Az 1918-as osztrák novemberi forradalom következtében az lett volna a természetes, hogy Ausztria — a nyelv és egyebek jogán — Németországhoz csatlakozzék. Ez azonban olyan területi, gazdasági és helyzeti erősödését jelentette volna Németországnak, hogy így valójában a németek nyerték volna meg a háborút. Hagy tehát Ausztriának ez a Németországhoz való csatlakozása, bekövetkezzék, ahhoz legalább is az kellett volna, hogy angyalok diktálják a. békeszerződéseket. Persze nem angyalok diktálták, hanem többek közt Clemenceau. Ausztria azonban nem vesztette el a fejét. A régi Monarchiának annyi érdeke, összefüggése koncentrálódott Bécsbe (s Bécs alatt tudvalevőleg mindig Ausztriát kell érteni), hogy még mindig maradtak olyan természetes szálak, amelyek életlehetőségeket kínáltak Ausztria számára. Félig-meddig természetes megoldásnak kínálkozott a Dunakonfederáció ama gondolata, hogy Bécs vezetésével lépjenek a legszorosabb gazdasági és politikai kapcsolatba azok az országok, amelyek a régi Monarchia felosztásából keletkeztek. Ez a megoldás kétségtelenül valami megmentésfélét jelentett volna Bécsnek. Az utódállamok azonban a legkevésbé sem tartották elfogadhatónak azt a gondolatot, hogy a vonatok mindenfelől ismét a bécsi centrum felé fussanak s a felszabadult nemzetiségi államok továbbra is kizsákmányolási területei legyenek a bécsi pénz- és iparmágnásoknak. Minden utódállam e terv ellen fordult. A terv Ausztria új életrekelését, megerősödését jelentette volna. S ezt semmiképpen sem akarták. Ausztriának! így — kénytelen-kelletlen — csak egy harmadik lehetőség maradt: az önállóság; a független Ausztria. A független országok viszont a polgárság korában nemzeti államokat jelentenek, a nemzeti államok pedig nacionalizmusokat. A régi Osztrák-Magyar Monarchia Ausztriája nem ismert ilyen nacionalizmust. Ezt a nacionalizmust a st.-germaini békeszerződés teremtette meg az Anschluss-tilalom paragrafusával. Bármilyen különös: az új Ausztria nemzetiségi tudata ebből a tilalomból fakadt; Ausztria mint állam az ezzel a tilalommal való kacérkodásból él a békeszerződés. óta s a nagyhatalmiak tehetetlenségére s az Ausztria problémára jellemző, hogy nemcsak tűrték, hanem segítették is élni ebből a tilalomból. Ausztria kölcsöneit, s a különböző hatalmakkal való kedvező kereskedelmi szerződéseit stb. az Anschluss gondolat állandó felszínen tartása miatt kapta; — holott az Anschluss szándék az uralkodó rétegek részéről sohasem volt komoly. Az osztrák gyáriparos, kereskedő, gazda nagyon jól tudta, hogy a német gazdasági élet konkurrenciája menthetetlenül lehengereli Ausztria gazdaságát, ha Ausztria állami szuverénitása a Csatlakozás következtében megszünik. S nem lelkesedett őszintén a Csatlakozásért még az átlag osztrák kispolgár sem. Az átlag osztrák kispolgár mégma is elsősoriban katholikus, a németek pedig protestánsok s ez a kispolgár számára (hihetetlen szakadékot jelent. Nem lelkesedtek valójában az intellektuális rétegek sem a Csatlakozásért, mert ez számukra a keményebb birodalmi németek mögé való kerüléssel egyenlő. Politikailag azonban valamennyien mégis a Csatlakozás mellett voltak, mert Ausztria életképtelenségében ez a gondolat egyrészt az életlehetőség káprázatát idézte fel, másrészt tiltakozás volt az elnyomó nagyhatalmak irányába. A legőszintébben a Csatlakozást még az osztrák szociáldemokraták gondolták. Az osztrák szociáldemokraták a weimari Németországot a szocializmus minta országának tekintették: s egyenesen a szocializmusba való 'belenövésnek hirdették a Csatlakozást. A szavuk és az aktivitásuk azonban nem volt oly erős, hogy keresztülvihették volna.

Ausztria 1918 óta kb. három, nagyjában azonos erejű politikai párt kezében volt s az örök koalíció e három csoport között sohasem érlelte volna meg a különleges helyzetet ha a gazdasági válság közb enem szól. S az közbe is szólt. A tömegek fanatizálódtak s a tönkrement középosztályból és kispolgárságból itt is megszületett a fasizmus. A fasizmus érzelem világának itt különben is volt valami tradiciója. Körülbelül negyven évvel ezelőtt Bécs városában nagyon erős reakciósantiszemita áramlat (a középeurópai fasizmusok mágiája az antiszemitizmus) uralkodott Lueger vezérlete alatt. S ha a Lueger-korabeli reakciós-antiszemita mozgalom az akkor indusztriálizálódó Ausztria következtében tönkremenő kispolgárság mozgalma volt, úgy ma is ezeké a kispolgároké, de ma már a rendszer válsága következtében. S ha objektive az osztrák fasizmus megszületésének feltételei a gazdasági válságban s a st.-germaini békefeltételekre szervezett életképtelen Ausztria strukturájában keresendő, úgy szubjektive (propagandájában) a „vörös Ausztria” elleni polgári-kispolgári szervezkedésből táplálkozott. Ausztria valamennyi baja, életképtelensége az Österreichische

Kreditanstalt bukásával tárult nyilvánvalóan a világ elé Bécsen és Ausztrián a kétségbeesés vett erőt s a sűrű táborokban gyülekező fasizmus agitációja hamarosan felfedezte a baj okait. Felfedezte, hogy munkások és zsidók ülnek Ausztria nyakán, s spekulánsok és siberek árasztották el az országot, miközben a régi osztrák hivatalnok gentry és hivatalnok arisztokrácia tökéletesen elszegényedett. Amikor Seipel kancellár meghalt, aki külpolitikailag az Anschluss kikapcsolásával, belpolitikailag pedig a szociáldemokrácia „fékentartásával” kormányzott, minden lecsuszott és elkeseredett osztrák középosztálybeli ama Heimwehr alakulatai felé tolongott, amelyeket Seipel hivott életre a köztársasági Schutzbund ellensulyozására. A Heimwehrt a bankok és Rotschildék látták el pénzzel. Nagyon határozott célja volt Seipelnek ezzel a Heimwehrrel: a szociáldemokrácia visszaszorítása. Persze Seipel nem tudta, hogy ezzel az akcióval végsősorban a polgárháborút szabadítja Ausztriára. A válság gyorsulása felduzzasztotta a Heimwehr alakulatait. Minden paraszt, aki Bécset gyűlölte és minden kispolgár, ki felháborodott azon, hogy a munkások és háztartási alkalmazottak jogait mindenféle törvények meglehetős emberségesen szabályozzák, mindenki, akinek az előde mint hivatalnok vagy tiszt a régiosztrák-magyar államapparátusban úr volt, ide tódult. Ide tódultak az arisztokraták és gentryk, akiknek a cime a novemberi alkotmány szerint nem ért semmit. Ide tódultak a semmitevők s ide tódult a fiatalság is, akinek semmilyen irányban sem igérkezett állás. Akadt azután egy képeskönyvbe való szép fiatal herceg is, bizonyos Starhemberg, aki mert ép szerepelni akart az élükre állt, bizonyára azzal a titkos óhajjal is, hogy a Habsburgokat a Starhembergek kövessék. Egy kis magánhadisereg keletkezett így, egy csomó, tartományok szerint megoszló, apróbb alakulattal, főleg a régi K. U. K. hadsereg tisztjeivel az élen, akik épp parancsolni és vezényelni akartak. Amikor egy évvel ezelőtt Hitler fasizmusa (aki szintén Luegertől indult el) Németországban uralomra került az osztrák ellenforradalom teljes egészében felsorakozott. Már csak tudatos vezére hiányzott. De melyik fasizmushoz? Mert egyszerre kettő lett. Hitler uralomra kerülése u.i. kívülről is, Németország felől, aktivizálta az Anschluss gondolatát. Aktivizálta, de egyszersmind megosztotta az osztrák fasizmust. Az. osztrák fasizmus megoszlása jó alkalmul kínálkozott a lehengerléséhez. Az a párt azonban, az osztrák szociáldemokrata párt, amelynek ezt a műveletet végre kellett volna hajtania sajátos ideológiájánál fogva; nem ismerte fel a helyzetet. Helytelenül mind a két front ellen vette fel a harcot, ahelyett, hogy a fasizmus ellen indult volna harcba, amely végeredményben mind a kettőben közös. Ezért tehát a taktikailag ügyesebb került előtérbe. Engelbert Dolfuss, aki a fekete-zöld Heimwehr fasizmussal a barna Hakenkreuz fasizmus és az osztrák szociáldemokrácia ellen indult. Vad hónapok következtek s a kivételes intézkedések özöne. Dolfuss a zavaros helyzetben jobb hijján Seipel koncepcióját próbálta átvinni a valóságba. A nagyhatalmak nem tűrik a Németországhoz való csatlakozást, — gondolta, — jó, akkor a nagyhatalmak fizessék meg Ausztria lemondását. A régi bevált politika ez, amiben nincs semmi új és tovább vivő, mert hiszen a nagyhatalmak kielégítően sohase fizettek ezért a politikáért. Az újat Dolfuss belpolitikai törekvésében manifesztálta. Valójában ez sem nevezhető ujnak, mert törekvése lényegében Seipel koncepciójának a végiggondolása. És pedig: Ausztria legyen harcosan katholikus és reakciónárius, társadalmi egyensulyát a pápai enciklikák elgondolása révén teremtse meg, maradjon békés kis állami, különösen most, Hitler Harmadik Birodalma mellett. Mit jelent azonban ez a koncepció a mai valóságban? Mindenekelőtt egy kisebbség diktaturáját s ellenállást Németország hatalmas propagandájával szemben, amely mindenünnen árad Ausztriába, a föld alól, a levegőből, a határokon keresztül — s az osztrákok nagy részéből; kíméletlen harcot a baloldal ellen; végül valamennyi meglévő párt feloldását, a saját pártját, a keresztény szocialista pártot sem kímélve a katholikus „rendi állam” koncepciójába. Dolfuss külpolitikai felfogásának támogatásában megegyeznek a nagyhatalmak, belpolitikája azonban már megosztja őket. Olaszország szívesen veszi a baloldal és az. Anschluss elleni harcot, de a fasizmus pápai formáját már kevésbé. Franciaország szemében viszont a fasizmus mindkét formája — egyelőre — ellenszenves. Ezért tehát Dolfuss a belpolitikai vonalon is egyelőre csak taktikázik s megelégszik a „rendi állam”-szólam hangoztatásával, ami olyan varázsformula, amelyből a kétféle osztrák fasiszta azt értheti, amit akar. Valójában ez a jelszó csak a demokrácia meghaladását, a parlamentarizmus kikapcsolását s ama Metternich korabeli abszolutizmus életretámasztását jelenti, amire ösztökélést Dolfuss nem a kis termete fölött keletkezett Millimetternich viccből merítette, hanem abból, ami a többi hasonló gazdasági és társadalmi ellenmondások közt vergődő tőkésrendszerű országot is a fasizmus útjára vezetette.

Az osztrák helyzet speciálitásához tartozik azután, hagy az osztrák szociáldemokrácia bármennyire hangoztatja is az általános sztrájk fegyverét, mégis támogatja Dolfusst a barna fasizmus elleni harcában. A szociáldemokrácia által elkövetett régi hibák így bosszulják meg magukat, illetve lepleződik le, hogy végül a szociáldemokráciának, ha akar ha nem, a fasizmus védelmére kell felvonulnia.

Ausztria jelenleg két egymással farkasszemet néző hadseregre, a fekete-zöld ingesek és a barna ingesek hadseregére oszlik. A vörösingeseket ez a két hadsereg már rég kiirtotta és földi alá kényszerítette. Ausztria szociáldemokráciája, bár számszerint még mindig az ország legerősebb pártja, tehetetlen és megvert. Csak a két előbb említett hadsereg számit, s ennek a két hadseregnek gazdasági és társadalmi téren lényegében ugyanaz a célja. Hogy tehát a két hadseregközül melyik fog győzni, ez csak külpolitikailag fontos. A „fasizmus” belpolitikailag máris győzött s most már csak valamelyik konszolidálásáért folynak a harcok. 

 

 (Bécs)