A megelőző oldalakon bemutatott idegen nyelvü munkásírók mellett, alább örömmel mutatunk be egy magyar nyelvűt is, aki különben most jelentkezik először az olvasóközönség előtt.

Alighogy a negyedik elemiből letettem a vizsgát, apám durva kezeivel megsimogatta az arcom, rámnézett a szürke szemeivel és azt mondta:

—   Fiam, nem mész többet iskolába. Nem birom keresettel.

—   Jó, — feleltem én és arra gondoltam: milyen jól kijátszom magam a nyáron. Aztán nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy apám keze, amit a fejemen felejtett, megérezte a gondolatomat, mert a homlokán összefutottak a ráncok s nagyot sóhajtva, miközben a sarokba nézett, vastag bajusza alól fáradtan jöttek a szavak:

— Anyád egy hét mulva lefekszik és te kell, hogy pótoljad az ő keresetét. A vasalószéntől tegnap is rosszul lett. Beszéltem már a pallérral és megígérte, hogy felvesz vizethordani a kőműveseknek. Muszáj, fiam ezekért a kicsikért, — és az öcséimre mutatott a mészrágta kezeivel.

Én valami büszkeséggel kérdeztem:

—   Hát már nagy vagyok édes apám? Jaj de jó, biza´ megyek akkor, ne féljetek! — fordultam a maszatos öcséim felé. Keresünk minektek kenyeret.

A nagyobbik öcsémnél még fél fejjel sem voltam nagyobb. Apám elmosolyodott, de azért mintha haragudott volna valakire, mert a foga összecsikorgott:

—   Vasárnaponként kimegyünk az erdőre, — biztatott — ott majd kijátszhatod magad.

*

Hétfőn beálltam a munkába és cipeltem a vizet. A nap égetett. Meztelen lábamat felmarta a malter. A tégladarabok megsebezték talpamat. Az, állásról láttam a nyári ruhás urakat, akik az árnyékban könnyű fehér cipőkben sétáltak. Láttam a mi háziurunkat is és nagy vágyat éreztem, hogy a sima, kopasz fejére köpjek. Ugy éreztem, hogyha megtehetném, mindjárt nem fájna úgy a lábam.

Öcsém és én nagyon haragudtunk a háziurra. Soha sem engedett bennünket az udvaron játszani. Télen-nyáron bent kellett, hogy üljünk a sötét pinceszobában. A mosókonyhából állandóan behallatszott, hogy a csapból csepeg a viz. Nagy girbe-görbe májos alaku vastag cső volt a szobánk plafonján. Reggelenként bugyborékolva ezen a csővön zúdult át az egész ház mocsokja.

Tiz lakója volt a háziurnak, ezeknek mind parancsolt. Öcsémmel sokat tárgyaltunk erről és abban állapodtunk meg, hogy a lakók mind egy szálig marhák, amiért engedelmeskednek neki. Öcsém azonban hirtelen ezt kérdezte:

—   Mi is marhák vagyunk?

—   Nem! — mondtam én. Édes apánk nem marha!

Öcsém azonban tovább kételkedett. Este tehát előadtam a dolgot édes apámnak.

—   Marhák vagyunk vagy nem? — kérdeztem.

Édes apám meglepetten nézett rám s csak későre felelt.

—   Nem! Azok nem olyan türelmesek mint mi, — mondta.

Ezen az éjjelen alig tudtam aludni.

*

Negyedik héten vasárnap felpakolóztunk és mentünk az erdőre. Édes anyám a karján vitte az új gyereket. A szoknya lötyögött rajta. Az arca olyan sárga volt, mint a szobánk fala.

Ahogy kiértünk a szőlők alá, repülni szerettem volna, úgy hatott rám a jó levegő. Az erdő látványa ismeretlen érzéseket ébresztett bennem. A dombok virágoktól tarkálódtak. A rigó füttye csiklandozta a fülemet. Az öcsémmel együtt nyargalásztunk a fűben. Sokat hallottam beszélni a szabadságról és ott kint a dombok közt azt hittem, itt a szabadság.

Anyám kifáradt.

—   Üljünk le, — mondta.

Apám jelt adott a letelepedésre. Valami bekerítetlen gyümölcsös szélén leheveredtünk a fűbe. Jókedvűek voltunk. A kisebbik öcsém fel-fel ugrott és szerte-széjjel hangosan kiabálva szaladgált. De egyszer csak kiabálást hallunk és az öcsém rémülten rohant vissza s félénken dugta szőke fejét édes anyámhoz. Egy mezőpásztor jött felénk, hosszúnyelű fejszéjét félkézre fogva, Az arca kemény vonásain harag látszott. Mi nyugodtan ültünk. Édes apám mosolyogva nézett feléje és úgy láttam, mondani akart valamit. De a pásztor csunyán káromkodni kezdett:

—   Az anyjuk uristenit, keljenek fel innét, — és a fejszéje nyelével rávágott édes apám karjára. Ordított: — Hogy mernek itt járni a más helyén? Mind letapossák a fűvet, — és emelte megint a fejszét.

Édes anyám sikoltva ugrott elébe:

—   Gyilkos!

Apám tehetetlenül állt. A jobb karja úgy csüngött, mint valami rongy. Én pedig elkezdtem ordítani a pásztorra:

—   Gyilkos, rabló! Ne üssön minket, mit vétettünk mi magának?

—   Takarodjanak innét! — ordított a pásztor, mit sem törődve velem.

—    Fiam, gyere menjünk innen! — kiáltotta anyám sírva, aztán térdrevetette magát és a kezét összetéve átkozódni kezdett:

—   Te Isten ha vagy, hát tedd szerencsétlenné ezt az embert.

Isten szerettem volna lenni, hogy ott helyben bosszut álljak a pásztoron.

A pásztor megijedt az átkozódástól. Kérlelni kezdte apámat:

—   Miért járnak a más helyén? Én pásztor vagyok és muszáj, hogy goromba legyek. A multkor is levontak a fizetésemből, mert össze volt taposva a fű. Ne átkozzon asszonyság, — fordult anyámhoz — nekem is vannak gyerekeim.

Apám csak ennyit mondott:

—   Nézze ezeket a gyerekeket. Azt hiszem a fejszéjivel két hétre kiütötte a szájukból a kenyeret. Szegény ember vagyok, akár csak maga. Minek bántjuk egymást?

— Gyere már Péter, ne beszélj vele, — kiáltotta anyám.

A pásztor lecsüngő karral sokáig bámult utánnunk. Az arca meglágyult. Nem tudom miért, de sajnálni kezdtem. Apám levetette a kabátját, a karja annyira megdagadt, hogy az ingujját felkellett hasítani. Szomoruan mentünk hazafelé. Rutnak találtam az erdőt, a rigó füttye mintha azt kiáltotta volna, itt nem szabad járni. A bárányfelhők fejszés pásztoralakot öltöttek, hogy minket kergessenek. Dühödt voltam.

— Nincs igazság, — mondtam apámnak. — Minket mindenütt csak kergetnek.

Otthon apám vizesruhába csavarta a karját.

—   Na, fiam, pár hétig te leszel a családfentartó, — mondta nekem.

Én pedig akkor éjjel vastag széndarabbal végigosontam a házon, emeletről-emeletre és mindenütt felirtam a falra: „Lázadás. Lázadás.” A kapu alatt pedig letéptem a falról a házirendet és a helyére oda irtam: „A házigazdának Tilos a Bemenet.”

Másnap a házigazda kilökött bennünket az uccára.