A téma sokrétű és nehezen foglalható rendszerbe. Mégis a ma élő magyarok jó részét érdekli a múlt, sok könyv jelenik meg a nemesi származású államférfiakról, kastélyokról, régi szokásokról. Talán nem érdektelen e témakörbe valamennyire elmerülni, és letűnt korok neves íróinak néhány, az évszázados nemesi mentalitást értelmezni megkísérlő megállapításait felidézni.

Hans-Georg von Studnitz 1965-ben kijelenti, a nemesség mint osztály megszűnt létezni. Funkciói elavultak, a nemesség és hatalom identitása megszűnt, a nemesi életfelfogás pedig nemesi életstílus hiányában hosszasan nem tartható fenn. A létért való küzdelem a nemest polgári munkát végző személlyé alakította.

Az effajta realisztikus ténymegállapításokat a tradíciótiszteletben felnőtt nemesek bánatosan veszik tudomásul. Studnitz a kihaló nemességet kivesző „állatfajtához” hasonlítja, amelynek nincs már jövője. Megjegyzendő azonban, hogy még mindig léteznek nagybirtokok, amelyek tulajdonosai nemesi életformát engedhetnek meg maguknak. A nagybirtokos nemességnek azonban csak elenyészően kis része fizetett munkát nem vállaló arisztokrata. A földbirtokos nemesség zöme a polgári társadalomba teljesen integrált, dolgozó személy.

A modern, jóléti társadalom sok monoton, erőt emésztő tevékenységtől mentesít. A szolgai státus megszűnt az alapvető demokratizálódási folyamat járulékaként. A házi személyzet eltűnése döntő „kultúrküszöböt” jelentett, és a nemességre különösen nagy hatást gyakorolt. Az ember megváltozik, ha a fiatal kora óta megszokott, magától értetődő kiszolgálás megszűnik, és tulajdonképpen sosem tudja megemészteni az így elveszített tehermentesítést és támaszt.

Eszmefuttatásunkat némiképp nehezíti a tény, hogy a marxista írások jó része a nemességet mint társadalmi kategóriát meg sem említi. Példaként Urs Jaeggi Macht und Herrschaft in der Bundesrepublik című munkája említhető, mely a nemességről szót sem ejt.

Becslések szerint a német lakosság csupán fél százaléka nemesi származású, ez hozzávetőlegesen háromszázezer személyt jelent, közülük azonban csak néhányan rendelkeznek földbirtokkal vagy számottevő vagyoni értékekkel. Nagy részük munkavállaló, és a ma már presztízspozíciókba – például katonatiszti státusba – sem igazán húzódik vissza. Kategóriaként szociológiailag vagy statisztikailag elhanyagolható tényező.

Ezen az sem változtat, hogy a napisajtó itt-ott felkap egy-egy, a nemesi családokat kompromittáló vagy állítólagos nemzetközi hatalom birtoklásáról szóló pletykát. Való igaz, hogy egyesek szorgalmukkal és tehetségükkel felvették a polgári konkurenciával a harcot, és az állami adminisztrációban vagy a gazdasági struktúrákban magas pozíciókat értek el. A munka világában azonban egy jó csengésű történelmi név inkább hátrányos. Ezért sok báró, gróf és herceg a semmitmondó „von”-t használja, amely nem irritál senkit. Ez az oka annak, hogy a Szabaddemokraták Pártjának frakcióvezetője önmagát egyszerűen Hermann Otto Solmsnak nevezi, és a hercegi címét nem használja.

A „polgári” jelző közelebbi meghatározásra szorul. Jean-Rudolphe de Salis svájci történész már 1971-ben a polgárság szétesését állapítja meg. Egy évvel később Elisabeth Noelle-Neumann a polgári értékek pusztulásáról beszél.  Szerinte anyagi szempontból a munkások elpolgárosodnak, szellemileg azonban alkalmazkodnak a nem polgári, alsóbb rétegek mentalitásához. Korunkban értelmetlen a polgárt nem nemesként vagy nem proletárként definiálni. Gerd-Klaus Kaltenbrunner találóan jegyzi meg 1977-ben kiadott munkájában, hogy a polgárság „rendként és osztályként” már nem létezik.

A Kommunista kiáltvány még a polgárok pusztulását és a proletárok győzelmét jósolta. Ma a polgár kifejezés más jelentést kapott. A munkás önmagát éppúgy természetszerűen polgárnak tekinti, mint a tisztviselő, hivatalnok, szabadfoglalkozású, földműves vagy akár vállalkozó. Akkor is, ha nevezett történetesen nemesi származású.

Noha a nemesség ma már osztályként nem létezik, a nemesi származású polgárok gyakorta specifikus magatartást és értékrendet őriznek. És tagadhatatlan, hogy a társadalom egy része – tájékozatlanságból? – ma is csodálattal tekint a nemességre, amely 1918 után mindent megtett osztályöntudata megőrzése érdekében.

Az 1945-ös újabb katasztrófa messzemenően és véglegesen megszabadította ezt a réteget a nosztalgikus illúzióktól. Az Adelsblattban 1985-ben Gero von Randow megállapítja, hogy manapság túlnyomórészt „polgári erények” kerülnek meghirdetésre, jóllehet egy nemestől a közvélemény elvárja a „nemesi magatartást” és a „lovagias segítségnyújtást”. Az előbbi erények – von Randow szerint – a független jellem, ellenállási hajlam, szerénység, öntudat, teljesítőkészség, kötelességtudat, felelősségvállalás, a keresztény kultúráért érzett felelősség – amelyeket mindközönségesen polgári erényeknek neveznek.

A nemességnek a polgári rend melletti kiállása – írja Kaspar Freiherr von Schrenck-Notzing – nem azt jelenti, hogy előbbi kategória e rendhez mentalitását veszítve teljesen asszimilálódik. Identitását családi kötelékeiben igyekszik megőrizni, családnapok és nemesi rendezvények szervezésével. A nemesi életforma nagyrészt a magánéletre korlátozódik. A regionális nemesi szervezetek, a vár- és kastélylátogatások mellett előadássorozatokat, stílusos nemesi bálokat (Adelsball) rendeznek, mint amilyen például a bécsi St. Johannes Club által rendezett évi bál a Schwarzenberg-palotában.

A nemesség mint valamikori uralkodó osztály némelykor az elit öntudatát sugározva ellenérzéseket ébreszt a polgárokban. Kurt Rüdt von Collenberg a badeni nemességi találkozón 1952-ben nemcsak a kultivált tradíciók megtartásáról beszélt, de harcot hirdetett a nivelláló eltömegesedés ellen. Thomas Freiherr von Fritsch 1984-ben a nemesség lapjában, az Adelsblattban leszögezi: „a nemesség olyan nemzetségi közösség, amely önmagával és családtagjaival szemben magas igényeket támaszt. Egy családra jellemző a mi érzése. Mi Brandenburgból származunk, mi részt vettünk a keresztes hadjáratokban, mi birodalmi lovagok vagyunk, mi császári szolgálatban álltunk.”

Egy 1971-ben Ausztriában megjelent és túlnyomórészt nemesek által összeállított kötet szerint a 19. században a nemesség eldorádójának tekintett országban a nemesség ethosza ma is töretlenebbül él, mint az egalizáló Németországban. A szerző azért megfogalmazza a javaslatot, miszerint e kategóriának szellemi és aszketikus regeneráció révén nemzeti vezető hatalomként kellene új reneszánszát elérnie.

A nemesség jelenlegi helyzetét összefoglalva meg kell állapítani, hogy – amint arra már történt utalás – túlnyomó részük integrálódott a polgári-demokratikus társadalomba. Neves nemesi családok tagjai megtalálhatók valamennyi demokratikus pártban, a zöldektől a keresztény konzervatívokig, kétségtelen azonban, hogy többnyire az utóbbiak felé orientálódnak. Nagyon sok nemesnek polgári származású házastársa van, a valamikor exkluzív protestáns johannita rend a második világháború után a máltai rendhez hasonlóan tagfelvételek esetében feladta a kötelezően nemesi származás elvét, és ma már számos polgári tagja van. A fokozódó polgárosodási folyamat azonban nem szüntette meg a statisztikailag alig kimutatható nemességi „szigeteket”. Ilyen „szigethez” tartozott a földbirtokos Karl Theodor v. u. z. Guttenberg. Lánya házasságakor a Hitler elleni merényletet megkísérlő Claus Schenk Graf von Stauffenberg fiával nemcsak az apa „nemesi tettéről” szólt, de kijelentette: ősi nevet viselni küldetés, teher és nem privilégium.

A nemességnek osztályként való „varázsvesztését” követően fokozott aktualitást nyert Hans Sachs mondása, miszerint a nemesség a lelkületben és nem a vérben lakozik. A „nobilitas carnis” és a „nobilitas morum” közötti okozati összefüggés műfogás. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy „a nemesség kötelez” mondás sok esetben nem önhittséget eredményez, éppen ellenkezőleg, segítséget nyújthat értékes és példaadó személyiségek formálásában. Végül is milyenek a „nemesi” vagy „önzetlen” karakterjegyek? Talán a költőre hivatkozhatunk: Der eine fragt, was nützt es mir? Der andere ist es recht? So unterscheidet sich der Freie vom Knecht. (Az egyik kérdezi, hasznos-e ez nekem. A másik, hogy igazságos-e. Ebben különbözik a szabad ember a szolgától. – D. S. ford.)

Ezek szerint a nemesi magatartás értékeken, normákon és példaképeken alapuló életfelfogást jelent. Ez a belsőből vezérelt, esetenként lemondani is tudó embertípus azonban sokaknak több  szempontból kényelmetlen, mivel merőben különbözik a külső tényezők által irányított személyektől, akiket a változó divatok követése és kívánságaik korlátlan kielégítésének vágya jellemez. Walther von der Vogelweide szerint az ember a szarkához hasonlóan a fehér és a fekete „vegyületéből” áll. A kultúra Cicero szerint a szellem és lélek erőfeszítések általi ápolása, és az ember azáltal válik kultúrlénnyé, hogy gondolkodni kezd önmagáról, a világ értelméről, életét tudatosan és szabadon alakítja, és az ösztönöktől vezérelt állattól eltérően adott esetben nemet is tud mondani.

Az empirista és pozitivista Lord Bertrand Russell azt mondotta, hogy az arisztokratikus hit a személyes becsület terén sokszor abszurd módon jutott kifejezésre. Nem szabad a hit apránkénti gyengülését nyereségnek elkönyvelni. A becsület által tiltott dolgok közé tartozik a jogtalan uralomhoz való alkalmazkodás, vagyis a szolgalelkűség. Egy német polgári szerző 1869-ben azt írta, hogy a lovagiasságnak várként kellene az új barbárságnak a társadalom leigázásával fenyegető nivellált világából kiemelkednie.

A keresztény lovagiasság eszmerendszere nem kis szerepet játszott a Hitler-ellenes magatartásban sem. A Gestapo bűncselekményeit Münster püspöke, Galen gróf 1941. július 20-án a következő felszólítással bélyegezte meg: „Inkább Istennek, mint az embereknek kellene engedelmeskednünk.”

A nemesi attitűd velejárója a felebarát emberi méltóságának tisztelete is, akár a 17. századi moralista megállapítása szellemében: aki nem udvarias, az emberséges sem lehet.

A történelem a maga során ciklikusan újra felfedez régi értékeket, gondoljunk csak arra: a magukat progresszíveknek tekintő zöldek ámulattal ébrednek rá, hogy az értékkonzervatív, nemes eredetű erdőbirtokosok már akkor gyakorló „zöldek” voltak, amikor a környezetvédelmet még „fel sem fedezték”. Valahogy olyan ez, mint Carl-Jakob Burckhardt 1918-ban Hugo von Hofmannsthalhoz intézett levelének passzusa: „Aki sokáig fennmarad, még fog azzal találkozni, aki korán kelt fel.”

A különböző írókra-bölcselőkre való hivatkozással próbáltunk meg valamiféle képet vázolni a nemességről, amely azonban némiképp ellentmondásos. Az olvasó elégedetlenül tenné le ezeket a sorokat, ha nem kísérelnénk meg a mai nemesség néhány jellemvonását megrajzolni. Melyek is lennének ezek?

A mai nemesek általában gyakorlóan vallásosak, természetes az étkezések előtti és utáni imádkozás, a vasárnapi templomlátogatást nem mulasztják el. Gyermekeiket vallásos szellemben nevelik. Vallásosságukhoz tartozik a jótékonykodás, törődnek a rászorulókkal. Ezt meggyőződésből és nem nyilvános szereplési vágyból teszik. Szintén többszázados hagyomány náluk egyházi tisztségek elvállalása, az egyházak anyagi támogatása.

A mai nemesség is nagy gondot fordít gyermekei nevelésére. Ha nincs módja házi nevelőt foglalkoztatni – amint azt régen tette –, a gyermekeket külföldi rokonokhoz küldi, hogy az idegen nyelveket ösztönösen, külön oktatás nélkül sajátítsák el, hiszen jól tudja, a többnyelvűség, mindamellett, hogy körében sokszázados hagyomány, a látókört is tágítja. Ezért a nemesek jórészt internacionalista érzületűek, nem ismerik a korlátolt sovinizmust. Megértik a más népeket, és felkarolják a kisebbségek ügyét. Ugyanakkor jól ismerik saját szűkebb hazájuk történelmét, és országukért hajlandók áldozatot vállalni. Az arisztokrata többnyire nem nacionalista, hanem patrióta, a szó nemes értelmében.

Gyermekeiket munkára szoktatják, és önmaguk is jó példát mutatnak e vonatkozásban (is). A kastélyok igényes berendezése méltó keretet biztosít a különböző rendezvények számára, amelyekhez a szükséges szervezési munkákat maga a kastélytulajdonos és családja végzi. A vagyonok már nem elégségesek a családok fenntartására.

A falusi lakosság zömmel ma is tisztelettel tekint az „uraságra”; az utcán udvariasan köszöntik, a boltokban előzékenyen szolgálják ki. Közben a nemes és a polgár akár családi problémákról is elbeszélget, egyenrangú felekként. Nincs ellentét a polgári lakosság és a nemesek között. Sok helyütt előbbiek inkább büszkék arra, hogy „még van grófjuk, hercegük”, azonosulnak vele, a magukénak tartják. Ugyanakkor a nemes beilleszkedik lakóhelye szokásaiba, egy asztalhoz ül a falubeliekkel, osztozik az egyes családok gondjaiban.

Külsődleges jellemzőként: a nemesek és főnemesek különös gondot fordítanak öltözködésükre, főképp a cipőkre. A nők hétköznap szerényebb, ünnepi alkalmakkor értékes, régi ékszereket viselnek.

A lakosság általában elfogadja, hogy a több évszázados hagyományok, a nevelés, a sok generáción keresztül átörökített tulajdonságok – vezetési képesség, műveltség, soknyelvűség, internacionalista szemlélet – révén a mai kisszámú nemesi kategória még mindig, néhány kivételtől eltekintve, az ország elitjének részét alkotja.

A Nyugatra emigrált magyar nemesség vonatkozásában is megállapítható, hogy nagy részük az átlagnál jobban megállta a helyét, és sokan kimagasló karriert építettek.

Ezeket a sorokat egy régi főnemesi család tagja írja, aki e témában – nyilvánvalóan – nem mentes a szubjektivitástól. Természetesen „nem mind arany, ami fénylik”, és sok negatív jelenség is tapasztalható. E vázlat csupán kísérlet a nemesség mai helyzetének felvázolására. Mondanivalója további kiegészítésekre szorul, ezek megtételére azonban a fiatal generáció a maga friss szemléletével hivatott.