A szerző maga hangsúlyozza, hogy nem törekszik eredetiségre (!) s hogy csak a Rousseau kutatás mai eredményei, akarja adni lélektani megvilágításban. Az eredetietlenségre vonatkozó igéretét sikerül betartani; a másik igéret, a lélektani megvilágítás már csak jámbor kívánság marad, mert e jámbor kívánságból nem lesz egyéb, mint az, hogy Rousseau műveinek tartalmi kivonatát adja s ezt átszövi „elmélkedéseivel” s itt-ott olyan interpretációval, mely még a Rousseau féle pedagógiát is egyoldalú szempontból ítéli meg. „A lényeges — mondja a könyv szerzője — hogy a gyermek előbb az legyen, amit a természet csinált belőle; majd eleget lehet még az, amivé az emberek akarják tenni. Nem az emberi-ember, hanem a természetiember lesz alkalmasabb a társadalomban való szerepének betöltésére”. Rousseauban kétségtelenül vannak paradoxonok, de nincs meg a nevelés módszerének ily mesterkélt felfogása, mely szerint ily varázsszerűen bukkan fel az egyik fajta, a természeti-ember vitán a másik fajta, a társadalmi ember. Viszont aminek a fontosságát még egy rövidebbre fogott Rousseau életrajzban sem lehet mellőzni, Rousseaunak a mai gyermekpszihológiához való viszonyát, azt Rácz bár nem mellőzi, megelégszik annyival, hogy felsorakoztatja erről a kérdésről E. Claparedenek, a genfi gyermekpszihológusnak a nézeteit. Ezek a felsorolások ugyan feltétlenül tanulságosak s az író sokoldalú olvasottságáról is tanuskodnak, de mégis jobban szeretnők látni, ha a maga szemével tekinti át a modern pedagógiában Rousseau termékenyítő hatását. S a Contrat Socialról elég-e annyit tudnunk, hogy „Montesquieure való folytonos tekintettel készül, mint annak ellentéte. „Nagyon emlékeztet ez a megállapítás Nisard-nak arra az elavult nézetére, hogy „Rousseau fő törekvése volt ellenkezni kora nézeteivel...” Rácz Lajos kiemeli az életrajzban Rousseau érzékenységét, képzeletét, kevélységét — s történeti jelentőségét abban látja, hogy „a szív idealizmusát megmentette s annak elidegeníthetetlen jogait és az eszmények felé törő aspirációit minden műveltség és rend alapjává és mértékévé tette”. Rácz Lajos könyvében a csak magyarul olvasó tényleg megismerheti Rousseau műveinek tartalmát, viszont az is kétségtelen, hogy nem ismerheti meg az igazi Rousseaut. Azt a Rousseaut, aki az emberi szellem örök forradalmát jelenti, akinek iskolájából sem filozófus, sem hivő nem kerülhet ki, mert távol áll a dogmáktól; azt a Rousseaut, aki a modern pedagógia törekvéseit életre hozta, azt a Rousseaut, aki a gyermekkori erőkimélés (negatív princípium) és a későbbi öntevékenység (pozitiv princípium) fokozatain át vezet el pedagógiája vezető gondolatához: a munka elvéhez; azt a Rousseaut, aki kijelentés szerűen hirdeti „a munkálkodás elengedhetetlen kelléke minden állampolgárnak, legyen bár gazdag vagy szegény, hatalmas vagy befolyásnélküli, mihelyt nem dolgozik, gazember; „azt a Rousseaut, aki szolidaritást érez a föld minden lakójával, aki a tizennyolcadik században ki meri mondani: „mindenütt, ahol emberek vannak testvéreim között vagyok”; azt a Rousseaut, aki az eddigi rendszerekkel szemben, melyek társadalmi karaktert akartak adni az embernek, oly rendszert állított fel, mely emberi karaktert ad a társadalomnak. Rácz Lajos munkája hoszszas és buzgó tanulmányok eredménye, de megírásánál hiányzott az egybefogó tekintet. Könyve a Magyar Tudományos Akadémia úgynevezett sivár kiadványai közé tartozik. (k. r.)

* Rousseau J. J. Élete és müvei. Irta: Rácz Lajos I—II. k. Budapest M. Tud. Akadémia kiadása.