Aznap este a várakozás kihajtotta az embereket házaikból. Kijöttek az ajtók elé szétnézni, kérdésekkel ostromolták egymást. Kimentek az utcára amely ott szélesedett a szemétdombok között, melyek végig kisérték a házakat. Mindegyik utca a hidhoz vezet s nemsokára ott volt négy, hét, tizenkét ember s várt. Itt az országút, amely ketté vágja a falut, egyenesen nekik jön s messze lehet látni az emelkedésen a város „elé.

—   Még semmi?

—   Semmi!

Várakoztak. Alattuk az alacsony víz sodorta a köveket a folyó fenekén; aztán összeszorult a víz ágya s mint egy acélpenge vágódott bele a rezgő nyárfásba. Az utolsó szekerek, a csorda utólja is hazatért. S a fala lassanként magába zárkozott, hogy a falak védelme alatt várja az éjszakát.

A varga bezárta boltját s megérkezett zöld kötényében.

—   Még semmi?... mi a fenét csinálnak?

—   Hát biztosan isznak.

—   Na, lesz verekedés.

A hórihorgas kosárfonó, aki eddig a vízbe bámult, beleköpte dohányos nyálát a folyóba s megfordult:

— Részegeskedni és verekedni: egyébre se gondolnak! S kiköpött messzire, határozott ívben és megvetőleg.

Még világos volt, az elhaló fény világossága, amely elhalványul az árnyék közeledtére. Mélységes béke foglalta egységbe a dolgokat s a tiszta levegőben kiszélesedve csendültek a mind ritkábbá váló hangok. Hirtelen a fülek felfigyeltek:

— Mintha ők volnának.

A magasból hangfoszlányok jöttek. Mintha egy dal indult volna el valahol nagyon messze s útközben a házak szegletein összeszaggatta volna magát. Ugy hallgatták, mintha egész testük csak egy fül lett volna. Semmi több. Aztán megint, közelebb, világosabban: egy refrén, amelyet mindenki felismert.

— Itt vannak!

Nem lehetett látni őket. Még távolabb voltak, mint a domb legmagasabb pontja. De énekük amelyet úgy gördítettek maguk előtt, mint egy golyót, szökdelve gurult le a faluba. Közeledtek. Minden gondolat a szemekben ült, amelyek a domb csucsa felé kúsztak s a refrén most már hallattszott egészen:

Ujonc, ha elmégy, Fogsz-e sírni, Mikor itt hagyod anyád? Ujonc ha elmegy, Fogsz-e sírni A király kosztján? ... Hirtelen megszakadt az ének. Valaki magyarázattal szolgált: A katonai temető elé érkeztek. Öt perc mulva a tetőn lesznek. S várták tovább. Körülöttük, csendjébe burkolózva, a falu is várta a fiúkat. A folyó folyt tovább a köveken s zaja lassanként kibontakozott a szürkületben Egy könnyű remegés aggatta a jegenyéket a mozdulatlan égre.

*

S ekkor hirtelen megjelent Jean-Pierre a legelő fái között. Nem vették mindjárt észre, de aztán egy farakás felé futott s a zaj, amit csinált, elárulta jelenlétét.

Az emberek mindjárt megértették.

— Az áldóját! Jean-Pierre! Megint rájött.

S Jean-Pierre közeledett, feje magasan, szemei forogtak minden irányban. Lassan kúszott, minden pillanatban megállt, hogy a területet tanulmányozza. Melléhez szorított karjaiba ölelte a puskáját, a semmit. A pokol, ami benne égett, ott lángolt arca véres vörösségében s semmibe vesző szemei felcsillanó villámaiban.

Most felemelkedett térdeire egy fa tövében, amelynek levelei magasan felette susogtak. A puskáján, a semmin igazított valamit, s aztán egyszerre egy kiáltással a földre vágta magát, egészen összekuporodva, arcát karjai közé rejtve. Egy gránát csapott le mellette, egészen közel. Jean-Pierre nem mozdult többet.

— A szerencsétlen! mondta egy elfojtott hang.

A reggel még látták, amint áthajtott a falun, állva Ezekerén, énekeli! és pattogtatta az ostort. Nagy széles vállú erős ember volt, szemei feketék, arcát a mezők napja barnította.

S a láz megint elővette. A szép nagy férfitest nem volt többé egyéb, mint egy remegő húscsomó. Könyökére emelkedett egy kissé s lassan felemelte a fejét: s látni lehetett eltorzult arcát s az ijesztő tüzet, ami szemgödreiben égett.

— Hívni kell a feleségét, mondotta valaki.

*

Kétszer évente rájött így s egy-két, három napig is eltartott. A Háború, amely négy éven keresztül karmai között tartotta, szabályos időközönként, hirtelen, újból és újból elővette. Egy villanásban minden eltünt körülötte s ő ott találta magát puskával a kezében, az ellenségtől üldözve a harctéren, ahol menydörögtek a gránátok. Utána megint nem emlékezett semmire, énekelve jött haza a mezőről, szelid és békés volt. De a gyermekek féltek tőle s az öreg asszonyok keresztet vetettek remegő kezekkel, amikor vele találkoztak.

 Néhányan közeledtek felé, de ő felugrott s elbujt a farakás mögé. Mikor még közelebb mentek, célba vette őket: „Pan!” S újra: „Pan! pan! pan!”

Az emberek feléje mentek:

— Nézd csak, Jean-Pierre, Jean-Pierre?

A borzas fej a fagajjak felé emelkedett, eltűnt, újra előtűnt. Aztán az előrenyújtott karok azt a mozdulatot tették, mint amikor a gránátot vetik s az emberek felé dobták a semmit. Ezek még jobban közeledtek. A fej előtűnt ismét, szörnyű rémület ült az arcon. S akkor egy rettenetes kiáltással, a bajonettel előre, rájuk rontott.

— Jean-Pierre, nézz csak ide, Jean-Pierre, hát nem ismersz ránk?

Megfogták. Kétségbeesett erővel küzdött, minden tagjával, fogaival

harcolt. Erőt vettek rajta, de négy ember kellett, hogy lefogja a lihegő habzószájú embert. Legyőzve ereje elhagyta s egy hosszú panaszos kiáltás tört elő melléből. Szemeit becsukva hörgött.

Mind, aki átment a hidon, megállt, hogy megnézze, egész tömeg gyűlt már a legelő fái közé a szerencsétlen köré. S a golyó halk muzsikájába és a levelek esti zizegésébe beleolvadt a Jean-Pierre meg nem szünő panaszos nyögése. S nagyon messze, a távolság által letompítva azoknak éneke, akik jönnek az úton, de amit nem hall már senki a panaszos nyögés miatt.

S a folyó túlsó partján, a kertek mögött, kigyúlt az első lámpa.

*

Jean-Pierre felesége, a Marie futva érkezett oda. Mozgás a tömegben s csendben helyet csinálnak neki. A négy ember, aki Jean-Pierret a földön lefogta, egyszerre emelte felé a tekintetét. Mint mindig” amikor hivták emberéhez, akire rájött a baja, most is feltette a nagy vörös kereszt jelvényt és a fehér ápolónői főkötőt. Igy engedelmeskedik s engedi magát hazavinni. Elszorult szívvel kérdezte az asszony:

— Mi baja van?

— Mi lenne? Rájött megint, nekünk jött, nem ismert meg senkit.

Aztán lefogták s lefektették a földre.

Az, aki a fejét fogta, vért mutatott a kezén:

— Megharapott, de semmi az egész.

— Víz kellene, rendelkezett az asszony a bámészkodók felé. Letérdelt s ráhajolt emberére a mozdulatlan szemek csendjében. Tenyerébe vette a fejét:

— Jean-Pierre?

Nem mozdult; csak a panaszos nyögés szakadt ki tovább habzó ajkai közül.

— Jean-Pierre? Jean-Pierre?

Vizet öntöttek egy rozsdás konzervdobozba. Megmosta az ember fejét, megnedvesítette homlokát, a kezeit. A nyögés csendesebb lett. Az ember megmozdult.

Mi az, Jean-Pierre? Megsebesültél? Fáj valahol? Mit csináltak veled? Nem nyögött tovább s nagy szemei nézték az eget, anélkül, hogy látták volna.

— Hol sebesültél meg, Jean-Pierre, hol van?

A fej lassan elfordult, hogy megmutassa a nyakszirtet, ahol a háborúból maradt egy forradás.

— Semmi az, menj, majd begyógyul.

S a nedves kendőt rátette nyakszirtjére. Az ember szemei előtt virit a nagy vörös kereszt s nézi, míg betölti egész tudatát. Egy ideig nem érti, aztán különös hangon felkiált:

—   Kórház!

—   Igen. kórház, elviszünk a kórházba, Jean-Pierre.

Felültették. Az asszony elibe kuporodott, zsebkendőjét nyakszirtjére szorítottam simogatta a haját.

— Jean-Pierre, Jean-Pierrem, most már vége, nem kapnak meg többet. Elviszünk a kórházba, ápolni fogunk, meggyógyítunk.

Az ember csak nézte, nézte a veres keresztet, a fehér főkötőt, nézte az asszony szemeit, amelyeknek pilláit felduzzasztották a könnyek, mielőtt lepotyogtak arcára. Megfogta kezeit, amelyek remegtek egy kicsit, s szíve ott vert a torkában. Nézte sokáig az asszonyt s homloka ráncokat vetett, mintha valamit keresne magában. Aztán egy öröm-mosoly alakította át alz arcát, csendesen megmozdította a fejét, körülnézett s egy mély sóhaj szakadt ki belőle: „Ah”.

— A szerencsétlen, suttogták csendesen néhány női hang.

Az esti szél erősebb lett s kezdte rázni a fák gallyait, úgy hogy elnyomta a folyóvíz mormolását a meder kövein s az emberek zaját is, akik ott állottak körülöttük. Az árnyék is befolyt mindenüvé a házak közé s itt-ott fények lobbantak fel, táncoltak egy kicsit, aztán megmaradtak mozdulatlan.

*

Hazavitték.

Négyen felemelték a sebesültet, aki hagyott magával csinálni mindent. Lábai nehézkesen lógtak le elől, karjai hátul csüngöttek s a feje a épések ütemére lendült jobbra-balra. Marie elől ment, hogy az ember lássa.

Átmentek a hidon s elindultak az úton, amely felfele vezet. Az aszszony fehér főkötője viritott elől s a négy ember között, amint lassan ment felfele, látni lehetett a göndör fejeit s a hosszú lógó karokat, amint a járás ritmusára lengenek.

Igy mentek felfele. S a falusiak, akik alulról néztek utánuk, egyszerre látták lejönni feléjük vidáman énekelve, az ujoncokat.

Az ifjúság énekelve jött le az úton. Azok a jobboldalon mentek elfele, a fiúk balra jöttek le az úton s mindig kisebbedett közöttük a távolság. S aztán egy pillanatra mintha egy tömegbe olvadtak volna, amely elállta az útat s mintha együtt énekelték volna feléjük, akik lenn hallgatták, az ujoncnóta refrénjét:

És a háborúba Bele kell szoknia, Mert a csatába Kell a katona. S a házak a faluban, egyik a másik után, meggyujtotta lámpását a tűzhely békéje felett.