Merész dolog „adalékokat” hozni a gázháború lélektanához, olyasvalaminek a lélektanához, amit — bár lehet benne ugyan még részünk — de eléggé nagy méretekben legalább eddig még nem volt szerencsénk átélni; mégis vannak tudományos elméletek, amelyek lehetővé teszik, hogy a gázháborúban bekövetkező jelenségekre előre következtetéseket vonjunk. A modern lélektanból származó néhány meggondolásból valamennyire előre megrajzolhatók azok a változások, amelyek a gázháború következtében a hadviselő népesség lelki életében végbe fognak menni.

Lényeges különbség van a kapitalizmus előtti és a kapitalizmus korszakában vívott háborúk között gazdasági és technikai szempontból. A kapitalizmus előtti háborúkban a „Front” és a „Hinterland” között nem volt szerves összemüködés. A hadviselés egész energiáját a ténylegesen harcoló katonaság emésztette fel. A haditechnika tökéletesedésével azonban már szükségessé válik az összemüködés a közvetlenül harcoló rész és a „békés” népesség között. Szükség lesz a hadfelszerelő ipar gondos kiépítésére és kifogástalan működésére. A géptechnika fejlődésével együtt a fronton alkalmazott gépek száma is mindinkább növekszik és természetes, hogy ezeket a gépeket úgy igyekszenek megszerkeszteni, hogy lehetőleg kevés ember kelljen a kezelésükhöz. Tehát éppen úgy, ahogy a gyáripar felváltotta a kézmű ipart, éppen úgy váltja fel mindinkább a harcigép a kézműiparosnak megfelelő „közvitézt”, hogy municiómunkássá alakítsa át. A frontra emberek helyébe gépek kerülnek, amelyeket a Hinterlandban állítanak elő és így a géptechnika fejlődésének természetes velejárója a tényleges harcolóknak a Hinterlandba való özönlése.

A kapitalisztikus ipar és vele együtt a haditechnika fejlődésével az „otthoni” népesség pontos összeműködése a frontkatonasággal mindinkább elengedhetetlen szükségességgé válik. A frontmögötti munkálatok szünetelése menthetetlenül frontöszszeomlást von maga után; mintahogy például a világháborút a hadfelszerelő iparok munkásainak sikeres sztrájkja megakadályozhatta volna.

Amig az indusztrializmus előtti korban a tényleg harcoló állomány foglalta le az egész háborús energiát, addig az indusztrializmus korában a háborúval foglalkozók nagy része mindinkább a front mögött, a municiógyárakban, a különböző hadfelszerelő póttesteknél és egyéb hasonló helyen van foglalkoztatva. Ez teremtette meg a harcoló és a „békés” rész együttműködésének érzését, ami a kapitalizmus előtti háborúkban még hiányzott.

De ezen az összeműködésbeli momentumon kívül van még egy másik is, amely különösen magára kell hogy vonja figyelmünket, jóllehet ez nagyrészt már magából, az összemüködés tényéből folyik.

Abban a mértékben, amint a közvitéz municiómunkássá és a tiszt mérnökké alakul át, amint a tényleges harcolók mind nagyobb és nagyobb része vonul vissza a front mögé, amint a fronton az ember helyébe mindinkább a gép kerül, abban a mértékben válik mindinkább értelmetlenné és jogosulatlanná az a kívánság, hogy a harcoló katonaság ténykedése csakis az ellenség tényleges frontalakulatai ellen irányuljon, mert hiszen ilyen feltételek mellett úgyszólván hatástalan a front ténykedése. A háború mindinkább az egész társadalom funkciójává alakul át, a front szerepe benne mindinkább olyanná válik, mint pld. a fogak szerepe az anyagcserénél. Igy tehát mindenféle genfi és hágai konvenció dacára a technika és haditechnika fejlődésével csakis növekedhetik az a törekvés, amely a front tevékenységét az ellenséges etape és Hinterland ellen igyekszik irányítani. A genfi és hágai konvenciók lélektanilag tekintve tulajdonképpen nem is egyebek, mint ennek a természetes fejlődési folyamatnak a reakciói, csak a szentelt víz szerepét játszák az említett folyamat ellen; együtt növekszenek a front Hinterland elleni operációinak a kényszerű szükségességével, érdemileg hatástalanok és csakis a társadalmi tudat megnyugtatását szolgáló tünetek. Ami a tényleges hatásukat illeti, az éppen fordított, mint amit tudatosan céloznak; ugyanis a béke és egyéb konvenciók — legalább momentán — eloszlatják az etape és Hinterland ellen irányuló fegyverkezés miatt érzett nyugtalanságot, de ezzel a további fegyverkezés akadályát is. A köztudat inkább hajlandó türni a frontoknak a Hinterlandok elleni fegyverkezését, ha evvel együtt „egyezmények” jönnek létre, amelyek a gyártott gépek használatát „büntetés terhe alatt” megtiltják.

A technika és haditechnika fejlődésének tényéből egész világosan következik, hogy a ténylegesen harcoló alakulatoknak egymással való küzdelme mindinkább mellékes foglalkozássá válik és ezzel szemben főfeladatává: a Hinterlandban való rombolás és gyilkolás. A frontnak front elleni küzdelme tulajdonképpen csak ennek az elhárításában fog állani. Tudjuk, hogy ennek a hadviselési módnak a repülőgép, a gáz- és gyújtóbombák a legjobb eszközei. Nyilvánvaló, hogy a repülőgép szerepe a haditechnikában ezentúl csak növekedhetik és egy háborúban, amelyben a repülőgépnek túlnyomó szerep jut, szükségszerűen megszünik az eddig természetesnek vett külömbség a front és a Hinterland között, azaz a Hinterland is fronttá válik.

Ezáltal azonban gyökeresen megváltozik a háború lélektani jelentősége.

Hogy ezt kidomborítsuk, elengedhetetlen a háború most leírt metamorfózisának bizonyos sajátosságaira rámutatnunk, amelyek az emberi lélekre gyakorolt hatásuk szempontjából igen fontosak.

A háborúi eddigi formájában a frontélet veszélyessége és a hinterlandiélet jó! megalapozott biztonsága szöges ellentétben állott egymással. Továbbá a fronton levők számára Tabu volt a Hinterland; csakis engedéllyel mehettek oda, viszont a Hinterlandban élők számára a front volt Tabu, felsőbb parancsra a hadterületet a polgári népességnek ki kellett üríteni. Tehát ámbár több-kevesebb összeműködés fennállott ugyan a front és a Hinterland között (a haditechnika fejlettségi foka szerint), de viszont fennállott bizonyos polaritás, ellentétesség és kizárólagosság is a kettő között.

Ha már most az emberi lélekben is vannak instanciák, amelyek hasonló poláris, ellentétes és kizárólagossági viszonyban vannak egymással, akkor azt mondhatjuk, hogy a háború eddigi formájának — amelyben az élet úgyszólván két részre volt osztva: a „frontéletre” és az „otthoni életre” — kedvező esélyei voltak, mert az élet polaritása a háború alatt az emberi lélek polaritására támaszkodhatott.

De van-e az emberi léleknek ilyen polaritása? Erre a kérdésre a pszychoanalyzis tanuságaiból kiindulva egész nyugodtan egy feltétlen „Igen”-nel válaszolhatunk.

A tudat és az öntudatlan, jobban mondva az „Ich” és az eltolt „Es” viszonyában felleljük azt a polaritást, amelyre a háború eddigi módja támaszkodhatott. Hogy a háború ártalmas és kegyetlen, az még egyáltalában nem ok arra, hogy az emberek arra a gondolatra jöjjenek, hogy „hát akkor nem kellene háborúskodni”, vagy még tovább menve levonják ebből a konzekvenciát és képesek is legyenek arra, hogy ezentúl ne háborúskodjanak. Ha az emberek levonnák ezt a konzekvenciát úgy tettben mint gondolatban, akkor a racionalizmus segítségével kimerítően meg tudnók magyarázni a társadalmi történéseket. De ez csak akkor volna lehetséges, ha az emberi léleknek nem volna meg az előbb említett polaritása, ha a lelki élet csupa tudatos funkciókban merülne ki, ha nem volna eltolás, vagyis ha az ember nem volna ember, hanem isten. A lelki élet polaritása azonban nagyon kétségessé teszi a belátás értékét és lehetőségét is és így a háború,mint egyéb társadalmi jelenség sorsa nem attól függ, hogy ártalmas-e, vagy nem;, hanem attól, hogy mennyire képes magára a lelki élet polaritására támaszkodni.

Feladatunk most már a következő: meg kell vizsgálnunk az eddigi háborús életnek az ember lelki életéhez való viszonyát, azt, hogy a háborús élet polaritása egyrészt és az emberi lélek polaritása másrészt mikép felelnek meg egymásnak; vajjon a Hinterlandélet és frontélet ellentétessége csakugyan megfelel-e a neurotikus pszychében uralkodó ellentéteknek?

E kérdés eldöntése céljából fel szeretnénk arra hívni a figyelmet, hogy sok dolog, amit a fronton szabad, sőt kötelesség tenni, otthon meg van tiltva: pld. a gyilkolás. Továbbá: ami otthon kényszerű kötelesség, arra a fronton nincs lehetőség: a munka. A nők „otthon” vannak, a fronton nincsenek nők, a heteroszexuális nemi életnek tehát csak „otthon” van lehetősége. A fronton veszedelmes a tartózkodás, otthon veszélynélküli, mert a tényleges harcolók úgyszólván kordont vonnak, hogy az otthonmaradottak biztonságban maradhassanak.

A háború eddigi formájában tehát tagadhatatlanul fennállott bizonyos polaritás, kizárólagossági viszony a „front” és az „otthon” között. Ami az egyik helyen halálbüntetés terhe alatt tiltva volt, az a másik helyen a legszentebb honfiúi kötelességgé volt téve; amit az egyik helyen meg kellett tennis arra a másik helyen nem volt lehetőség, az onnét ki volt tiltva.

Ezekhez az ellentétekhez azután olyanok is járultak, amelyeket úgyszólván „felépítménynek” lehetne nevezni. A fronton például a tisztek és önkéntesek között erkölcsi kötelesség volt a disznókodás az otthoni szalónképes viselkedés polaritásaként. De ezek a „felépítménybeli” szimptómák nem jöhettek volna létre az emberi lélek előbb említett polaritása nélkül, hanem ellenkezőleg csakis úgy, hogy a társadalom háborús élete viszhangra talált az ember lelki életének polaritásában. A frontélét és a frontvonal mögötti élet ép oly összeférhetetlenségi viszonyban állanak egymással, mint az egymással ellentétes lelki tendenciák. Amit az eltolt vágyak meg akarnak valósítani, azt az Én megtiltja éppen úgy, amint a fronton megtiltják azt, amit a front mögött mindenki tesz és fordítva. A projiciónak és introjiciónak tág tere nyilik és ezen a körülményen alapszik az eddigi háború romantikus jellege. A „vitéz” katona, aki bátran kiteszi magát az ellenséges sortűznek, hogy védje az otthonmaradottakat, olyan terheket vesz magára, amelyek a rendes polgári élet számára elképzelhetetlenek, de viszont ugyanakkor fel van mentve ugyanennek a polgári életnek összes kötelezettségei alól. Minél inkább igaz ez, annál inkább van a háború ideológiailag megalapozva. A katonának többet szabad mint a civilnek, kötelezettségei a társadalom iránt nincsenek, csak legfeljebb a feljebbvalói iránt, viszont a ténylegesen elismert jogai a társadalommal szemben nagyobbak, mint a civileknek és ezt a külömbözetet életük kockáztatásával fizetik meg.

A nők primitiv ösztöneit fokozott mértékben csiklandozzák azok a férfiak, akik esetleg életük kockáztatásával is hajlandók a társadalom iránti kötelezettségeiket a minimumra leredukálni, viszont a jogaikat lehető magasra felfokozni. Ez a körülmény az oka például annak a tünetnek, hogy a választójog nőkre való kiterjesztése a jobboldali, nacionalista pártoknak nyereséget hozott.

Viszont a férfiak azáltal, hogy a fronton, vagy legalább is a katonai szolgálat alatt a kasztrációs komplexumukat lereagálták, utána kevesebb belső gátlással közeledhettek a nőkhöz. Ez a körülmény a párbaj és minden egyéb bravuroskodás lélektani szempontjából döntően fontos.

A katonai szolgálatnak a kulturnépeknél még a közelmultban is hasonló szerepe volt, mint az ifjuváavatásnak a primitiveknél. A férfi úgynevezett harci ösztöne a kasztrációs komplexumból következik, a katonáskodás és a harci tevékenykedés ennek a lereagálása; ezt ösztönszerűen érzik a nők is és azért rajonganak úgy a katonákért és a boxbajnokokért.

A lelki szituáció, amit a háború eddigi formája nyujtott tehát lényegéber, a következő volt. A katonáskodás alatt és a fronton a férfiak kiáltották a „tűzpróbát”. Pszihikusan mindezek az intézmények a kasztrációs komplexum elintézését célozzák és veszedelmesen hasonlítanak a primitíveknél általános ifjuváavatásra, harci játékokra és egyebekre. Tagadhatatlan, hogy ez a törekvés társadalmi regresszió a primitiv élet irányába. A „tüzpróba” után a „hősök” nyugodt lelkiismerettel, vagyis fokozottan „megacélosodva” térhettek vissza a puha párnák közt várakozó még puhább nőkhöz, akik így már honleányi kötelességüket teljesítették.

Látjuk tehát, hogy a kasztrációs komplexum ép úgy oka a háborúnak, mint az imperializmus. Ez az állítás természetesen nem mond ellent a történelmi materializmusnak, mert a termelő móddetermináló hatását egyáltalában nem érinti. De általa mindenesetre világosabb előttünk, hogy a háború borzalmai miért nem elégségesek a háború megakadályozására. Az ifjúváavatás és a titkos férfiszövetkezetek a primitiv népek egyik legfontosabb kulturszükségletét képezik, ugyanugy képezte a párbaj, a katonáskodás és a háború is eddig az európai kulturnépek ugyanezen kulturszükségletét, a kasztrációskomplexum megkerülését.

Most már az a kérdés, hogy a háború jövő formája, a gáz-háború, amelyben nem lesz front és nem lesz Hinterland, menynyiben fog megfelelni ennek a kulturszükségletnek?

Először is le kell szögeznünk, hogy nem lesznek „otthonmaradottak” és nem lesznek „vitéz katonák” az eddigi értelemben. A veszélyesség szempontjából mindenütt front lesz, tehát a nőket, gyermekeket, diplomatákat, hadseregszállítókat, vezérkari tiszteket, stb. ép úgy érheti ezentúl veszedelem, mint a régi frontkatonaságot. Viszont a tényleges harcolók, vagyis a bombavetők száma sokkal csekélyebb lesz, mint az eddigi frontkatonaságé, mert a repülőgép vezetése és a bomba ledobása a harcászati gépek termelésének csak utolsó láncszemét alkotja. Egy-egy ügyes bombavető, vagy repülő természetesen nagy megbecsülésben fog részesülni, akárcsak a mai idők boxbajnokai és Eckenerjei, de hogy a „közönség” ezekből a nagyságokból kultuszt űzzön, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy ezek olyan „tűzpróbákon” menjenek keresztül, amilyeneket a publikum még csak nem is szagolt. Ez a feltétel azonban hiányozni fog, mert a szóbanforgó „tűzpróbában” mindenkinek része lesz, sőt a publikum ezeknek a bajnokoknak a szenvedő tárgyát fogja képezni.

A hősök imádata csak akkor jöhet létre, csak akkor lehet energialevezető és társadalmi rendet biztosító momentummá, ha azok, akik a hősöket imádják, maguk biztonságban vannak. A „hősök” glorifikálása azonban feltétlenül szükséges az olyan nőknél, akiknél nagyfokú szexuális eltolás jött létre, mert ezek csak ilyen módon tudják a szexuális energiáikat kiélni. Az ifjúváavatás, a párbaj, a háború és egyébb bravuroskodás a férfiaknál a kasztrációs komplexum megkerülését célozza, a nők pedig azáltal, hogy ezeket a hősöket, mint hősöket tisztelhetik, a rájuk vonatkozó szexuális tilalmakat kerülik meg.

A háború szexuálszimbólikus jelentősége Freudnak szempontunkból egyik legérdekesebb felfedezése: ha valaki azt álmodja, hogy háborúban volt és ott vitézül harcolt, úgy ez azt jelenti, hogy van bátorsága szeretkezni.

Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy a háború szexuálszimbólikus jelentősége olyan hihetetlenül nagy szerepet játszik a háborúk előidézésében, amit nem tudunk kellőleg becsülni. Az u.n. formális szociológia által annyit emlegetett „Kampftrieb” részint a kasztrációs komplexum megoldására irányuló törekvés, részint szexuálszimbólikus természetű. Első pillanatra nyilvánvaló, hogy ez az összefüggés hatalmas propagandisztikus eszköz a szélsőjobboldali, militarista pártok kezében. De ami a lényeg: a háború szexuálszimbólum volta csakis addig (aknázható ki a fennálló rend őrei számára, amig van egy front, meg egy Hinterland, amig a nők csak álmodnak a háborúról a férfiakkal kapcsolatban, amig nincsenek ők is csakugyan a háborúban. Viszont amikor a napsugaras Hinterlandban puha párnák közt várakozó még puhább nők mérges gázoktól fulladozó szerencsétlen páriákká alakulnak át, ez a háborús romantikának, vagyis a háború szexuálszimbólum voltának szétfoszlását jelenti.

Azáltal, hogy a termelőmód változása következtében a frontok mindinkább kénytelenek a katonai művekveiket a Hinterland ellen irányítani és így a külömbség a front és a Hinterland között végre megszünik, a háború megnyilatkozik a maga meztelen valóságában és ez lesz a veszte. A dialektikus fejlődés elve tehát itt is érvényesül, mert a háború maga termeli ki magából azokat az erőket, amelyek megsemmisitésére hatnak.

A háború egyszer s mindenkorra való megszünését nem várhatjuk az antimilitarista propagandától, amig ennél az intellektuális ügynél sokkal mélyebben fekvő szexuálszimbólikus. momentumok nem sietnek a militarizmus segítségére. Viszont abban a pillanatban kész a „világbéke”, mihelyt ezek a szexuálszimbólikus momentumok szétfoszlanak. És a front és Hinterland közti külömbség megszűnése, különösen pedig a gáz háború ezeknek a momentumoknak a széttoszlását hozza magával.