A lira katasztrófájához szolgál adalékul az a verskötet is, mint annyi hasonló más, mely most jelent meg az Erdélyi Szépmives Céh kiadásában. Szándékosan el is hallgatom a szerző nevét. Miért az ő nevének szerény erdélyi lobogója alatt mondjam el azokat, amiket már annyiszor el kellett volna mondani ezeken a hasábokon?... A lirai termelés zsákuccába került. Irhatnak még ugyan itt-ott jó verseket, azok az idők – egyelőre – végleg elmultak, amikor még vers vagy verskötet „esemény” és „élmény” lehetett s amihez vagy amikhez végeláthatatlan viták és irodalmi forradalmak kapcsolódhattak. A lira meghalt. Utolsó diadalai a nagy háború lármáiba vesztek el. Azóta csak itt-ott lobbant fel néhányszor pár szólam, ami pluszt jelentett és valóban új lélektájra villantott. Elvileg és szerepileg, a lira: halott; bebalzsamozva fekszik hontalanná lett sovárgások üvegkoporsójában. Halála órája valószínüleg a háború és forradalom napja volt. Az az érzékeny hur, ami az emberi, azaz lirai-én akkor szakadt el, amikor a kor tömegélménye rátaposott az intim és differenciált egyéni élmények nyakára s az idő központjából kilökődött az individuum. Ez a katasztrófa tehát szükségszerűen érte a lirát. A legszélesebb horizontokat átölelő tömegélmény szükségszerűen sorvasztotta el és ölte meg azt a lirát, amelynek szférája, kincse, tündöklése, nyelve, tartalma az egyedüliség és a magányosság volt. Az izoláltság műfaja, a szorongatott én monológjának lelki koncentrációja, a lira így érkezett a „süket napok” elé. A háború és forradalom korának apokaliptikus atmoszférájában az egyéni bánatnak megszűnt és elveszett az értelme. Sőt mint a kor lírikusai bizonyítják, elveszett a szava is. Hiába cseng a rím s hiába pontos a kép és harmatszerűen kifejező a szimbólum. Ez az egész világ, a ma keletkező versek világa: idegen tőlünk és csinált. S különösen idegen és csinált, ha az előbb érintett tömegélmény korát megelőző lélek-alkatot interpretál. (Mint például ez a kis kötet is, melynek szerény és szimpatikus lobogóját a megnevezésével nem akarjuk összeborzolni). Most derül ki, hogy az európai lirák utolsó fénylő napjainak egész világa lényegileg milyen absztrakt és milyen valóságellenes!

A lira meghalt: az a lelki substancia kincs, melyet a renaissance óta napjaink küszöbéig felhalmozott az idő – kimerült. Az új lírára ma még csak gyűlik a lélek. (Ebben a kötetben viszont nyoma sincs ilyesminek) (Kolozsvár)