet legmodernebb irányzatát. A művészetek szeretete azonban családi örökségként mindhárom Lechner testvérre egyaránt jellemző volt. Mint igazgató-főorvos, arra is gondot fordított, hogy a pavilonok szobáit megfelelő színekre fessék, és azokra megnyugtató hangulatú festményeket, nyomatokat helyezzenek el.11 A rendkívüli olvasottságú, művelt orvost éppen a kiállítás szervezése idején választották meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület alelnökévé.

A szabadgondolkodású Bolyai Körrel rokonszenvező sajtóban több tudósítás előzte meg a MIÉNK vernisszázsát. A polemikus hangnem arra utal, hogy ennél az eseménynél is, éppúgy, mint a Bolyai Kör zászlóbontó programhirdetésekor, meg kellett küzdeni a „moha lovagok” ellenállásával vagy előre látható bojkottjával. „Soha még nem sikerült vidéken kollektív tárlatra összehozni a modern magyar festőművészet embereit – írta a liberális szemléletű Újság névtelen tudósítója. – Kolozsváré a dicsőség, hogy a vidéki városok között a legelső, amely a modern festők erős és fiatal neveit kollektív tárlatra fogja egyesíteni. […] Az új gárda […] most a vidék műértő közönségéhez fordul támogatásért az új magyar művészet érdekében.”12

Fölbukkan az írásokban a modernek kirekesztéséért a Nemzeti Szalont megbélyegző motívum, illetve Apponyi Albertnek, a Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének ebben az afférben játszott szerepe, melyre Rippl-Rónainak egy levele is utal.13

„Törekvésünknek a megvalósulását – írja a Kolozsvári Közlönyben Stettner Tamás, a lap munkatársa – éppen az eszme ellenségeinek, a reakciónak köszönhetjük. Az első lépés a megvalósuláshoz a Bolyai Kör megalakulása volt. Most következik a második lépés. Apponyinak mint kultuszminiszternek a művészetbe bevitt reakciója hajléktalanná tette a MIÉNK művésztársaságot. […] És most a vidék műértő közönségéhez s így elsősorban Kolozsvár közönségéhez fordul támogatásért.”14

A kiállítás némi késéssel 1909. május 30-án, pünkösd vasárnapján délelőtt nyílt meg a korcsolyapavilon két egymásba nyíló nagytermében. Az épületet a város sétaterén Pákei Lajos, a historizmus korának neves kolozsvári építésze a millennium körüli időkben tervezte, és már korábban (így a Mátyás-szobor fölavatásakor) nagyobb szabású tárlatok befogadó helye volt. Vernisszázs előtt egy igencsak érdekes híradás jelent meg a sajtóban. Május 28-án egy alig fölfedezhető apró hír tudósított a következőkről: „A tárlat plakátjai, melyek Gulácsy Lajos és Czigány Dezső festőművészek művészi tréfái [sic!], ma jelennek meg a falraga-szokon.”15 Humoros hangvételű plakátok, nem akármilyen szerzőktől. Tekintve Gulácsy váradi kapcsolatait, valószínűsíthető, hogy a sokszorosított falragaszok Nagyváradon, a nevezetes Son-nenfeld nyomdában készültek. Csak reménykedhetünk, hogy legalább egy példányuk előbukkan.

A két teremben mintegy száz festmény kapott helyet, melyekhez Bölöni – a távol-keleti művészetnek az európai modern festészetre való hatását illusztrálva – japán fametszeteket társított, Utumaro és Hokuszai műveit.

Katalógusuk aligha lehetett, ennek sem erdélyi, sem magyarországi közgyűjteményekben nem találtam nyomát.16 Így néhány kép címéről csak a megjelent kritikák tudósítanak.

A kiállítást a délutánra meghívott közönségnek Bölöni György mutatta be.17 Nagyszámú tárlatlátogató gyűlt be a termekbe, lelkesedők, de a látottakat borzongva elutasítók ugyanúgy. Érdemleges kritika, a művek elemzésére is kitérő írás dr. Lukács Hugó tollából látott napvilágot.18

Bevezetője a modern festészet megértéséhez szükséges általános fölvezetést tartalmazza. Érdemes végigkövetni ezt is és a kiállítókra vonatkozó megjegyzéseit ugyanígy.

„A mi új magyar festőink is – érvel – a hagyományos meglátás korlátozó határait törik át forradalmi merészséggel. […] Művészeink tárgya csupán minden irodalmi vonatkozástól menten a tiszta festőiség. Tehát nem akarnak semmit elbeszélni, nem akarnak komponálni, nem akarnak gondolatokat sugallani. Az érzékekre, a szemre akarnak hatni. […] Mint legjellegzőbb tulajdonságot ki kell emelni azt, hogy a természet csak modell, melyhez mindig visszatérnek, de amelyet nem akarnak másolni. […] Forradalmi művészet, amely ma, amikor egész szellemi életünkben, az emberiség történetében páratlan harcok folynak, a szó igaz értelmében a mi művészetünk, a ma művészete.”

Képelemző tárlatbemutatóját Kernstok Károllyal kezdi. „Művészi fejlődése a legérdekesebbek közül való – írja. – Mindig a nagy keresők közé tartozott. […] A kiállított képmásnak (Czóbel Béla portréja) az ad különös alkalmi érdekességet, hogy annak a piktornak az arcképe, aki tőlünk távol, Párizsban élve, talán a legszélsőbb modernizmusnak lett előharcosa, és akinek személyes befolyása nem kis mértékben lehetett hatással Kern-stokra.” „Rippl-Rónai […] a színek nagymestere különösen nagy képén – a fésülködő asszonyon – olyan hatalmas szín-szimfóniát állított ki, hogy minden fokozás lehetetlennek látszik. »Terasse a tengerparton« című képébe bele tudja hozni a végtelenséget, parkrészleteibe a forró nyár és a hervasztó ősz minden színpompáját. Van egy csendélete, melyen a vörös, zöld és sárga színek összehangolása csodálatra ragad. Rendkívül szépek kiállított rajzai, melyek közül különösen egy női akt vonja magára a figyelmet.” Gulácsynak fantáziája ragadja meg, „mely a mesék, az álmok világába von”. „Nagy képe – a hazatérő zarándokok – stilizált épületeivel, növényzetével, zöld és szürke tónusaival, melyek közül elszórtan villannak ki kék és piros foltok, mindenkit percekig tart fogva. Nagyon szép a »Rózsatő« nőalakja, nemes profiljával, poétikus hangulatával.”

„Czigány ismét telített színeivel hat, amelyek izzani látszanak, erős vibrációkkal, éles érzéki hatásokat érnek el. Berény kizárólag tájképekkel szerepel, amelyek sokban emlékeztetnek a nagy francia mester, Cézanne képeire.”

„Körmendi-Frim képein legszembetűnőbb a japán befolyás, ahogyan nagy távlatú képein réteket, szántókat egymás mellé rak.”

Mikola András képeiben az „egyszerű, nemes” hangvételt értékeli, Ziffer Sándornak „öreg varrogató asszonyát” méltatja. „Galimberti, ez a magyarrá vált olasz néhány kitűnő, ugyancsak a japánokra emlékeztető rajzzal és két pompásan látott festménnyel szerepel.”

A formabontás modernjeitől kicsit mintha maga is megriadna. „Legnehezebben barátkozik meg a közönség Perlrott és Czóbel képeivel – jegyzi meg. – Az előbbin nem is csodálkozunk, mert kevés megértéssel és sok túlzással követi ultramodern francia példáit. De Czóbel képei oly egységesek, szépek és öntudatosak, aminő csak a legigazibb tehetségektől telhetik.”

Csak Bölöni értékelései állíthatók Lukács Hugó elemzései mellé. Az egész tárlat-sorozatnak, Kolozsvártól Aradig a kettejük reflexiója a legértékesebb kritikai hozadéka.

Igencsak érdekes, ahogyan a konzervatívok szócsöve, az Ellenzék egyetlen írásban mégiscsak foglalkozik a tárlattal. A cikk szerzője, Tüske Pál írói álneve a kor ismert publicistájának, Sebesi Samunak. Nekibuzdulása után úgy vélnénk, mintha a reakció elvárásainak kívánna megfelelni, de csak látszólag, mert írása vége felé a képek előtti őszinte megrendülését közvetíti az olvasó felé. „Amikor tehát én vagy mi, az átlag emberek, vagy mondjuk a laikus szeműek belépünk a sétatéri korcsolyacsarnokba, ahol a modern fiatal magyar festők képei vannak kiállítva, jó sokáig nem látunk egyebet, mint egy csomó összehányt színt, homályba burkolt figurát, igen görbén, durván megtörötten hajló vonalakat, darabosnak látszó festékkel kent vásznat stb. […] De aztán szoktatni kezdem a szememet… s ekkor megérzem a festő lelkének melegségét, a művészi ihlet vérlüktetését. A kép lassanként felölti az élet színét, megmozdul, s ettől a pillanattól kezdve úgy érzem, mintha azon a napsugaras tájon, azon a zöld mezőn, abban a virágos kertben vagy azon a tengerparton jártam volna már, és az akkor érzett gyönyörűség emléke zsongana lelkemben.”19

A kiállítást sokan látogatták, de a zá-rórendezvényre, a június 7-ére időzített irodalmi matinéra már kevesebben jöttek el. Ezen Lukács Hugó, mint a Bolyai Kör elnöke tartott megnyitót, Bölöni méltatta a kiállítást, „szabadelőadást” tartva a modern festészetről, majd bővebben Rippl-Rónai pályájáról szólt. A két előadás között, illetve a rendezvény befejezéseként a résztvevők irodalmi összeállítást hallgattak meg, kifejezetten a szabadgondolkodók ízlése szerint. Hettyei Aranka, a kolozsvári Nemzeti Színház drámai hősnője fiatal költők verseiből, míg Fehér Gyula Vajda János, Reviczky Gyula és Ady Endre költeményeiből szavalt; Dezséry Emma Oscar Wilde egyik elbeszélését olvasta föl.20

Ezt követően szabadultak el igazán az indulatok. A karikírozó, durva elutasítás a kéthetente megjelenő Erdélyi Lapokban a konzervatív Erdélyi Irodalmi Társaság folyóiratában jelent meg, Nagy György vitriolos tollából.

„Valahogy csak el lehetett nyelni (az idő ebéd előtt lévén) a lomboknak, felhőknek, szikláknak, szóval a természet egyes részeinek eltorzítását; de hogy az Isten legszebb teremtményét: a nőt így csúffá tenni lehessen a haragvó Isten-nyila híre nélkül, ezt megérteni a józan ész nem tudja. […] A világvárosi tárlatok mintájára a kiállítás intézői irodalmi zsúrt is rendeztek a kiállítás pavilonjában. Ezen az Ady és más ifjú modern költők műveinek előadása tette még rikítóbbá az amúgy is túl élénk színben úszkáló műveket. […] Egy jelen volt hallgató, aki sehogy se tudott felemelkedni a »modern« festészet megértésének színvonaláig, legalább csak annyival akart tisztába jönni, hogy a szeme előtt levő képeket az ecsetnek melyik végével festették meg a művész urak. Ez iránt kérdést is akart intézni a t. előadó úrhoz, de szándékától elrémítette az előadó záró szavai után felhangzó tapsorkán.”21

Ma csak megmosolyogni tudjuk ezeket az elvetélt kritikákat. Fölbúvárlásuk mégsem öncélú játék. A vélemények ütköztetése része a műveknek, a recepció az egész mozgalomnak.

A kiállítás néhány mozzanata eredetibb forrásokból is nyomon követhető. Bölöni György és élettársa, Márkus Ottilia (Itóka) levélnaplójából például, melyet nemrég tett közzé a Petőfi Irodalmi Múzeum,22 Kolozsvárról keltezve írja Bölöni: „Június 5. – A kiállítás itt nem valami jól megy, veszteni nem vesztek rajta, de nyerni sem nyerek semmit még ez ideig. Rettentő kavarodást csináltam a képekkel e sivár városban. Naponta új és új emberekkel érintkezem. Van pár derék jó ember, kiket megismertem: Janovics, a színigazgató, Lu-kács Hugó, pár fiatal, gyerek újságíró – lelkes emberek ebben az elnyomott magyar Moszkvában.” „Június 8. – Tegnap este zártam itt be a kiállítást. Borzasztó elhagyatott helye a magyar új világnak ez a város, majd fejbe vertek, amiért el mertem hozni ide ezeket a képeket. Ma éjjel 2 órakor Váradon leszek, már vár sok reménységgel és türelmetlenül a szegény Gulácsy fiú.”

Ami a vásárlásokat illeti, a mérleg nem is volt annyira lehangoló. Legfennebb az terhelte a kiadási oldalt, hogy Bölöniéknek jelentős költségeik voltak a szállításokkal – a képek ráadásul nem egyszerre érkeztek meg Kolozsvárra –, a termek felügyeletével, a matiné megszervezésével. Másrészt a képek árából is engedni kellett. Mind Kolozsváron, mind Nagyváradon jelentős számú mű talált vevőre. Igazán csődös csak az aradi bemutatkozás maradt. Mai szemmel nézve hihetetlenül olcsó áron jutottak jó szemű vásárlók muzeális értékű művekhez. Rippl-Rónai-, Czóbel-, Gulácsy-, Perlrott-képek eladásáról van tudomásunk.

Kolozsváron dr. Lukács Hugó vásárolt meg több festményt, továbbá Janovics Jenő, a színház igazgatója, a város egyik módos polgára. Az egykori híradások neveket nem említenek, csak a vásárlások tényét igazolják, és a valóban alacsony árakat említik.23 Évtizedek múltán több érdemleges mű bukkant elő, melyek nyilvánvalóan e kiállítássorozat anyagából származnak. Ezek közé számítjuk Czóbelnek két korai festményét, köztük egy kifejezetten fauve-os utcaképét (Téren, 1906), amely a Kolozsvár közeli kisvárosban, Szamosúj-váron bukkant föl, és azóta Németországba vándorolt.24

Dr. Lukács Hugó erkölcsi és anyagi támogatója volt tehát a vállalkozásnak. Szerepe e történetben a kolozsvári tárlattal nem ért véget. Elment Nagyváradra is, s az ottani MIÉNK-kiállítás egyik matinéját június 20-án az ő előadása, a modern művészetről tartott értekezése vezette be. Ez volt egyébként a rendezvény forró ünnepi hangulatú csúcspontja. A jelen lévő Ady Endre négy versét olvasta föl, köztük a Szeretném, ha szeretnének című, Váradnak szánt vallomását, melyet előző estén írt.

Lukács Hugó váradi ottlétének irodalomtörténeti vonatkozása is van. Adyt Bölöninél korábban ismerte, s mint ideggyógyász orvos akkor vette rá a leromlott állapotú költőt, hogy Kolozsváron szanatóriumi körülmények között kezeltesse magát. Így került Ady 1909. június végétől kerek egy hónapra a Lechner-klinikára. Nagyobbrészt Lukács doktornál lakott (Lechner nem tűrte a fegyelmezetlen kimaradásokat), és vendéglátója-barátja a legnagyobb gondossággal vette körül. A költő meghatóan írta róla Lédának: „Nemesebb embert még nem ismertem. Szép, hatalmas legény, muzsikál, gyönyörű képei vannak, szeret minden művészetet, az összes Ady-verseket könyv nélkül tudja. Idegorvosnak és pszichiáternek pedig híres az orvosok között, bár még csak harmincnégy éves.”25  S mintha ugyanezek a szavak visszhangoznának Bölöni Györgynek majdnem ugyanakkor, július derekán Itókának írt beszámolójában. „Bandi most Kolozsvárott van. Az egyetem ideggyógyintézetében kúrálja dr. Lukács Hugó, közös jóbarátunk. Régen nem szerettem meg embert úgy, mint ezt a doktort ott lent, Kolozsvárott. Teljesen idegen és ismeretlen volt nekem, mikor lementem. Összebarátkoztunk, pedig nagyon kevés ember tud hozzám és nagyon kevéshez tudok én férkőzni. Gulácsy a másik ember, akit most jobban megismerve, Váradon, újra megszerettem.”26

Fontos információt közvetít felénk az Ady-levélnek egy mondattöredéke Lukács doktor „gyönyörű képeiről”. Ady látta és méltányolta Lukácsnak a magyar fauve-októl vásárolt műveit.

E képeket, mint más gyűjtemények nagyszerű darabjait is, történelmi forgószelek seperték szerteszét. Dr. Lukács Hugó, aki az első világháború idején a kolozsvári katonai kórház parancsnokaként művészeket igyekezett a frontok poklától megmenteni, a forradalmak után emigrációba kényszerült. Bécsben, majd Párizsban tengődve 1939-ben öngyilkos lett. Képgyűjteményének sorsa ismeretlen.

Gróf Teleki Géza gyűjteményébe is bekerülhettek művek a vidéki vándorkiállításokra vállalkozó fiatalok alkotásaiból. A „festők grófja” éppen abban az évben, 1909-ben adta nevét (és budapesti palotáját) a Művészház megalapításához. A Kolozsvárhoz egészen közeli, lóversenyeiről elhíresült Alsózsukon, ahol kastélya és birtoka volt, minden művészeti megmozdulást érdeklődéssel követett. Egyáltalán nem véletlen, hogy a MIÉNK után a Művészház is vidéki „turnét” szervezett. Erre 1910 nyarán, éppen egy év múltán került sor Kolozsváron és Nagyváradon. A szervezési körülmények sok mindenben kísértetiesen hasonlítanak. Rózsa Miklós menedzselésével nagyrészt modern szemléletű festők, fiatalok és idősebbek (többen a MIÉNK tagjai közül) állítanak ki és adnak el képeikből a lassan ocsúdó vidéken. Kiállításukat plakátokon hirdetik, az eseményt matinék sora kíséri.

Visszatérve a MIÉNK-tárlatokra és a művészegyesület működésének kérdéseire, azt kell látnunk, hogy az ezzel foglalkozó kevéske irodalom (leszámítva a korabeli polémiákat) leginkább a feszítő ellentéteket állította előtérbe. Azokat a nemzedéki különbségeket és szembenállásokat mutatta föl tehát, amelyek alig pár év után a szervezet felbomlásához vezettek. Holott van egy más tanulság is. Bárhogyan is viszonyult egymáshoz a szemléletében heterogén tagság, a kiállítások – Budapesten és vidéken – a megnyilatkozás lehetőségét, a kritika figyelmét, más szóval az annyira fontos nyilvánosságot biztosította számukra. A vidéki körút pedig döntő módon a Párizsra figyelő fiataloknak biztosított fórumot.

JEGYZETEK

1. Dutka Ákos: „A Holnap” városa. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1964. 151.

2. Bölöni György: Képek között. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1967.

3. A Czóbel-kiállításról 1906 áprilisában írt kritikája kéziratban maradt. A Bölöni-kötetbe (l. 2. sz. jegyzet) a kiadványt gondozó Erki Edit válogatta be.

4. Új magyar művészet. In: Bölöni Gy.: i. m. 106–107.

5. Erdélyi Lapok, 1909. június 15. II évf. 11. 272.

6. Kernstok Károly és társai. In: Bölöni Gy.: i. m. 108–111.

7. A modern magyar irodalom beköszöntőjeként szerkesztett Holnap antológia 1. kötete 1908 szeptemberében jelent meg, a 2. kötet 1909 áprilisában. A Holnap Társaság megalakulásának dátuma 1908. október 15.

8. Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága (Arhivele Naþionale, Filiala Cluj) – Kolozsvár város levéltára; az 1909. május 21-i törvényhatósági közgyűlés jegyzőkönyve. Mikrofilm.

9. Engel Károly: A kolozsvári Bolyai Kör tevékenysége. Korunk, 1967. XXVI évf. 12. 1718–1722.

10. Dr. Deák Albert jellemzése (idézi Engel Károly).

11. Zsakó István: Lechner Károly. Erdélyi Orvosi Lap, 1922. III évf. 5. 1–3.

12. Modern tárlat Kolozsvárott. Újság, 1909. május 26. XI évf. 117. 3.

13. Rippl-Rónai József levele Rippl-Rónai Ödönhöz MNG Adattár ltsz. 20408/1979/16/c. – Idézi Parádi Judit: Magyar fauvok a MIÉNK-ben (kézirat).

14. (st.) [Stettner Tamás]: Egy modern tárlat. Kolozsvári Hírlap, 1909. május 27. X. évf. 120. 4.

15. A MIÉNK festői Kolozsvárt. Kolozsvári Hírlap, 1909. május 28. X. évf. 121. 4.

16. Ha lett volna katalógus, arról a sajtó bizonyosan hírt ad, hiszen olyan részletekről is tudósítanak, hogy a tárlat naponta 9-től 1-ig, illetve 3-tól fél 8-ig látogatható, s a beléptidíj 60 fillér.

17. Az új magyar festők – Megnyílt a kiállítás. Kolozsvári Hírlap, 1909. május 30. X. évf. 123. 7.

18. Lukács Hugó: Új magyar festők tárlata. Újság, 1909. június 4. XI évf. 124. 3.

19. Tüske Pál [Sebesi Samu]: Modern festők. Ellenzék, 1909. június 2. XXX évf. 120. 3.

20. Irodalmi zsúr a képtárlaton. Kolozsvári Hírlap, 1909. június 8. X. évf. 129. 3.

21. N. Gy. [Nagy Gyula]: A kolozsvári képkiállítás. Erdélyi Lapok, 1909. II évf. 11. 272.

22. Párizstól Pocsolyavárosig. Bölöni György és Itóka levélnaplója 1906–1912. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2005. 74.

23. A sétatéri képkiállítás. Újság, 1909. június 4. XI évf. 124. 4.

24. A Czóbel-kép reprodukcióját a Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig című kiadvány (Miskolc, 1992) közli (katalógusszám 34).

25. Ady Endre: Válogatott levelek. Bp., 1956. 271. levél

26. Párizstól Pocsolyavárosig 75.