Ramón Gomez de la Serna a spanyol avantgarde egyik legeredetibb és föltétlenül legtermékenyebb alakja: lírikus, újságíró, műfordító, színpadiszerző és humorista. Madridban született, Liszabonban él, 35 éves és eddig mintegy 70 könyve jelent meg spanyolul. Regényeiből és rövid lirai krokijaiból, a „gregueriákból” hiányzik minden kikerekített mese, fáradhatatlanul variál köteteken át egyetlen témát s ez teszi egész munkásságát bizonyos fokig problematikussá. Az „El Alba” (A hajnal) című könyve az éjszaka halálának és a nappal születésének részletes elemzése, a „Sinos”-ban (Keblek) 400 oldalon beszél a címben foglalt egyetlen témáról. Szatirikus erejét legteljesebben a „Gustavo ei incongruente” (Az inkongruens Gusztáv) és az „El circo” (A cirkusz) c. könyvei mutatják meg. Gyors, ötletes és töredékes s ennyiben rokona Girodouxnak, Joycenek, de fölszínesebb, nyugtalanabb és – léhább, mint ezek. Az itt következő „gregueria” az „El Circo” egy részlete.

Az én külsőm is olyan, mint az ilyesfajta dolgokkal foglalkozó emberé és nem sokat tévedtek azok a gyerkőcök, akikkel Madrid California-negyedében tett felfedező útamon találkoztam és akik felém mutogatva kiáltották: „Nézd csak azt a bolondot, azzal a pipával! Olyan, mint egy bohóc!” Örültem bohóci minősítésemnek, sokszor elismételtem azóta magamban és sokszor ismételgetem ma is, nincs még egy szó, mely annyira fiatalos, nyilt és derűs lenne, mint ez a szó: bohóc.

A clown az, akin a cirkusz és talán az élet is nyugszik, hiszen a legfőbb vigasztalásunk az a tudat, hogy a clown halálunk után is tovább fog bolondozni. Minthogy a clown egy síró emberhez hasonlít, úgy tűnik fel, mintha a clown egy szomorú ember lenne, de nem szabad elfelejteni, hogy a clown egy nevető emberhez is hasonlít és ezek olyan dolgok, amelyben nincs semmi ellenmondás, mert a clown jókedvében sír.

Mindenesetre a clownnak is vannak keserű pillanatai: az asszonyok nem értik meg és kigúnyolják, ha szerelmes és ez a legnagyobb baj, amely egy férfit érhet. A clown látszólagos szomorúságát növeli továbbá az a fél fekete könnycsepp, amely a szeme alá van festve és a felduzzasztott szemek, de ez csak azt jelenti, hogy elakarja rejteni a szemeit, nem akarja, hogy meglássák a szemeit.

A clownban van valami a nagy dajkákból. A dajkákból és azokból az apáskodó emberekből, akik nagyon szeretik és kényeztetik a gyermekeiket, azokból az apákból, akik az uccán még a karjukon hordozzák nagyocska gyermekeiket és nem hallgatnak az anya figyelmeztetésére: „Hagyd a saját lábán járni, már elég nehéz”.

A cirkuszi tréfák, ha nem is szépen kidolgozottak, de mindenesetre utánozhatatlanok.

—  Te nem vagy itt – mondja az első clown a másodiknak és ezt bebizonyítom neked a filozófiával.

—  Miféle Szófiával? – kérdi a másik.

—  Jól van, jó! van – mondja az első, hogy rövidre fogja. – Talán Sevillában vagy most?

—  Nem.

— Akkor talán Valladolidban vagy?

— Nem.

–– Nos hát, ha nem vagy se Sevillában, se Valladolidban, akkor valahol máshol vagy...

— Persze...

— Nos hát, ha máshol vagy, akkor nem vagy itt...

A második clown elgondolkozik egy pillanatra, azután hirtelen – puf! – leken egy pofont az elsőnek...

— Hát ezt miért? – kérdi amaz csodálkozva.

— Megakartam mutatni, hogy itt vagyok.

A clown, aki sír, mikor elveszti a kezét, amelyet később megtalál kabátja túlhosszú újjában, megmagyarázza miért sírnak a gyermekek, amikor még nem tudnak beszélni: kétségbeejtő félelmektől és alaptalan gyanakvásoktól gyötörten sírnak, talán azt hiszik, hogy eltemették őket, vagy hogy nem születtek meg, vagy hogy az anyjuk emlője megszökött előlük, elröpült, mint két galamb. Két galamb, amely széttárja szárnyait és eltűnik a messzeségben.

Vajjon hogyan emlékeznek vissza a clownok gyermekkoruk ama perceire, amikor maguk is csak nézők voltak egy boldog cirkuszban? Bizonyára megcsodálják magukat azért az ugrásért, amellyel eljutottak vágyaik közepébe, a dicsőség legbékésebb terére, a világ legnagyobb méltóságának, minden előítélettől és minden kellemetlenségtől mentes méltóságának viseléséhez. „Nem lehet igazi” – mondogatják: – „Hogy érhetett bennünket ekkora szerencse!”

Sohase fogjuk elfelejteni például azt a mókát, amelyet oly gyakran ismételnek a cirkuszokban, a clown temetését, akit a másik leterített egy revolverlövéssel.

Ez volt a legszomorúbb és legigazabb temetés mindazok között, amelyekre csak vissza tudok emlékezni, mert kigúnyolta, de egyben a leggyászosabb tragikumig emelte a történteket. Mindenki nevetett, de ez a jelenet siralmasabb volt az összes többinél.

Elől egy koporsó, a clown egészen sápadtan és egészen halottan, égő gyertyák, a másik clown zokogva, koszorúval a vállán... Igazi temetés volt, a temetés kísértete a gyilkos clown minden grimaszával és a szegény halott azonnali feltámadásával. A clown, aki kiszáll a koporsóból és elindul, de egy bot és egy takaró segítségével elhiteti, hogy még kiterítve fekszik, a cirkusz örök Hamletje. Soha még így rá nem világítottak az élet és a halál ellentétére, mint ebben a némajátékban.

A cirkusz mindig nagyon nagy – akkor is, ha kicsi – nagy, mint a földi paradicsom, amelynek egyébként is megőrizte minden ártatlanságát, derűjét és egyszerű báját. Teteje egy vakító fényű kupoláig nyúlik, amelynek felhői közt transzcendentális titkok rejtőznek, trapézok és emelvények. A porond földje a tavasz földje, friss és új föld, illatos homok, mint a kerteké, amelyekből az első tavaszi kinyújtózkodás szaga és íze árad.

A világbékét, amelyről álmodozni szoktak, egy nagy cirkuszban fogják aláírni és a cirkusz hatalmas póznáján fellobog azon az estén az emberiség testvéri zászlaja.

A világ rá fog eszmélni végre az élet humorára és egy nagy, nyílt, szabad cirkusszá fog átalakulni, a rendezők leveszik miniszteri köpenyegükről a rendjeleket és a világ zavaros, hóbortos mókája megtalálja végre egyenes ritmusát és magához illő stilusát.

Fordította Erg Ágoston