„Egy keresztény nemzet, mely háborúba készül, logika szerint nemcsak a templomokat más célokra használja föl és a papoknak más kötelességeket irjon elő, hanem mindenek előtt az Evangeliumot tiltsa el és az erkölcsiség mindazon eredményeiről mondjon le, melyek a kereszténység törvényéből származnak.” (Tolsztoj: „Patriotizmus és kereszténység.” 1893.)

A gazdasági és a militarista tényezőkön kivül, melyek az imperialista politikáért és a háborús kalandokért elsősorban felelősek, a háború és béke problémáinak vizsgálásánál nem alárendelt jelentőségű a „szellemi világhatalmak”, az egyházak magatartása, sem.

Az egyház, mint a „kincs őrzője”, feladatának tartja az isteni kinyilatkozások megváltoztathatlan megőrzését és Krisztus tanításainak követését, másrészt azonban szükségesnek látja a hatalmi szempontok figyelembevételét, melyeknek „tekintettel kell lenni´ a világi hatalmak érdekszféráira is. E kettős.

 ellentmondást tartalmazó irányzat ellentétben áll a krisztusi szellemmel és nem elégíti ki azokat, akik politikai megfontolások helyett lelkiismeretük hangját követik. — „Senki sem szolgálhat két úrnak, (Máté, 6. 24) mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és Mammonnak”. — Ez a tény az oka, hogy az egyházak s elsősorban a katholikus egyház autoritása elvesztette hitelét azok előtt, kik vallásos meggyőződésüket nem tudták összeegyeztetni a. dogma kőszikláján épült templom praxisával.

Egy rövid visszapillantás a lefolyt két évezredre azt bizonyítja, hogy ez az áthidalhatatlan ellentét a kereszténység tanainak hivatalos egyházi hirdetői és az evangélium tanításainak hű és való követői között minden állásfoglalásnál változatlanul fennáll. A világszemlélet próbaköve a tett, „gyümölcseiről ismeritek meg őket”. Ez áll különösen a háború kérdésére vonatkozó álláspontról.

Az őskeresztény felfogás még nem kötött kompromisszumot „Caesar kardjával”. Tertullián 200 évvel K. sz. u. így írt „Hogy´ is mehetne egy keresztény háborúba, hogy viselhet fegyvert békeidőben, mikor Urunk a kard használatát megtiltotta. Midőn Jézus Krisztus Szent Pétert lefegyverezte, az összes katonákat fegyverezte le. A zászlóeskű és a keresztelési fogadalom összeegyeztethetetlenek, az utóbbi Krisztus jele, az előbbi az ördögé”. Origenes (185—254 K. u.) így nyilatkozik: „Többé nem fogunk fegyvert emelni mint keresztények akármilyen nép ellen, mi nem tanuljuk már a hadviselés módját, mert mi Jézus által a béke gyermekei lettünk és Őt követjük mint vezérünket”. E szigorú tanítások szerint nem fordulhatott elő kételkedés a keresztény gyülekezetben afölött, hogy keresztények katonai szolgálatot teljesíthetnek-e? Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt sem, hogy abban az időben nem volt általános védkötelezettség és a zsoldos seregnek inkább megvetésben, mint tiszteletben volt része.. Az új hit követői megkeresztelésük után elhagyták a hadsereget.. Szent Márton pl. hadnagya kedvéért két évig katona maradt, de azután letette fegyverét azzal a kijelentéssel, hogy csak Krisztus katonája akar lenni. Sok keresztény a fegyverviselés megtagadásáért mártírhalált szenvedett.

Az egyház azonban a hadiszolgálatot soha sem tiltotta meg.. Több reprezentánsa többé kevésbé elítélőleg nyilatkozott a háborúról, pl. Szt. Cyprián: „A gyilkosság bűntett, ha egyesek követik el, de erényként és hősiességként tisztelik, ha sokan teszik”. Miután a keresztény egyház Konstantin császár alatt állami institucióvá lett, szükségesnek látta a háborúviselés igazolását, mert érdekében állt, hogy hatalmi pozícióját fegyveres erővel is támogassa. Az „igazságosság” volt az a feltétel, mely a háborút megengedetté tette, s többnyire „önvédelemnek” minősítették, (mint a mai kor diplomatái) a világmeghódítására irányuló hadjáratokat. A keresztes hadjárat részletei közismertek.

A theológusok nagy éleseszűséggel állapították meg azokat a módozatokat, melyek szerint háborúskodás megengedhető. Ámbár sajnálattal nyilatkoztak a háború pusztításairól, a benne való részvételt bizonyos esetekben mégis helyesnek találták. Szt. Ágoston pl. a béke hívének mondta magát: „A béke a legdrágább legyen nekünk, nincs nagyobb dicsőség, mint a béke megőrzése. (Civitas Dei, LIII/14) — Ki a háborúra gondot, anélkül, hogy mély fájdalmat érezne, az emberiesség minden érzését elveszítette” (Civ. Dei, LXIX/7). Mégis ő volt az, ki a támadóháborút avval indokolta, hogy ameddig nincs nemzetközi büntető hatalom, az igazságtalanul megsértett állam jogosult „önsegélyre” és büntető hadjárat eszközlésére. Aquinói Szt. Tamás három feltételt állított fel az „igazságos” háború jellemzésére, 1. hadüzenet a legfőbb állami hatalmi tekintély által, 2. igazságos indok, 3. helyes szándék. — Ha lehetséges volna is azt konstatálni, hogy melyik fél „bűnös” és melyik jár el tényleg igazságosan, akkor e theóriának az volna a konzekvenciája, hogy az egyik oldalon a keresztényeknek nem volna szabad háborúba menni. Erre gondolt Szt. Antal, mikor azt írta, hogy a katonák, kik igazságtalan háborúban vesznek részt, elkárhoznak. — Nehéz, sőt a „praxisban” lehetetlen azon kívánság teljesítése, hogy a hadvezetőség a háborúban résztvevő katonákat a hadüzenet igazságosságáról meggyőzze, s a hadviselésnél az egyén lelkiismereti szabadságát sértetlenül hagyja. A lelkipásztorok is eddig. többnyire elmulasztották kihirdetni, hogy melyik félnél van az „igazság” s ez az oka, hogy a katholikus papok, (úgy mint az összes más felekezetiek is) mindkét háborúskodó fél fegyvereire áldást mondottak és a hadvezetőség által kivánt minden szolgálatot megtettek. Egyes kivételek akadtak ugyan, de csak ellentétben az általános irányzattal. Megemlítendő, hogy assisi Szt. Ferenc elítélte a fegyverviselést, nemcsak a kolostor szerzeteseire vonatkozólag, hanem a harmadik, „világi” rendhez tartozók részére is. Ez a szabályzat: „A barátoknak nem szabad gyilkoló fegyvert átvenni és hordani. Mindnyájan tartózkodjanak az ünnepies eskütételtől, kivéve a pápától megjelölt szükségeseteket...” évszázadokig érvényben is volt, de a rendhez tartozók nem mindig vették figyelembe. Végül is XIII. Leó pápa felmentést adott e szabályzat alól, s a történelem különös véletleneként ugyanez a pápa 1894-ben kiadott encyklikájában energikusan elítélte az általános védkötelezettséget,* miután a Ferenciek rendjének fegyverviselési tilalmát hatályon kivül helyezte.

A világháború kitörésekor X. Pius pápa fájdalmas, keserű szavakkal tiltakozott a háborús politika ellen és az őt követő XV. Benedek többször is felhívást intézett a hadviselő államok kormányaihoz a vérontás mielőbbi befejezése érdekében. E deklarációknak nem volt jelentős hatásuk, konkrét eredményre csak az vezetett volna, ha a háború elítélését a hadiszolgálat megtagadása követte volna az egyház tagjai részéről. Igy azonban katholikus katholikus ellen fogott fegyvert, amint más vallás követői is felebarátaikat irtották az ellenséges lövészárokban.

Sajnálatos tény az is, hogy az egyház nem méltatta kellő figyelemre a béke biztosítására irányuló törekvéseket, noha többször alkalma lett volna a politikai viszonyokba való beavatkozás nélkül a békemozgalmat hatásosan támogatni, mint pl. a hágai békekonferencián, vagy a békeegyesületek világkongreszszusain stb.. Sok vita folyik a házasság fölbontathatlanságáról, a halotthamvasztásról s más ügyekről, de oly fontos kérdésnél, mint a háború kiküszöbölése, mindeddig elmaradt a katholikus egyház erőteljes kezdeményező föllépése.

Ha a protestáns egyházak felé tekintünk, akkor azok állásfoglalását illetőleg is hasonló tényekkel találkozunk, amit protestáns theológusok is beismernek. Prof. Dr. Martin Rade, a német békemozgalom egyik pionírja így kezdi a „Friedensbewegung” c. könyvben** írt cikkét: „A protestáns egyházak, főként Németországban, a békemozgalom érdekében sajátságosan csődöt mondottak. Protestáns jámborság volt ugyan az a talaj, melyben az első békehívek és béketársaságok elvei gyökereztek, de a protestáns egyház szervezete e törekvéseket nemcsak hogy támogatás nélkül hagyta, hanem gyakran még ellenük is fordult”. Prof. Friedr. Siegmund - Schultze, az „egyházak nemzetközi szövetségének” áldozatkész és fáradhatatlan munkatársa, megemlíti „Die Eiche” című folyóirat 1926. évf. 3. számában, hogy a protestáns lelkészek békekísérletei a háború kitörésekor éppen olyan eredménytelenül maradtak, mint minden más ily kezdeményezés; az egyházak lelkiismerete későn ébredt föl.

A reformáció, noha sokat tett -a szellemi fölszabadulás érdekében, a legtöbb országban u. m. Német-, Angol és Franciaországban nem a pacifizmus alapján állott s nem követte az erőszaknélküliség eszméjét. Cromwell puritán „katonabibliát” osztatott ki, Luther Márton nem foglalt állást a háború ellen, sőt a német parasztlázadás alkalmával annak kegyetlen elfojtására intézett felhívást. Hollandiában a reformáció már inkább humanista és pacifista szellemben hódított tért, többek közt Erasmus (Rotterdam) több könyvében enegikusan küzdött az akkori (1515!) háború borzalmai ellen. — „Szomorú látvány a hadseregeknél az a jelenet, mikor a kereszt tünik fel mindkét oldalon a harcolók soraiban. Kereszt kereszt ellen és imádságok imádságok ellen, — kiált fel Erasmus,— csak azért, hogy egymást semmisítsék meg”.

Ha ellenben az anabaptista, mennonita, quÃäker vallásközségek s több „eretnek” misztikus hitű szekta elveivel ismerkedünk meg, melyek az uralkodó autoritÃär egyházak kátéjától sokban különböznek, akkor látjuk azt a hitet újraéledni, melyet a kereszténység első évszázadainak tanításainál is megtalálunk. Husz János mártírhalála után Chelcicky Péter megalapította a „morva és cseh testvérek” közösséget, mely az erőszak eszközei helyett a szellemi harcot írta zászlajára. Az anabaptisták föllépése után, kik a reformáció szociális konzekvenciáit kívánták megvalósítani és az inkvizíció és a hatóságok kegyetlen üldözéseit szenvedték el, Menno Simon (1491 — 1561 ) vezetése alatt egy testvéri közösség alakult, mely az élet praktikus vonatkozásaiban is követte az evangéliumi tanításokat.. A mennonita vallásközösség, mely az Egy.-Államokban, Németországban, Oroszországban, Hollandiában s másutt ma is fennáll, megtiltotta tagjainak, hogy a „gonosznak gonosz eszközökkel ellentálljanak”. A mennoniták nem fegyverezték föl kereskedőhajóikat, megtagadták a hadiszolgálatot, sőt a hadviselés elősegítését is a hadiszállítások s adófizetés által és inkább a szigorú büntetéseket viselték.

A mai békemozgalom lábraállását nagy mértékben a quÃäkerek tevékenysége segítette elő. Fox György a „barátok gyülekezetének” (Society of friends, másnéven quÃäkerek) megalapítója, parasztfiú volt Leicestershireben, ki elégedetlenkedett az akkori sablonszerű felfogásokkal s mélyebb meggyőződésre törekedett; „istenkereső” volt. Egy belső kinyilatkozás Krisztus követésére hívta föl, s egyszerű embereknek hirdette meggyőződését, kik az igazságot akarták megismerni. (1652) A „világosság gyermekeinek” nevezték magukat, mert belső megvilágosodás útján kívánták az isteni akaratot teljesíteni. Szelíd magaviseletük, erős, lángoló hitük és új, evangéliumi életmódra való törekvésük hamarosan sok társat vonzott hozzájuk, de nem törekedtek külső, egyházias organizációra. Fox és társai elleneztek minden elnyomatást, erőszakosságot, kicsapongást és segítettek lehetőség szerint a szükséget szenvedőkön. A hadiszolgálat megtagadása miatt összeütközésbe kerültek az államhatalommal s mikor a háború alatt a hadsereg mindennemű támogatását elutasították, bebörtönözésben s más üldözésben volt részük. Sokan Amerikába vándoroltak ki, hol telepeiken elveiket teljes mértékben valósították meg. Ismeretes William Penn szerződése az indiánusokkal, melynek révén a quÃäker kolóniának békés, zavartalan fejlődést biztosított s az indián törzsek szimpatiáját is megnyerte, mig más területeken véres harcok fordultak elő a gyarmatosok és az őslakosság között.

Az évszázadok folyamán hűk maradtak az erőszaknélküliség elvéhez, háborús zavarok alkalmával úgy az angol, mint az amerikai quÃäkerek minden esetben állást foglaltak a vérontás ellen és nem vettek részt a háborúban. A világháború alatt az angol „conscientious objectors”, a lelkiismereti okból hadiszolgálatot ellenző mozgalomban, melynek több mint 16 ezer tagja volt (köztük Mac Donald, Anglia mai miniszterelnöke) sok quÃäker is résztvett. A háború után a „barátok egyesületei” voltak az elsők, melyek az „ellenség” nélkülözést szenvedő családjainak segítségére siettek ruházat-, élelemnyujtás, külföldi gyermeknyaraltatás révén enyhítették a háború ártatlan áldozatainak nyomorát. A quÃäkerek is segélyezték a duchoborc szekta (szellem harcosai) kivándorlását Kanadába, melyet Tolsztoj indítványozott, mert e szektát a cári kormány a katonai szolgálat megtagadása és őskeresztény szellemű életrendje miatt üldözte. 1898-ban kb. hétezren hagyták el Oroszországot és Észak-Amerikában telepedtek le, hol fölmentést nyertek a katonai szolgálat alól.

A quÃäkerek 1922. márc 31.-én Philadelphiában megtartott közgyűlése, melynek határozatához a londoni közgyűlés is csatlakozott, fölhívást intézet a világ összes egyházaihoz a háború végleges kiküszöbölése érdekében. Az üzenet legjelentősebb része így hangzik: „Mint keresztények egy háború nélküli világ elérésére törekszünk. Erős meggyőződésünk, hogy e cél csak akkor érhető el, ha a háborúban való részvételt megtagadjuk, még pedig azért, mert a háború lényegileg ellentétben áll Jézus Krisztus evangéliumával... A kereszténység mélységeiből merített békeeszme a háború határozott elítélését kívánja meg, minden kompromisszum és félreértés nélkül. E megoldással a keresztény egyház mindenkor világos és félreérthetetlen ítéletet mondhat az államférfiak által indítványozott intézkedések fölött és sem a rábeszélés művészete, sem az erőszak nem csábíthatják el vagy kényszeríthetik arra, hogy a háborús előkészületekben résztvegyen vagy bármilyen hadviseléshez a keresztény fölszentelést megadja. Időnk legégetőbb föladata, hogy a háborút kiküszöböljük, a békés tárgyalást és megértést megvalósítsuk és a népek együttmunkálkodását elősegítsük. Az eredmény érdekében szükséges, hogy a keresztény egyház tettel és tanításaival az egész háborús rendszert véglegesen és félreérthetetlenül elutasítsa és bizalmát nem a fegyveres felkészültségre, hanem az emberiség fölébredt lelkiismeretére alapozza”.

* Ma is a legtöbb katholikus helyesli az általános védkötelezettséget csak egyesek hangoztatnak más véleményt. (Pater Straatmann, Prof Ude.)

** Verlag Schwetschke u. Sohn, Berlin, 1922.