Az állatlélektan régi és még mindig megoldatlan problémája, hogy hol kezdődik az öntudat, hol van az a pont, amelyen innen már lelki folyamatokat kell feltételeznünk az élőlények megnyilvánulásai mögött.

A kérdés eldöntését igen megnehezíti az a körülmény, hogy a legalacsonyabbrendű élőlények megnyilvánulásai összetévesztésig hasonlítanak bizonyos anorganikus, élettelen anyagok mozgásaihoz.

Az amöbák, az egysejtű legegyszerübb élőlények egyszerű protoplazma csomóból állanak, amely a protoplazma áramlása által mozog, lábszerű nyúlványok kibocsátása által. Ha már most egy csepp olajszappanhabot vízbe ejtünk, úgy ez a csepp 5—6 napon át épen úgy mozog, mint az amöba. Az ú. n. folyékony kristályok is gömb-, bot-, orsó alakot vesznek fel, amelyek összetévesztésig hasonlítanak az egysejtű élőlényekre s mozgásuk, osztódásuk és összeolvadásuk meglepő egyezést mutat a különböző amöba fajtákéval. Ügy, hogy ezen egyszerű élőlények mozgásaiból, amelyek anorganikus anyagok mozgásaihoz annyira hasonlítanak, direkte nem következtethetünk lelkiségükre.

A táplálékfelvétel folyamatai mar bonyolúltabbak, vannak amöbák, amelyek valósággal vadászatot tartanak zsákmányukra vagy pedig a felvett algaszálakat valóságos művészettel göngyölik fel testükben, annyira, hogy az ember hajlandó volna ügyességről és gyakorlatról beszélni ezt látva. S mégis mindez a mozgás utánozható anorganikus anyagokkal, ha például a vízben úszó chloroformcseppbe sellakszálakat viszünk be. Ezek épen úgy felgöngyölődnek, mint az algaszálak az amöbában.

Vannak mégis jelek, amelyek arra engednek következtetni, hogy az amöba viselkedését belső indító okok határozzák meg, tehát, hogy e mozgások mögött a lelki élet bizonyos fajtája áll. Az anorganikus anyagok fő tulajdonsága ugyanis, hogy hasonló körülmények között mindig egyformán viselkednek. Nos, az amöbák ugyanazon ingerre nem mindig reagálnak ugyanazon módon. Például előfordul, hogy egy üres amöba algaszálak között úszik s mégsem faija fel őket. Valósággal az amöbák szeszélyéről és hangulatairól lehet beszélni, annyira nem egyforma a reakciójuk. S a kémiai és fényreakciók, amelyek oly nagy szerepet játszanak az egysejtüek fiziologiájában, nem szolgálnak elegendő magyarázatúl. Ugy, hogy Jennings, amerikai biologus, aki a legbehatóbban foglalkozott ezen élőlények megfigyelésével, azt mondja, hogy ha az amöba nagy állat volna, amelyet naponta megfigyelhetnénk, viselkedése után egész bizonyosan örömet és fájdalmat, éhséget és vágyakat tulajdonítanánk neki, épen úgy, mint a kutyának.

Mégis minderre még azt lehet mondani, hogy e megfigyelések túlságosan függenek a megfigyelőtől s magyarázásuk túlságos szubjektív s meg lehet, hogy egyszer ezeket is tisztán fiziológiailag meg fogjuk tudni magyarázni, lelki élet felvétele nélkül. Meggyőzőbb példákat találunk, ha valamivel feljebb megyünk az állatvilágban, az infuzoriáknál. A Stentor Roeseli nevű infuzoria nem úszik szabadon, hanem talpával egy növényhez erősíti magát. Hátsó végén egy nyálka-tokot választ ki, amelybe vissza tud húzódni. Ha már most egy vékony üvegcsővel egy vízsugarat irányítunk a szája felé, villámgyorsan visszahúzódik nyálka-tokjába, majd egy félperc mulva újra előjön s evez tovább pilláival. Ez eddig semmi különöset nem mond. Az érdekes ott kezdődik, amikor megismételjük az infuzoria ingerlését. Ekkor ugyanis várakozásunk ellenére, az állat nem reagál az ingerre, nem húzódik vissza, hanem nyugodtan folytatja tevékenységét. Ezt nem lehet másképen megmagyarázni, mint annak feltevésével, hogy az állat megtanulta ismerni az ingert s rájött, hagy az ártalmatlan. Nyilvánvaló, hogy a második ingerlés alkalmával a szervezet nem épen olyan, mint az elsőnél volt. Minthogy azt feltenni, hogy a protoplazma változott volna meg az inger hatása alatt, nem lehet, azt a következtetést kell levonnunk, hogy a Stentor Roeseli emlékezik: benyomásokat tart meg s ezek felhasználásával cselekszik.

Még érdekesebb és meggyőzőbb a következő kísérlet, amelyet szintén Jennings végzett. Ha egy pipettával karminszemecskéket teszünk a Stentor szájnyílása felé irányuló vízáramlásba, az állat, miután egy néhány szemecskét befogadott, elgörbíti testét a karminos áramlás irányából. Tehát úgy reagál, ahogy általában az ingerek kikerülésére szokott. Ez esetben ez azonban nem sokat használ, mivel a karminszemek mindenfelé szétterjednek a vízben s hamarosan ismét a szájnyíláshoz jutnak. S most a teljesen azonos ingerre az állat egy teljesen új reakcióval felel: hirtelen kifordítja pilláit és igyekszik evezéssel elhajtani magától a karminszemeket. Az ingerlő szemecskék mégis megint visszajönnek s az állat most megint egy harmadik fajta reakcióval felel: gyorsan összehúzódik s nyálkatokjába visszabújik. De csak egy félpercig marad bent, azután újra kezdi az evezést. Megint kárminszemekre talál, újra összehúzódik s ezt ismétli 10–15 percig, úgy, hogy minden összehúzódásnál tovább marad a védelmet nyújtó tokban. Végül azonban egyáltalában nem jöt többé elő, hanem úgy összehúzódik tokjában, hogy elszabadítja magát a szilárd helyzetet nyújtó növénytől. Ime a negyedik reakció ugyanazon ingerre: elhagyja tokját s elúszik karminmentes vidékre.

Tehát ez az infuzoria négy különböző reakcióval . válaszol ugyanazon ingerre, még pedig emelkedő sorrendben, úgy, hogy először a kevésbé radikális módszereket próbálja ki az inger kikerülésére s csak, amikor ezek nem használnak, alkalmazza a legerősebbet, a menekülést. Nem tehetünk egyebet, minthogy azt mondjuk az infuzoria különböző lehetőségek közül a célszerüt választja ki. S ez már elég magas fokú lelki tevékenységet tételez fel.

Egy másik infuzoria, a Param�äcium pedig tanul. Ha olyan üvegcsőbe zárjuk be, amelynek átmérője kisebb az ő hosszúságánál, úgy megtanul testének olyan meggörbítésével kúszni, amelyre normálisan soha sem volt szüksége. S míg kezdetben ehez öt percre van szüksége, idővel egy másodperc alatt megfordul. Tehát kitalál, gyakorolja a kitalált mozgást, végül megtanulja azt.

A kísérletek azt mutatják, hogy a legegyszerübb élőlények, az egysejtüek, különböző reakciókra képesek. Láttuk, hogy hozzászoknak ingerhez, új mozdulatokat gyakorolnak és tanulnak be, hogy emlékeznek. Egyszerű pszihikai sajátságok, de mégis azok, amelyek azt igazolják, hogy a lelki élet nem egy csapásra a fejlődés valamely magasabb fokán áll elő, hanem épen úgy, mint maga az élét mind gazdagabb és gazdagabb formákat mutat a fejlődés vonalán, épen úgy a lelki élet is a fejlődési fokozatok megszakítatlan sorozatát mutatja a legegyszerűbb amöba primitiv reakciójától a kulturember bonyolult lelki életéig. (b. k.)