A szociális magyar regény: ellenőrzés, próba egyrészt a választott vizsgálati terület felé, másrészt az író saját szociális felelősségérzete felé. Végeredményében kettős ellenőrzés: munka és nem anyag ós formajáték, azaz fékezhetetlen, ellenőrizhetetlen és mindent megoldó költészet. Ha felületesen nézzük a dolgot, akkor a szociális regény, éppen mert ma aktuálisan hatásos, egy írómesterember kezében a lehető leghálásabb, tehát legkönnyebb feladat. Nyomorszíneket a palettára, lázongást, felháborodást a mondanivalóban, apellálás a jobb emberi érzésekhez, mindent kiélezni és kész és hat – öt percre. Barta Lajos nem aktualitásában ragadja meg a témát és nem agitatórikusan. Barta Bajos a munkát választja, az ellenőrzést ott, ahol regény teljességben nem adódott, amivel eddig a magyar irodalom adós maradt: a kezdeti stádium pontos rajzával. A visszatapogatódzás ugyan kicsit menekülés is a fontosabb, a közelebbfekvő és szükségesebb problémák elöl, de a soha el nem végzett munkát valakinek mégis csak meg kel csinálni és Barta Lajos megírja a szociális magyar parasztregényt, az első korszakot: a földparasztok proletárrá bukását, az ipartőke, a világkapitalizmus betörését a magyar ugarra, a gyárkémény, a földből hirtelenül kinövő sötét ujj első figyelmeztetését és e mögött egy külön, sehol máshol meg nem harcolt érthetetlen néma halálos küzdelem duhaj magyar elmaradhatatlan negatív gesztusa: anachronisztikus harc a pénzzel és minden volt, elfojtott, ki nem sikoltott rabszolga alázattal: uri muri a parasztban is, első és utolsó a proletárbukás előestéjén.

A föld, a magyar föld és a sötét ujj rosszkor találkoztak. A jobbágyparaszt épp csak hogy kicsöppent még az egyik szolgaságból, máris belebukott egy másikba: a pénz jármába. Itt törni kell, zúzni, lázadozni, mámorbafulni és amikor ez mind nem használ: próbálkozni, körülszaglászni az újat, a földből kinőtt bömbölő, hívő és taszító valamit. „Magukat mind felakasztani nem akarták! Megölték hát magukban életüknek eddig volt formáját és elmentek valamerre, valamelyik sötét ujjhoz. Eltaposták magukban eddig volt lelküket és szóltak új fajta alázatban: eljöttünk nagy úr, Sötét Ujj! Az ezer holdak kiszorítottak maguk közül; takarék, bank megettek bennünket. Kiestünk istenből, kiben voltunk eddig, de már eltörtük magunkban hátunk gerincét; megroppantottuk a csigolyát nyakunkban. Voltunk eddig parasztok, most leszünk – napszámosok! Csak nekünk munkát és kenyeret hatalmas Sötét Ujj.”

Az ipari proletáriátus rajza, története egyszerűbb: sematikus. Szolgaság: bérbeadott test és erő és ennek megfelelő, állítólag elegendő energiapótlás: bér, kenyér. A földmunkásban, a földdel érintkező emberben van valami, ami több, élőbb, valami, ami – természetessége révén – rejtélyesebb. A föld megérzése és különállása, különerőszakolása: védő és konzervatív parasztvonás. A föld és embere munkajogos őselemiségében nem igazodik az idegen néphez. A paraszt: földdudor, földvirág, egy az őselemmel, szerves folytatása; a gyárkémény, a sötét ujj viszont idegen, ellenség, más, mert nem a földből nő ki, de a pénzből. A paraszt nem tud kiszakadni, tompán anachronisztikusan védekezik, földéhes, istenéhes, önmagáért való, mert magántulajdont véd. De ez a magántulajdon: őskonzervativ, munkajogos, mert – munkatulajdon. A munkatulajdon istenségéből munkaalkalom bérrabszolgájává sülyedni: ennyi történt valójában és ez történik itt a regényben – kollektiv jelentkezésben és igazolásban. A magyar paraszt szociális „rejtélyét” regényben még nem igen analizálták, legfeljebb az indulatok medrét: a leghatásosabban jelentkező életet, az elemi kitörés hullámát, nagyszerűségét, paraszti kreaturális jelentkezésben, ezt a primér naturális összefogást már megkaptuk Móricz Zsigmondnál. De azóta semmi többet, szociális, kereső, összemarkoló lényeget – sehol. Maradt a magyar duhaj: egy lényegtelen mámorba menekülő harc romantikus naturalizmusa, egy színes kísérőjelenség: az úri muri a parasztban is. A kísérőjelenség, a speciális, az érthetetlenül esztelen élettánc erősebb, csábítóbb lett, mint a lényeg, a szociális alap megkeresése. A kísérőjelenség magyar primérszerepe csábítón veszélyes, mely végeredményében antiszociálissá fajulhat. Lásd: Móricz Zsigmond Úri muriját, ezt az igazoló holtpontot, idegenséget, megrekedést, köldöknézést, ezt a szomorú de teljesen érthető és pontosan kitapintható útat, mely a főldtől, a paraszttól, a szociális egészségből indult ki, hogy oldalra kanyarodva zsákuccába jusson és így elérjen a zsentrihez, a kvaterkás asztalhoz; a magyar dekadenciához. Barta Lajos regénye látszólag nem több, mint az úri murinak másik éremoldala és mégis több, sokkal több: az úri muri teljes likvidálása és igazsága. A kísérőjelenséget (Táncol a vad magyar! De hiába táncol – nem tud megkönnyebbülni!) ezt a látszatlényegtelenséget igazi lényegére még senki sem emelte olyan lezárón és véglegesen, mint Barta Lajos, amikor szervesen beilleszti a szociális lényegkeretbe. Az eredmény: az első magyar parasztregény, mely szociális regény is egyúttal. Együtt, egyszerre. Ennek a jobbágyparaszti felemás úrimurinak látszatra semmi köze a szociális regényhez: ellentétes és zavaró. Barta Lajos mégis központi regénytengellyé avatja, éppen mert a kísérőjelenség erősebb és dinamikusabb, mint a mindent kiegyenlítő és közösségbe fogó szociális alap. Az érthetetlen pontot: a magyar duhajt, mint érzelmi (meztelen) kilobbanást, mert mindennél erősebb és mindennél többet beszélőbb – nem szabad elkerülni. Foglalkozni kell vele, dolgozni, gyökerénél megfigyelni: első tiszta jobbágyparaszti jelentkezésében, jogosságában, primitív expressziójában. „Mert nagy betegség van a testében es azt esztelen tánccal, testének üvöltő forgatagában, kapkodásában, csapkodásában ki kell magából izzasztania... Ezer éves jobbágy emlékezést... új szolgaságot... dobszót... istenből való sok kiűzetéseket... szenvedést, sorsot... Táncol a vad magyar. Már nem kiáltja – tyih! tyih! Némán járja, iszonyúan, eltökélten ropja. Nem mulat; dolgozik. Csinálja a munkát! Valakinek el kell ezt a félelmetes munkát is végezni!“ Barta Lajos is elvégzi ezt a munkát, megragadja az első pillanatot, amikor a pénz először roppantott. Megmutatja, hogy akkor az első pillanatban érthető és szükséges ez az elemi nekigyürkőzés, mely jogosságában nem más, mint borzadályos új rabszolgabődülés az épp megnyert és máris elvesztett szabad élet felé. És a hirteleni feneketlenségbe zuhanó jobbágyparaszt tánca megmutatja, hogy minden más úri muri csak öncélú, alapnélküli, antiszociális anachronizmus, mely még legklasszikusabb ábrázolásában („Kivilágos kivirradtig” „Uri muri”) is szánalmas szegény, üres és jogtalan kvaterkázás ehhez az első paraszti muri munkához viszonyítva, mert munkaalap nélküli, istennélküli, tehát: jogtalan, semmi! (Stósz)

* Barta Lajos: Sötét ujj. Pozsony. Irók kiadóvállalata,