A holtpont ide jét éljük. A mai irodalom: hihetetlen visszakanyarodás. – Galsworthy, Proust, Thomas Mann, Pirandello legfőbb, legnagyszerűbb európai mentalitás. Megrekedt, se ki-se be mentalitás. Még jó, hogy idegenek vannak. Oroszok pl. és Upton Sinclair: szociális szükségirodalom. És a német szociális irodalom, mint természetes következmény, „jogutód.” Valamikor tömegben és világhozszólón missziót betöltőn sikoltott fel szinte hisztériás testvériségritmusban a háborúban meggyötört ember hangja – németül. És ha akkor a német emberirodalom volt a felrázó, ma utolsó konzekvenciával ez az irodalom a megtartó, a próba a holt ponton. A német expresszionizmus volt a hidverés, utána fel kellett égetni a hidakat, mert az álldogálás, a kozmoszba cél nélkül csurgatott lélekömlés szociális halált jelentett: menekülést, a szürkülő (és így még rettenetesebb) valóság elől, újra_”művészetet”, nihiljátékot, csillogó mágiát és miszticizmust. Ma már halálos sebeket kell, hogy ejtsünk ezen a csak-költészet, orphikus expresszionizmuson és mindenen, ami ezzel összefüggésben van. Ma már teljesen és következetesen vállalni kell az életexpressziót: az aktivizmus mai szürke munkáját. A szociális rodalmat és eredményét: a mindenbe, semmibe futó ember helyett, – a szürkén jövőthordozó valóságot: a szociális embert.

A szociális irodalom: aktivizmus. Romboló aktivizmus és új célok szolgálatába állított építő munka. Első roham: álarctépés, antipolgárizmus. Elől az élen: Carl Sternheim, aki a semmibe nyul mihelyest az ellenfél tönkre van téve. Nyilai már nem találnak célpontot, puszta kézzel pedig nem tud tovább menni: újra kezdeni, most már teremteni, új értelmet nyilatkoztatni. A szélcsend, a külcsend idején az a fontos, ami belülről él szürkén és ragyogón. Igazi szocializmus nemcsak meggyőződés és akarat, de biztos megismerés és ítélet. Nem elég a jóakarat sem: Heinrich Mann, aki zseniálisan elénk bontotta a polgár alatvalói fürészpor púpját és az uralkodó fej tragikumát, hiába írja meg a „Szegényeket” – szociális gics lesz belőle, mely művészileg is elful, mert nincs belső biztos talaja, organikus egyvonalúsága, új mentalitást, szociális embert termő, kinyilatkoztató képessége. Jóakaratnál több kell, irodalomnál több: áldozat, aszkézis, konzekvencialevonó elfordulás. Véglegesen és egyedül maradni és így ténylegesen egy teremtődő új közösségnek használni, beleolvadni, mint egyszerű kikristályosító és nem szuggeráló filozófiával álcázott visszavonulót fújni. Lásd: Ottó Flake, aki utolsó regényében egyenesen antiszociális – „magasabbrendű” polgári öntudatával, mely nem más, mint a polgári nihilizmus (individuálhedonizmus) takarása és fenntartása. A polgárt teljes meztelenségében, minden jóakaratával és ájult tehetetlenségével, kényelemszemléletével egyetlen egy epochális regény tárja elénk: Leonhard Frank Bürger-e. A teljes idegháló összevisszaságában és kibogozottságában életté, emberré, vállalássá egyszerűsödik és a végén előttünk az eredmény: az új, a szociális ember. L. Frank döntő művészettel igazolta a szociális irodalom szükségét, jogosságát, jövő jelentőségét. – Nem kimondottan, de benső strukturájukban, kisugárzó jelentőségükben szociálisak (jövőthordozók) a mai német irodalom legsúlyosabb egyéniségei, a magányosak: Gottfried Benn, Carl Einstein, Alfred Döblin, a halott Franz Kafka és pesszimizmusa dacára is pozitivumot szégyelő és jelentő Albert Ehrenstein. Ezek mellett a forradalmi pátosszal bűvészkedők minden hörgése csak individuális görcs. És általában: a pozitiv értékelés ma már kissé degradálja azt a mámorújjongást, amit a „Menschheitsd�ämmerung” emberei felé visszhangoztunk. A drámaírók sem kivételek Hasenclevertől – Georg Kaiseren át – Werfelig. (Fritz von Unruh újabb műveivel a lehető legszomorúbb csalódás). A Bronnen és Brecht-féle zseniális vagabund fenegyerekeskedésnek viszont nincs és talán csak Brechtnél lesz mélységkiterjedése.

A kimondott és tagadhatatlanul létező és ható német szociális irodalom már sokkal szürkébb és sokkal ismeretlenebb. Alapja az a szocializmus, melynek olyan örök áldozatai vannak, mint Liebknecht, Luxenburg Róza, Leviné, Landauer. Legjobbjai börtönben ültek és innen nézték, élték és látták az embert (Toller, Mühsam Jung). Papjuk is volt: az emberiesség, az emberi önrendelkezési jog leglángolóbb prédikátora, az immár elhunyt, feledhetetlen Ludwig Rubiner, kinek könyve: „Der Mensch in der Mitte” – egy egész generációnak lett a bibliája. Ugyanezt vállalta és teremtette életre, hogy mártírhalálával igazolja: Gustav Landauer. Ő hagyta ránk az örökséget: „Ti költők tudjátok-e, hogy költeni, költőnek lenni nagy és ijesztő dolog? A szociális „költők” csak ezt tudják: a nyomorgó Harringer és a volt dadaista Huelsenbeck, az „Aktion” emberei: (Az Aktion Franz Pfemfert folyóirata volt a szociális irodalom melegháza és kifejlesztője már a háborúban is.) L. B�äumer J. Talbot Keller, Karl Otten, Iwan és Claire Goll, Benn is itt indultak és elől, mint e csoport legnagyobb értékei: Walter Klemm és Oskar Kahehl és a fáradhatatlan Erich Mühsam. És – Johannes E. Becher, mint végső igazolás és eredmény. Senki nála lényegesebben nem találta meg a talajugrás erejét és szépségét: a ma szükséges kollektív munkáját, senki nála lángolóbban és maradandóbban nem zsoltározott, lázított és épített. Útvesztők tömkelegén ért el a „mi” igaz értelméhez. A werfeli „mi” ájult, eltünő jóság a becheri aktivizmus ereje, a becheri teremtő munka mellett. Nem véletlen, de ez a becheri művészmunka igazolja a legjobban a szociális költészet önönerejétől adódó művészi magasságát, jövőrádiuszát. Valamit már nem lehet tagadni: ma Becher az egyetemes emberlíra egyik legbiztosabb alapú csúcspontja.

A dráma: agitáció, forradalmi naturalizmus, riportázs. Az irodalmi prostitució mai fénykorában – halálraítélt élet. Toller nevét kell említeni elsősorban, Ernst Tollert, aki az aktivizmus, az agitáció egyik igazi embere volt. Tragédiája: meg kellett írnia a pesszimizmus drámáját, a Hinkemannt. De ma mintha újra megtalálta volna agitációs szuggeszcióját, saját életét és szemtépő bukfencet vet: Hoppla élünk ám! Szociális irodalmi értékű agitációs darah alig van. A Malik sorozatában Franz Jung darabjai jelentik az értéket, Wittfogel nevét sem szabad azonban elfelejteni. Az agitációs drámát Toller mellett a legigazabban Alfonz Paquet neve jelenti. Darabjai: Fahnen és Sturmflut mutatják meg azt az útat, melyen ma a szociális drámának haladni kell. Nem véletlen: Piscator első döntő színpadi sikere Paquet darabhoz fűződik és az a tény, hogy ma egy önálló Piscator színpad van: a szociális dráma jövőjét igazolja. – A szociális próza újra gazdag terület és nevei a német irodalom egyetemes érvényű reprezentánsai. Franz Jung eksztatikus viziós meglátásai nemcsak stílusforradalmat jelentenek, de ugyanakkor az indító motort is láttatják: a kollektivitás mágiáját. A kiáradó fluidum erősítően magnetizálja a proletár életét és így missziót teljesít. A keménypofájú paraszt és volt péksegéd: Oscar Maria Graf robusztus őserővel, döbbentő humorral mesél másokról és magáról, hogy minden ilyen élet: meglátás közvetítése haszon legyen – másoknak. Most megjelent önéletrajza: „Wir sind Gefangene” – páratlan érdekességű és erejű dokumentum. A kritikus Max Hermann-Neisse „Die Klinkerts” cimű elbeszélésében georggrossi élességgel adja a magával nem törődő és magát jó szóval kizsákmányolni hagyó proletár természetrajzát. Az újabban feltünt H. Sochazewer is itt említhető. A fiatalok tábora nagy erőtartalékot sejtet, a legnagyobb igéret köztük: Kurt Kl�äber. Két rövidlélekzetű „novellás” kötete az aktiv harcos emberszépségét közvetíti. Becher antimilitarista regényeket ír, teljes tudományos felkészültséggel például a jövendő gázháborúról, (Levisite, der einzig gerechte Krieg) mire könyvét elkobozzák, őt magát pedig bíróság elé állítják.

A prózaírók nyiltan és teljesen kitapinthatóan mutatják azt az útat, amit a német szociális irodalom az expresszionizmustól a ténytudósításig a „Neue Sachlichkeit”-ig futott. Ez a szociális irodalom nem más, mint George Gross és Dix tárgyilagossága: rögzítő riportázs. És így nem szabad megfeledkeznünk arról a fontos és hatásában ma még alig értékelt szociális munkáról, amit a riportázs emberei jelentenek. Hogy mire gondolok, elég ha Arthur Holitscher, Egon Erwin Kisch, Leo Lania, Kurt Tucholsky, Hans Siemsen, Kurt Kersten stb neveit említem és az ugyanolyan fontos kabarégrimaszt: Walter Mehring-et. (Kari Krauss már rég kiszakíthatatlan fejezet.) És legyen szabad felhívnom mindenki figyelmét egy csakugyan szociális irodalmat regisztráló kritikai folyóiratra: a „Neue Bücherschau”-ra és a szociális világítéletet jelentő, ismert pirosfedelű hetilapra a S. Jacobsöhn alapította „Weltbühne”-re. (Stósz)