Paál Ferenc, egy nagyon tehetséges fiatal író huszonnégyéves korában megírta a magyar emigráció regényét (Hamu alatt Europa Verlag, Wien-Pozsony-Budapest). Ami máskülönben nem fontos: az író fiatalsága és kora, az itt döntő jelentőségű. Egy letünt és ép likvidálódott generáció dolgait egy új és épp szóhoz jutott generáció nézi. A fiatal élet egészséges irtózással, meneküléssel, minden pietás és szánalom nélkül löki el magát a hajótöröttektől. Fiatalos nagyotakarásában megtagad egy generációt, „mely emigránsnak született”, hogy lehessen ő, a fiatal író „egy hamu alatt született generáció első éledő parazsa”. ítéletet mond, megállapít: „Az emigráció problémája elsősorban polgári probléma. A forradalomnak semmi köze hozzá. Aminthogy természeténél fogva a forradalmár nem is lehet emigráns... A magyar emigránsok sohsem voltak forradalmárok – a könyv egyedüli propagandacélja ezt bizonyítani. A regényben nem szerepelnek azok, akik egy pillanatig sem voltak emigránsok – azok, akik mindvégig forradalmárok voltak.” A célkitűzés felfigyelteti az embert, csak az a baj, hogy ez az öntudatos célkitűzés csak a zseniálisan felnagyolt előszóban él és hat. A regény – részleteiben és egészében – a célkitűzés egyenességet, etikai merészségét megtöri, zsákutcába jut és valahogy adaequat módon önzsirjába fullad: irodalom lesz elsősorban és forradalmi itélő fény helyett, tolvajlámpás világít; az intimitások, a leleplezési szándék primérsége regény-konjunkturát igazol szociális tett helyett. A könyv szociális leszámolás akart lenni elsősorban és irodalmi bravur lett: regényessay, regénypublicisztika – pamflet. A pamflet szociális tett akart lenni, de egy likvidált problémával szemben a pamfletsürge merszei üresen ágálnak, időtlenek, antiszociálisak, mert, a céltalanná vált pamfletizálás energiát emészt, erőt von el a szociális frontról, ahol ma már annyi őrhely van ember nélkül. A regényt csömör hozta létre, de ennek a csömörnek nem volt tisztító, teremtő, kristályosító ereje. Az éledő parazsat sehol sem látjuk cáfolhatatlan valóságában; csömör takarja azt is, mert´ hiányzott a kreaturális feszültségű, egészséges felirtózás. Az osztályöntudatos pozitiv forradalmi tisztaságot, mely egyedül jogosít itéletre és meglátásra – nem érezni, nem találni sehol sem. Egyes kivételektől eltekintve csak a tolvajlámpást látjuk teljes élességben: a leleplezés, az intimitás primérségét, ami aztán el is dönti a regény etikai és maradandó értékét. Ami marad: az a bántó fölény, melyből hiányzik a fölényjogosító emberi fluidum, hiányzik a „kortársi könyörtelenség” emberiessége. Ami marad: az a regény, mely irodalmi tultelitettségből született, melyet írója ép azért nem is tudott emberibbé megélni, kollektiv, szükséggé fokozni és melynek így nincs és nem is lehet szociális értelme és hatása. (Add a könyvet egy öntudatos értelmes munkásolvasó kezébe: minden pozitiv eredmény nélkül fogja letenni). Hogy a progreszszió felszisszent, hogy a polgári forradalmárok piszkálják és támadják Paált, az csak elmaradhatatlan vihar egy pohár vízben, mely azonban még nem igazol kifejezésre nem juttatott forradalmi osztálylényeget. Paál Ferenc irodalmi regényt írt szociális korregény helyett, mely szerelmi regénnyé zsugorodik, vagy ha úgy tetszik – magasztosul. A regényavató központi tengely: nő, Genea (Gea?) aki csak azt érzi, hogy milyen lealázó a kiirthatatlan polgári mentalitás. Az egész regény dinamikája: egy nő viharzó, gátszakadt élete. Mindennél érdekesebb mellékvágány, de regénykönnyítés és így – lényeghamisítás. Lényeghamisítás: irodalmi szóürességgel itt ennél a női életnél jelentkezik a forradalmi láng cinikus szimbolumbomlásban: „az utca diadalmaskodni fog... akkor majd lerakom az aszfaltra a ruhámat, kifekszem az utca közepére és meg fogom szülni azt a fiút, aki egyenesen fölhág a piramisok tetejére és homlokára tűzi a nap éledő sugarait. Forradalmár vagyok, mert a vérem az idegeim dobolnak bennem és nem törődöm vele, hogy az élet mit őröl ebben az ócska malomban, amelynek tölcsérébe hullot tam... De már akkor sok abszin tott ivott meg Genea... „Igen igen: nagy szavak fröcskölnek, színük van de ízük, húsuk nincs. Az eredmény: irodalmi megoldás, korlátolt légüres tér, mely legfeljebb a másik elsik kasztott célkitűzést tudta volna regénnyé avatni: az európai lélek emigrációját, melyről Paál Ferenc itt-ott lázbakergető kavicsokat hullatott el. – Paál Ferenc emigrációs regényt írt, de írását fentartással kell fogadnunk, mert nem igazolta és nem igazolhatja önmagát: forradalmi itélet jogosultság át. Meg kell várni a másik lépést, amikor Paál Ferencnek pozitiv módon, irodalmi intuíció és kertelés nélkül kell megmutatni forradalmi önmagát és így igazolni emigrációs regényét, mely ebben a pillanatban csak érdekes kordokumentum, de nem maradéknélkül szociális tett és így végső fokon – negativ eredmény. (Stósz)