A világháború és az azt követő mozgalmas évek tömérdek problémát vetettek fel a szakszervezeti mozgalom életében, számos új feladat elé állították a szakszervezeteket. Ezek a problémák és ezek a feladatok egymással elválaszthatatlanul összefüggnek, igyekezni fogunk azokat mégis három főcsoportba osztani: 1. szakszervezeti politika, 2. a szervezési forma és 3. a szakszervezeti egység.

A szakszervezeti politika

A szakszervezetek a munkásosztály harci szervezetei a tőkés osztály ellen folytatott gazdasági küzdelmében. A szakszervezeti mozgalom természetes végcélja azonban a kizsákmányolás teljes megszüntetése, ami csak egy a szociális érdekeken felépülő termelésben lesz lehetséges: a szociálista társadalomban.

Noha a szakszervezeti mozgalomnak természetes célja a szocialista termelési rend, – ezt a szakszervezeti mozgalom irányitói közül sokan mégsem ismerik fel, vagy legalábbis nem ismerik be.

A „Die Arbeit” („Szakszervezetek és szociálizmus” 1925. XI.—15.) jól aláhuzottan hangsulyozza azt az álláspontját, hogy a szakszervezetek tulajdonképpen sohasem állottak a marxi szociálizmus alapján és egyes vezetőiknek a politikai parlamenti életben való gyakorlati részvétele a marxizmushoz füző gyakorlati kapcsolatot még csak meggyengítette. A német szociáldemokrata párt heidelbergi programmjának elvi részére vonatkozólag kijelenti ez a lap, hogy a végcél kihangsulyozása annyira nem függ össze az akcióprogrammal, hogy mint valami idegen test, mint valami anachronizmus hat a programmban.

A „Die Arbeit” az „Allgemeiner Deutscher Gewerkschaftsbund” (ADGB), azaz az Általános Német Szakszervezeti Szövetség központi tudományos folyóirata. Az ADGB pedig az amszterdami Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (Internationaler Gewerkschaftsbund, Amsterdam, – IGB) egyik legnagyobb és elvi szempontokban leginkább mértékadó szervezete. A „Die Arbeit” kijelentéséből tehát levonhatjuk azt az általános következtetést, hogy a szakszervezetek korántsem általában tekintik reális céljuknak a szociálizmus megvalósítását. De még ott is, ahol a szociálizmust közvetlen célul jelölik meg, – mély eltérések vannak a célhoz vezető út tekintetében. Ezeket az ellentéteket, a szakszervezeti mozgalomban uralkodó politikai nézeteltéréseket legjobban két idézettel érzékeltethetjük.

1920-ban Legien, a német szakszervezetek vezetője, egy alkalommal a következő kijelentést tette: „A szakszervezetek minden pillanatban magukhoz ragadhatnák a hatalmat. Azonban a német proletáriátus még nem képes a gazdasági életet egymaga irányítani. Ki kell tehát használnunk, ami a mai társadalomban egészséges és haladást szolgáló. Ezért nem ragadjuk magunkhoz a hatalmat, hanem kényszerítjük az államot, hogy szolgálja a munkásosztályt.”

Ezzel szembeállítandó az erősen reformistának mondott, de a gazdasági eálság következtében balra tolódó angol szakszervezetek scarborughi kongresszusának 1925 augusztusában meghozott következő határozata: „A kongresszus kijelenti, hogy a szakszervezeti mozgalomnak a Munkáspárttal karöltve szervezetten elő kell készíteni a kapitalizmus megdöntéséért való harcot”.

Az, hogy a szakszervezetek a kapitalizmus megdöntéséért folytatnak küzdelmet, vagy pedig csak a munkásság sorsának megkönnyítésért és életszínvonalának emeléséért a kapitalista rendszeren belül – döntő egész magatartásukra. Ez határozza meg, vajjon osztályharcos álláspontot foglalnak-e el a napi kérdésekben is, vagy pedig együttmüködnek-e a vállalkozókkal; továbbá ez határozza meg nemzeti politikájukat is.

A kapitalizmus a háború után bebizonyította, hogy nem képes fedezni a társadalom szükségleteit. A rendelkezésre álló gépek és nyersanyagok a rendelkezésre álló emberi munkaerő felhasználása mellett elegendők lennének a társadalom szükségleteinek a kielégítésére és csupán a termelés megszervezési módján mulik, ha a gépek rozsdásodnak, a nyersanyagok egy része tönkremegy, vagy pedig a vállalkozók maguk semmisítik meg őket. Természetes lenne tehát, hogy a szakszervezetek a termelési mód megváltoztatására törekedjenek. Azonban nem az történt, hanem Legien politikája győzött. Amikor Legien a fenti kijelentést tette, Németország 60—65 millió lakósa közül 12 millió volt a szakszervezett és 22 millió betegsegélyzőben biztosítottak, tehát a bérmunkából élők, az osztályhelyzetüknél fogva többé, vagy kevésbé munkásuralomra vágyók száma. Az ország felnőtt lakosságának tőbb mint kétharmada proletár, egyharmada pedig osztálytudatos proletár és a német szakszervezetek mégis az osztálybéke mellett törtek pálcát. Az osztálybékés politika gyakorlati megnyilvánulása az „Arbeitsgemeinschaft”, a munkáltatókkal való osztály.együttmüködés: a gazdasági harcoknak a paritásos bérmegállapitó bizottságokban való eldöntése és az így létrejövő kollektív szerződések. Az együttmüködés politikája leszerelte a munkásság harcait, következményeiben pedig tönkretette az 1918-as forradalom vívmányait. Nem csoda, ha Stinnes, Németország akkori iparkirálya Legien, „az ő legjobb barátja” nevéről keresztelte el első óceánjáró hajóját. Hogy mennyire kapitalista érdekeket szolgál az együttmüködö politika, arra jellemző, hogy Mussolini akkor, amikor megszüntette az osztályharcos szakszervezetek autonómiáját, törvényt alkotott a paritásos bizottságról. És hogy milyen veszedelmesen közel áll az osztályegyüttmüködés álláspontja a fasiszta politikához, arra jó példa D´Arragonáék behódolása Mussolini előtt

Legien politikája azonos volt az amsterdami internacionálé túlnyomó többségének politikájával. Jouhaux, aki 1912-ben a Le Havrei-i kongreszszuson élesen támadta azokat, akik részt akartak venni az országos munkatanácsban (Kaifer, stb.), – ma bent van a francia nemzeti gazdasági tanácsban és követendő példaként hivatkoznak rá az NSzSz-ben azok, akik részt akarnak venni, vagy mint ő, részt is vesznek a Népszövetség testületeiben.

A munkástömegek eleinte nem törődtek a szakszervezeti politikának az osztályharc utjáról való ezen letérésével. A szakszervezetek oly erősek voltak a háború után, a munkáltatók pedig oly gyöngék, hogy a munkásság akarata a gazdasági harcokban a helytelen politika mellett is legtöbbnyire érvényesült. Minél jobban megerősödtek azonban a kapitalisták gazdasági és politikai tekintetben és minél inkább gyöngültek a gazdasági válság következtében a szakszervezetek, – a tömegek annál inkább ébredtek rá azokra a hibákra, amelyeket a szakszervezeti politika elkövetett a háború után. Ma már egyre növekszik azok száma, akik a szakszervezeteket vissza akarják vezetni az osztályharcos politika, a szocialista társadalmi rendért való tudatos küzdelem utjára. Ezért a német szakszervezetek jobboldali vezetői élükön Tarnowval, a német szakszervezetek 1925. évi breslavi kongresszusa óta egyre gyakrabban hangoztatják, hogy a munkásságnak valami új eszmei célkitüzést kell „adni”, mert anélkül mozgalom el nem képzelhető. Ez az új „idee” a meglehetősen homályos körvonalú „Wirtschaftsdemokratie”, olyan gazdasági demokrácia, amely a kapitalizmus idején is lehetséges volna s amely figyelmen kivül hagyja a munkások számára igen súlyos következményekkel járó Dawes-terv kapitalista végrehajtását, valamint a tőkés racionalizálást is.

 politikai irány kérdése körül tehát a szakszervezeti mozgalomban nemzetközi méretü nagy csaták folynak, a scarlborought kongresszus „Umsturz”-határozata, a német Volksentscheid harc a császári vagyonok kisajátítása körül, az 1927 juliusi forradalmi események és a nemzetközi munkásmozgalom számos más eseménye azonban arra enged következtetni, hogy a munkásság nem vár új eszmék megszerkesztésére, hanem az osztályharc régi, elhagyott utjára tér vissza.

Éles harcok dúlnak a szakszervezeti mozgalmon belül a háború és a nacionalizmus kérdésében is, A világháború, tudjuk, szétzüllesztette úgy a politikai, mint a szakszervezeti internacionalét. A II. internacionalé hamarabb támadt fel. A szakszervezeti internacionalé ujjáélesztéséhez majd egy teljes esztendő kellett a háború befejezése után. (A háboru alatt és részben még a háború után is külön entente és külön középaurópai szakszervezeti internacionálék létesítését tervezték.) Az újjáalakúló kongresszuson pedig Sassenbach, aki ma titkára a szakszervezeti internacionálénak, hangsúlyozottan kijelentette, hogy a „munkásosztály köteles a veszély órájában megvédem hazáját”. Nem történt tehát semmi, folyjon minden a régi mederben! A „Die Arbeit” pedig, amikor a kérdés felmerül, mindig kijelenti, hogy „a szociálizmus, – az ő szociálizmusa, – lényegénél fogva nemzetközi és nemzeti”, az internacionális szolidaritás elvben és tényleg csak a nemzet közös érdekei képviseletének természetes határáig terjed.” Ami magyarul annyit jelent, hogy szabad ugyan hangoztatni a szociálisták nemzetköziségét, de ha az ország uralkodó polgári osztálya kiadja a jelszót, hogy a „nemzet” érdekei veszélyeztetve vannak, akkor a „Die Arbeit” szocialistáinak gondolkodás nélkül kell vágóhídra rohanniok, akárcsak 1914-ben.

Ma éppúgy nem történik semmi a készülő új háború megakadályozására, mint 1914 előtt, „Nem akarunk háborút!”, „Soha többé háborút!” Akkor is csak a sopánkodó frázisok voltak a jelszavak. Ezzel szemben nemcsak a szociáldemokrata zimmerwaldi baloldal (Lenin, Liebknecht) adták ki a jelszót: Osztályharcot a háború ellen! “, hanem a proletármozgalomba éppen a háború által besodródottak, mint Barbusse, valamint az amsterdami mozgalom jobboldalán állók is, mint Edo Fimmen ráébredtek a nemzetközi munkásmozgalom háborús csendjének okaira és belátták, hogy a szakszervezetek háború utáni politikája, ha meg nem változik, új katasztrófához kell, hogy vezessen. A muakásmozgalom szociáldemokrata szárnyában Edo Fimmen kiáltotta világgá a „Háborút a háború ellen” jelszót. Fimmen, aki 1917-ben a berni konferencián még leszavazta a magyar párt (Kunfi, Bresztovszky) javaslatát, hogy sztrájkkal kell küzdeni a háború ellen, – a háború utáni szakszervezeti politika hibáit felismerve, idővel teljes következetességgel a szociáldemokrata mozgalom balszárnyára sodródott.

Nem ő as egyedüli. Megtette ezt a fejlődést Purceii az amsterdami internacionalé legutóbbi elnöke is, akinek újbóli megválasztását az angolok ismét ki akarják erőszakolni és Hichssel (Cookról nem is beszélve), Swalessel, a közben elhalt Bramleyvel együtt az angol szakszervezetek egész sor vezetője is. És azóta a jobboldali amsterdami vezetők, akik sokáig joggal a maguk embereinek tartották legtöbbjüket, egy pillanatra sem szüntetik be a harcot ellenük.

A II. internacionalé 1925-ös, a gyarmati háborúk kellős közepette, éppen Marseilleben a marokkói harcszintérrel átellenben megtartott kongresszusának az egyik napirendi pontja a gyarmati háború kérdése lett volna. A II. internacionálé túlnyomórészt jobboldali vezetői azonban elhalasztották az állásfoglalást ebben a kérdésben – 1927-re. (És 1927 végén még szintén nem sokat beszéltek ilyen megtörtént állásfoglalásról!) Lehet, arra gondoltak, hogy – legalább is az akkor folyamatban volt – gyarmati háborúk közben már régen el lesznek döntve és az események maguk oldják meg a problémát.

A szakszervezeti mozgalomban aránylag sokkal könnyebben érvényesül a munkástömegek akarata, mint a II. internacionálé pártjai életében. Már pedig a szakszervezeti mozgalomban a nacionalizmus kérdésében egyre nagyobb jelentőségü eltolódásokat tapasztalhatunk: legutóbb a scarlboroghi szakszervezeti kongresszus elhatározta, hogy az angol birodalom minden népét támogatni fogja a birodalomtól való esetleges elszakadási törekvésében is. Ez eddig a legmesszebbmenő lépés, amit szociáldemokrata irányú munkásmozgalom a nemzetiség kérdésében tett. A francia kommunista párt ugyanakkor – tudjuk – kiáltványban üdvözölte a szabadságukért és függetlenségükért küzdő riffkabilokat és felszólította a francia katonákat, hogy az engedelmesség megtagadásával és aktiv harccal is azokat támogassa, akik a szabadságukért küzdenek.

Az amsterdami irányú szakszervezetek párisi, röviddel Marseille utáni kongresszusa viszont azt jelentette ki, hogy nem küzdhet a marokkói háború ellen, mert az – „védelmi háború”. -— És a még mindig el nem ült marokkói harcok nem is állnak egyedül. Marseille meghagyta a bizonytalanságot a gyarmati kérdésben. És a közben fellobbant nagy harcokban Kina, Holland-India elnyomottainak felszabadulási harcában az N. Sz. Sz. és a H. Internacionale átengedték a „sárgák” támogatását a „vöröseknek” s imperializmussal vádolták a segédkezet nyujtó orosz munkásságot. Csak a baloldal állott megint a harcolók oldalára. Csak Fimmen iránya tartott ki amellett az álláspont mellett, hogy a Távol-Kelet felébresztéséért az oroszok hálára kötelezték a nyugati országok munkásságát is. „Ha a sárga és a fehér összefog, vörösre festi az egész világot! “

Az angol szakszervezeti szövetség ma az amsterdami internáoionálénak számban a német szövetséggel, egyenlő (cca négy és félmillió tagú) és aktivitásban és politikai jelentőségben is nagy befolyású szervezete. A tagtömegeivel valamennyi szakszervezet között legszorosabb nexusban álló angol szakszervezeti szövetség Scarboroughi határozatai, valamint az 1926. évi angol bányászsztrájk eseményei a munkástömegek elvi irányváltozásának fontos jelenségei. Még akkor is, ha a munkástömegek balratolódása nem találta meg mindjárt szervezeti kifejeződését. És még akkor is, ha ez az irányváltozás nem egyenes irányban, hanem hullámcsapások módjára halad előre. A nemzetközi munkásmozgalomban a szakszervezeti politika kérdései körűi eddig folyt súlyos harcok a jövőben tehát csak fokozódni fognak. A régi felfogás hívei nem könnyen engednek. A harc azonban idővel mégis csak a tömegek győzelmével kell, hogy végződjék.

A munkástömegek tudatos és esetleg még nem tudatos politikai radikalizálódása számtalan tényben nyilvánul meg és rányomja bélyegét a szakszervezeti mozgalom egyéb problémáira is.

2. A szervezési forma

Háború után rohamosan megnövekedett a szakszervezetek ereje. Angliában négy millióról nyolc millóra, Németországban 3.5 millióról 12 millióra emelkedett a szakszervezeti tagok száma. Hasonló volt az erőgyarapodás Európa valamennyi szakszervezetében. Magyarországon 1917-ben 215.000, 1918-ban 721.000 szakszervezeti tag volt.

Másrészt az árukereslet nagy, szinte kielégíthetetlen volt. A vállalkozók kerülték a konfliktusokat. A munkásság így – mint ismeretes, – különösebben szervezett harcok nélkül is legtöbbnyire keresztülvitte akaratát.

De a gazdasági válság és a növekedő konkurrencia rákényszerítette a vállalkozókat, hogy munkásaik rovására csökkentsék áruik árát. És a vállalkozók az elmaradó haszon egy részéért a munkabérekből kárpótolták magukat. A nagy munkanélküliség és az ezáltal még alacsonyabbra leszorított kereset lecsökkentette a munkásság ellentállóképességét, a szervezetek gyöngültek, igyekezni kellett a meglévő erőket jobban kihasználni. Nyilvánvaló volt, hogy ez csak a szakszervezetek reorganizációja révén lehetséges.

Az ADGB 1922-es (leipzigi) kongresszusa, melyen a függetlenek és a kommunisták voltak többségben, rendkívül jelentős határozatot hozott: „Szükségesnek tartja a szervezkedési forma gyökeres megváltoztatását.”

A szervezkedési formát a munkásszervezeteknél mindenkor a gazdasági helyzet és az ellenfél, a vállalkozók, szervezkedési formája szabja meg. A korakapitalizmus idején a szakszervezetek is lokálisak, akár a gazdaság. A lokális szervezetek szorosabban összefügnek egymással, mint az ország távolabbi részén lévő hasonszakmáju szervezetekkel.

A termelés nemzetivé-fejlődése, a közlekedés átalakulása megteremti az országos szervezeteket. Az a törekvés alakult ki, hogy a sztrájkokat mindenütt az országos vezetőség kezdeményezze és irányítsa, mert az országos vezetőség képes leginkább áttekinteni a harcterepet és így egységes szempontból vezetni a szakma összességének osztályharcát. A központosítás következménye, hogy az országos vezetőség sztrájkhatározatának a helyi csoportokra és tagokra nézve kötelezőnek kell lennie.

A szakszervezetek nemzetivé-fejlődése a legtöbb országban még mindig nem fejeződött be teljesen. Pedig a tőkés gazdaság már a háború előtt is kinőtt a nemzeti keretekből, a háború után pedig a nemzeti tőke szinte teljesen eltünt, hogy feloldódjon a nemzetközi tőkében. (Ebből nem vonható le az a következtetés, hogy ezzel a tőkések közti érdekellentétek is eltűntek volna! Csak annyiban állt be változás, hogy a tőke érdekellentétei veszítettek nemzeti jellegükből és nemzetközi érdekcsoportok alakultak ki.)

Különöskép fontos a szakszervezetek szempontjából, hogy a tőkések közt nemzeti téren tejhatalmú és nemzetközileg is sok téren igen erős osztályszervezetek, véd- és dacszövetségek fejlődtek ki a munkásosztály elleni harc központi irányítása céljából. Ezekben a vállalkozószervezetekben még gazdaságilag ellentétes érdekű tőkések is egyesülnek. Németországból indult ki a legsulyosabb gazdasági krízis idején az a jelszó, hogy most már nem egyéni érdekekről van szó, hanem magáról a kapitalista rendszerről, tehát a kapitalizmus minden hívének össze kell fogni. „Vereint schlagen, oder getrennt untergehen.” (Együtt küzdünk, vagy külön pusztulunk! )

A kapitalista osztály országos szervezetei, a Reichsverband der Deutschen Industrie, a Federation of British Industries, a GyOSz, stb. nem szakmai, hanem osztályszervezetek, melyek magukba foglalják az ország minden szakmájú gyáriparosát. Nemzetközi méretben a tőkések nem rendelkeznek állandó harci szervezettel, de ha a munkások elleni hacról van szó, akkor mindig megteremtik a különböző országok vállalkozói között a legteljesebb együttműködést.*

Az elsőranguan bevált és már számtalanszor alkalmazott harcmodor abban áll, hogy a tőkések ott támadják meg a munkásságot, ahol legerősebb, munkanélkülivé teszik (a megrendelt árucikkeket más országrészekben állítják elő) és amikor a munkanélküliség megtörte az ellenállást, akkor, rákényszerítik akaratukat másutt is a munkásságra. Mert ha egy fontos országrész, vagy ország munkásságát legyőzték, a többit veszik sorra.

A vállalkozók nemzetközi szervezkedése az első tény, amit a szakszervezetek reorganizációjánál figyelembe kell vennünk. A másik, nem kevésbé fontos tény a technika átalakulása mely a tanult munkást a termelésben lassankint háttérbe szorítja (racionalizálás).

Ma, midőn a munkások még szakmánként külön szervezkednek, előfordul, hogy egy nagyobb üzem munkássága 6—8, vagy még több szervezethez tartozik. Egy autógyárban van például motorszerelő, esztergályos, lakatos, kazánkovács, villanyszerelő, asztalos, segédmunkás, tisztviselő, irodai segédmunkás és még néhány speciális autóipari szakma. Valamenyi szakma munkásai más más szervezetnek tagjai, vagy ha egy szervezetben vannak is, mint a vasasok Magyarországon, független, egymással essze nem működő szakosztályokra tagozódnak. Egységes eljárás a legnehezebben érthető el köztük, a szakmai sovinizmus gyakran meghiusítja a közös érdekekért folytatandó közös harcot.

Ezekkel a tényekkel a szakszervezeti mozgalomnak számolnia kell. Amidőn az ADGB. leipzigi kongresszusa a fentebb idézett határozatot hozta, elsősorban a gazdasági szervezkedésnek szakmai alapról ipari alapra való helyezését tartotta szem előtt. Â szakszervezeti mozgalom tisztán látó vezetői előtt az a cél lebeg, hogy a munkásságot kevesszámu (a nemrég elhunyt volt független szocialista Dissmann szerint 15) ipari szövetségbe tömöritsék. Egy iparon beiül egy szervezetbe tartozik minden szakmáju munkás, szakmunkás és tanulatlan munkás, tisztviselő, kereskedelmi alkalmazott és szállítómunkás. Ilyen ipari szövetség lenne például a már említett autóipar, élelmezési, közlekedési, gépipar, villamossági ipar, stb. Az ipari szövetség kérdése körül főként Németországban dúlnak heves csaták. A breslaui kongresszus elvben megmaradt az ipari szövetségek mellett, sőt utasította az egyes fórumokat, hogy a gyakorlatban is haladjanak e cél felé, azonban leszögezte a gyakorlati megoldás óriási nehézségeit is. Az ADGB. vezetősége pedig még maga is állandóan fokozza ezeket a nehézségeket. Németországon kivül elsősorban Anglia tartja állandóan napirenden az ipari szövetségek kérdését. Angliában is különösen a Cook által vezetett bányászszövetség. És egyedül a Szovjetunió szakszervezeti mozgalma épül fel az ipari szövetségeken.

Az ipari szövetség lényege abban áll, hogy nem szakmák munkásait szervezi meg, hanem mint osztályt szervezi a munkásságot. Az ipari szövetségek létezésének természetes következménye, hogy a munkabérkülönbségeknek is ki kell egyenlitődniök. Ez voltakép ismét tulajdonképen már a technika fejlődésének következménye.

Nem tévesztendők össze az ipari szövetségekkel a nagy szakszervezetek. Magyarországon a vasmunkásszövetség, famunkásszövetség nem ipari szövetség, hanem csak a rokonszakmák egybefoglalása. Az épitőmunkásszövetség, mely kömüveseket, ácsokat, festömunkásokat, gipszszobrászokat, stb. egyesít magába, – már sokkal inkább megközelíti az ipari szövetség fogalmát. Természetesen azonban még távolról sem igazi ipari szövetség, mert nem öleli fel az építkezésnél foglalkoztatott valamennyi szakmát: az épületlakatosokat, különféle szerelőket, a téglahordásnál foglalkoztatott kubikos munkásokat és általában segédmunkásokat, tisztviselőket, stb.

Az ipari szövetségeknél lényegükből adódik, hogy országos szervezetek is, hogy az illető ipar munkásainak harcait az egész országban a központi vezetőség irányítja és vezeti. Mivel azonban a tőkés gazdaság és a vállalkozók szervezetei már túllépték a nemzeti kereteket és állandóan egyre internacionalisabbakká válnak, – a szakszervezeteknek is követelniök kell ezt a folyamatot. Az ipari szövetségeket szoros, egyöntetü nemzetközi vezetés alá kell helyezni. A ma fennálló informativ jellegü nemzetközi titkárságok az egyes szakmák nemzetközi hadvezelőségévé fejlesztendők ki.

Ilyen értelemben kell átszervezni a szakszervezeti internacionálét is. Ma a szakszervezeti internacionálé majdnem minnen hatáskör nélküli és inkább csak reprezentativ országos szakszervezeti központokból áll. À proletáriátus osztályharcában a szakszervezeti internacionálénak csak igen kevés szerepe van. (Pl. az 1928. évi angol bányászsztrájk alkalmával.) A szakszervezetek reorganizációs mozgalma ezen a visszás helyzeten is változtatni akar. A szakszervezeti internacionálé a nemzetközi titkárságokból tevődjön össze. Feladata legyen az egyes iparok nemzetközi karcának összhangbahozása.

Amennyiben a szakszervezeti mozgalom itt vázolt átszervezése ténylegesen végbemenne, rövidesen oly nagy hatalom keletkeznék, mely felülmulna minden eddigi politikai hatalmi szervezetet. A munkásosztálynak csak érdekében állana ennek elérése, az egyes szakmák és az egyes országok szakszervezeti vezetői közül azonban nagyon sokan előbbrevalónak tartják az ő egyéni álláspontjukat és lokálsoviniszta érdekeik érvényesülését és útját állják a fejlődésnek. Â harc ezen a téren is viharos erővel folyik. Ma még eldöntetlen a küzdelem. De az osztályharc helyzete és szükségletei, melyek kitermelték az új törekvéseket – győzelemre is fogják vinni azokat.

(Befejező közlemény a következő számban.)

* Edo Fimmen pompás könyve (Európai Egyesült Államok vagy Európa Részvénytársaság, Budapest 1925), mely a szakszervezetek tökéletes reorganizációja szükségességével foglalkozik és´ rengeteg hasznos adatot halmoz fel, részletesen szemlélteti a tőkések harcmodorát és együttmüködési formáját a háború után.