A nagy istálló udvarán összecsődült emberek kétségbeesetten tekintettek egymásra.

— Mindenki takarodhatik, — kiáltotta magából kitelve a gazda és fenyegetően szembenézett a tömeggel.

— Itt van a cédula, hogy mindenkit meg tetszett hivni kóstolóra, ami az istállóban minden délután tartatik, — kiáltotta egy gyerek és -kis kezeiben magasan meglobogtatta a gazda igézetes vörös céduláját.

— Mindenki mehet haza, — ismételte a gazda, — vége a kóstolgatásnak és az ingyen osztogatásnak. Egyetlen egy asszony se rendelte meg a tejet, mindenki csak azért jött, hogy telezabálja magát és engem a tönk szélére juttasson. Vége a kóstolgatásnak. Eriggyetek, mert rátok uszítom a kutyát, — ordította fenyegetően és megrázta rövid vastag karjait, — mindenki haza takarodhat, szedhetitek az irhátokat, kifelé az udvarból a köcsögökkel meg a vedrekkel. Inkább beleöntöm az egész fejést a csatornába, mars kifelé.

És valóban hátrafelé indult, hogy elszabadítsa a megkötözött kutyát. A gyerekek, öregembereik ésén magam is kétségbeesetten huzódtunk a kapun át kifelé, voltak akik messzire el is szaladtak, még vödrüket és lábasukat is messzire elhajigálták. A legbátrabbak is a kapun kivül maradtak és onnan bámultak be kétségbeesetten és könyörögve az udvarba a gazda felé.

A gazda ujra visszatért a kannák mellé és onnan nézett farkasszemet a kapun tul várakozó tömeggel. Kezeivel néha megfenyegetett mindnyájunkat, és jelentőségteljesen hátra hátra füttyentett.

— Ostoba trükk, — mondotta ekkor mellettem Vei-Hu-szi, a szappanfőző és megtörölgette lelógó ingében hosszu orrát, — idecsőditeni az embereket mindenféle nyomorult reklámmal, azt tudja, és ha nem úgy ütnek ki számításai ahogy azt elképzelte, ránkszabadítja a kutyát. Hogy marná meg a veszett kutya, — tette még hozzá a szappanfőző és akkorát tülkölt orrával akár egy elefánt.

— Mozogjatok, mozogjatok, — orditotta felénk az udvar közepéről a gazda, de amint látta hogy a kapuból senki sem mozdul, sőt még az ucca tulsó feléről is kezdenek visszatérni a többiek, fogait csikorgatva hátrarohant és elszabadította a nagy láncos kutyát. A kutya megállít az istálló előtt, csipás szemeit szanaszét forgatta és nem tudta mitévő legyen. A gazda a kutyát felénk uszitgatta. — Uszi, uszi, — ordította a gazda és ráhuzott a kutyára, akinek csipás szemei dühbegurultak és hatalmas ugrásokkal közöttünk termett. Mindenki menekült, ahogy csak birt.

A kutya közénkugrott, én magam is elhajítottam köcsögömet ijedtemben és kétségbeesetten hátráltam, magam elé tartva két kezem. A csődület legelején állott Ho-Vei-pao, a néma, kurta fehér zsák-nadrágban, mezitláb, fején egy ócska keménykalappal kezében szorongatva lábasát. A kutya hogy közénkugrott, a némát fellökte, aki hátravágódott és kiejtette kezéből a csuprot. Kalapja messzire elgurult. A kutya visszaszaladt és az udvar közepéről ugatott felénk. Nagynehezen feltámogattuk Ho-Vei-paot, a némát, aki hideglelősen reszketett és gyámoltalanul hápogott. Szemeit ijedten forgatta és törött csupra láttán siránkozva csapkodta össze kezeit. Fuldokolva sirt és kétségbeesésében a maga módján, köpködve és hadonászva átkozta a gazdát. Mi, akik a néma közelében állottunk, megértettük átkozódását. Dögöljön meg a gazda, így átkozódott Ho-Vei-pao, a néma, égjenek le, házai, földrengés döntse romba épületeit, öntsön ki medréből: a folyó és fulladjon bele egész családjával. Szakadjon rá az ég és nyíljon meg alatta a föld. Süllyedjenek el hajói és dögök lakmározzanak rajta..

Az átkozódás után mindenki szétszaladt, bebujt házába vagy odujába és kétségbeesetten várta az átok beteljesedését.

 

Én magam is nyakam közé szedtem lábaimat és siettem haza. Otthon átkozott feleségem és irányomban tiszteletlen gyermekeim a legcsufosabb szidalmakkal illettek, gunyosan rámvigyorogtak és hangos orditozással követelték a tejet. Alig hogy sikerült őket hosszas és türelmes beszéddel lecsendesítenem, hallgatásra intenem és irántam való dühükben megfékeznem. Ékes szavakkal védelmembe vettem szidalmaikkal szemben a gazdát, őt nagytiszteletű urunknak neveztem, áldottszívű jóakarónknak, irgalmasszívű pátrónusunknak és derék kegyurunknak. Átkozott feleségem rámkiáltott, hogy fogjam be a számat, ne forgassam úgy a szememet mint, aki megháborodott és egyáltalán menjek a poklok fenekére irgalmasszívű gazdámmal. És piszkos szavakkal őt is átkozni kezdte, irgalmasszívű urunkat, Li-Fu-szunt, a gazdát, hogy majdnem belesüketültem. Iszonyodva tapasztottam be két tenyeremmel fülemet, kikotródtam kis sárkalibánkból és éhségemben, hogy az ingyen tejkóstolóról lemaradtam, a költészetben kerestem vigasztalást. Félálomban is új klapanciámat dudolgattam, amely így kezdődött: „Elefánt vagyok, jámbor és szegény, hűvös és bölcs vizeket iszom én, stb.” Istenáldotta tehetségemtől meghatottan szemeim könnybe lábbadtak, gyomrom követelődzően korgott, a bokrokon túl pumák vonitottak a holdra, gyermekeim és átkozott feleségem horkolása majd szétdűtötte a kis kalibát, én is elaludtam.

Késő éjszaka arra ébredtem hogy fekhelyemről legurulok, szerencsétlen gyermekeim összevissza üvöltöznek és sajnálatraméltó feleségem kétségbeesetten nyöszörög. Igyekeztem talpraállni. de képtelen voltam megtartani az egyensulyt, mozgott és rengett a föld, kis kalibám düledezett, a fák kifordultak gyökerestől, a csatorna vize kicsapott medréből és a föld pár lépésre tőlem kettérepedt. A város felől is menydörgésszerűen hallatszott a zaj, tűz csapott fel a ledőlt kéményekből, kutyák veszettül vonitottak és összevissza szaladgáltak és hirtelen szél kerekedett. A szél felkavarta a port, orkánszerűen rádobta a városra, ahol már minden romokban hevert. Kétségbeesésemben letérdeltem, a világ teremtőjéhez fohászkodtam és a bokrok közé furtam a fejem. A földrengés négyszer egymásután ismétlődött, különböző erővel, rövidebb, hosszabb szünetek után. Minden rengésre öszszébbomlott kis kalibám, kiljebbfordultak a fák és jobban összeborzolódtak a bokrok. A szél is mind több és több port kavart fel felettünk. Mire a fák teljesen kifordultak, kis sárbódém összedült, a földrengés is megállt, távolabb vonult és még messziről hallható volt tompa morajlása.

Sok idő telt el míg teljesen magunkhoz tértünk. Kis kalibánk romokban hevert, átkozott feleségem mindkét karját kificamította és gyerekeim sem uszták meg a földrengést szárazon. Az én fejemre egy hatalmas gerenda esett, amitől az akkorára dagadt akár egy kisebbfajta hordó. Kezünket csapkodtuk jajveszékelve egyetlen menedékünk romlásának láttán.

— Gyerünk be a városba, — mondottam siránkozva mikor kihajnalodott és megdagadt fejemet tapogattam, — rémes pusztulást fognak látni szemeink, — folytattam és dühömben meghajigáltam az ága-Kon tollaszkodó papagájokat. Költeményeimmel hónom alatt megindultam a város felé, alávaló gyermekeim és átkozott feleségem sántikálva követtek és lábukat a megrepedezett földön úgy emelgették akár a rugott bornyuk.

— Ho-Vei-pao, a néma megátkozta a gazdát hogy düljenek össze házai, égjenek le mühelyei és raktárai, földrengés döntse romba épületeit, szakadjon rá az ég és nyiljon meg alatta a föld. Ó drága gazdánk, tiszteletreméltó Li-Fu-szun urunk, — siránkoztam tiszta szivemből és patakokban folyt le arcomon a könny. — Ó drága gazdánk, Li-Fu-szun, megfogott a nyomorult néma Ho-Vei-pao átka. Épületeid összedültek, a földrengés romba döntötte épületeidet,, rádszakadt az ég és megnyílt alattad a föld. Ó, ó, ó, — siránkoztam és kezeimet csapkodtam kétségbeesésemben és a gazda iránti nagy alázatomban.

Amint a városba beértünk, láttuk saját szemünkkel a pusztulást. A házak romokban hevertek, kémények füstölögtek, kocsik felfordulva, kerékkel az égnek az ucca közepén állottak és meg volt, repedezve a föld. A kikötőben a szerencsétlen halászok azon fáradoztak hogy elsülyedt csónakjukat, meg kompjukat kihuzzák a víz alól. Veszett kutyák szaladgáltak a házak között, és pállott szájukkal megmartak boldog, boldogtalant. A szent Inézhez címzett templomtérségen, közvetlenül a leghirhedtebb trujillói bordélyház és a Otthonunkhoz címzett pálinkamérés előtt nagy volt a csoportosulás. Mindenki összevissza ordítozott és Ho-Vei-pa-ot, a némát püfölte mindenki, aki csak hozzáférhetett.

— Mi történik itten? — kérdeztem dagadt fejemet tapogatva Li-Lü-pitől, aki a város leghíresebb és legügyesebb prostituáltja hirében állott, és akkora volt akár egy elefánt, állandóan orrát furta és kis hegyes szemeivel belelátott az emberek tarsolyába.

— Püfölik Ho-Vei-paot, a némát, — válaszolta Li-Lü-pi, az ügyességéről hires prostituált és egész könyökét beléfurta hatalmas orrlikába, — azt mondják hogy neki köszönhetjük az egész földrengést, égszakadást, földindulást. Megátkozta, a gazdát. Erre az egész város öszszedült, mindenki szerencsétlenné vált, kivéve éppen a gazdát, akit ő megátkozott. Mert a gazda házai az egyetlenek, amik még csak meg sem repedtek. Hát ezért verik, — mondotta Li-Lü-pi, a prostituált és bebujt összeomlott barlangjába.

Valóban, mint erről későbben saját szemeimmel magam is meggyőződtem, eltelve a boldogságtól és az isteni gondviselés iránti hálától, az egész városban tiszteletreméltó Li-Fu-szun gazdánk volt az egyetlen, aki az egész földrengésben semmi kárt nem szenvedett. Az ő házai, épületei, műhelyei, raktárai és irodái megingathatatlanul állottak. A föld füstölgött, a föld megrepedt és a düledező falak állandó leomlással fenyegettek. Minden összedült, csak a gazda épületei állottak megingathatatlanul. Minden bajomat elfelejtettem, összekulcsolt kézzel, szivemben a hála földöntuli érzésével dicsőitettem az egek irgalmas és igazságos, mindenható urát.

 

Még mindig tartott az esős tél, Ho-Vei-paot, a némát a gazda megátalkodott ellenségei kiüldözték a városból, A szegény Ho-Vei-pao, a néma szégyenében és gyalázatában el is pusztult, felakasztotta magát a keresztutnál egy magános gummifára, A gazdára szórt átkai rajta be is teljesedtek, mert senki nem temette el és a dögök lakmároztak rajta, amíg bennetartott.

Alávaló családom is egyidőre eltünt, azt sem tudtam hogy élnek-e vagy halnak, legalább nyugodtan üldögélhettem a piacon, írdogálhattam költeményeimet, befejezhettem az elefántról szóló klapanciámat és hirdethettem a gazda dicsőségét, A piacon rendszerint a gyalogjáró szélén ültem, nemes és megkülönböztető távolságban a nagyorrú koldusoktól, sánta kéregetőktől és dagadtfejű éhenkórászoktól. Mezítelen lábaimat piszkálgattam és gyönyörűséges álmaimban szabadon elmerülhettem. A lacikonyhások mindig hullajtottak számomra valami harapnivalót, legrosszabb napjaimban meg a szemétgödrökben turkálgattam a város gazdátlan kutyáinak meg macskáinak a társaságában. Derült voltam és a gazda tiszteletében végtelenül boldog. Fejem még ugyan egy kissé dagadt volt, orrom és füleim szintén, különben semmi változást nem lehetett rajtam észrevenni.

Amint egyszer így a piacon üldögéltem, hát láttam hogy hosszú lábain, fehér kalapban és sárga ruhában közeledik az uton felénk Straja, a tiszteletreméltó konzul. Ujjai között vékony bambuszpálcikát forgatott és cigarettáját hosszú szipkán át szívta. Amerre ment, felverte maga után az út porát. Közeledtére felemelkedtem guggoló helyzetemből és a tiszteletreméltó konzult alázatos meghajlással üdvözöltem. A konzul barátságosan megállt.

— No, Luis, — mondotta a tiszteletreméltó konzul, Straja barátságos mosollyal, — régen nem hallottam rólad. Elkerülöd házamtáját, amiről pedig nyilvánvalóan tudod, hogy a költők menedéke. Te is költő vagy Luis, hallottam hogy versfaragással foglalkozol. Bizonyos vagyok benne, hogy a nemrég történt szerencsétlenségek láttán bús költeményeket irkáltál a föld haragjáról, az összedűlt házakról, a szerencsétlen hajléktalanokról és eféle egyéb dolgokról, — mondotta a tiszteletreméltó konzul ós erősen a szemembe nézett.

— Tisztéletreméltó uram, — válaszoltam a nemes konzulnak, — nagyon jól tudom hogy tiszteletreméltóságod mennyire szivén viseli a szegény költők sorsát, erről nem egyszer magam is meggyőződtem. Ha egész életemben azoknak az ön házában elfogyasztott pacaloknak, rántott ürücomboknak és lószafaládéknak a dicsőítését zengedezném, amiket elfogyasztottam szíves jóvoltából, viszonzásul az sem lenne elég. De be kell vallanom, — folytattam tovább minden egyes szavamnál tiszteletteljesen bókolva a nemes konzul előtt, — hogy nem is gondoltam rá még álmomban sem, hogy azokról az istencsapásokról, földrengésekről és földrepedésekről írjak egy költeményt, amire itt célozni méltóztatik. Írtam ugyan verseket és klapanciákat, de azok egészen másféle dolgokról zengedeznek.

—Mikről szólnak azok a költemények, Luis? — kérdezte érdeklődve a nemes konzul és megforgatta ügyesen kis pálcikáját ujjai között.

—Disznócskákról és elefántokról szólnak azok az elmondásra is méltatlan költemények, — vallottam be kissé szégyenkezve és fejemet a földre sütöttem.

—Disznócskákról és elefántokról? — kérdezte megbotránkozva a nemes konzul, mint aki nem akar hinni füleinek és rosszalólag csóválta fejét. — Nem mulaszthatom el, Luis, hogy ne figyelmeztesselek téged olyan dolgokra, amik nyilván elkerülték költői figyelmedet. Elsősorban arra kívánlak figyelmeztetni, hogy nem értem egészen világosan, hogy mit keresel te itt ezek között a toprongyos éhenkórászok, dagadtlábú koldusok és siránkozó kéregetők között? Nem akarod talán azzal, hogy közéjük ülsz reggel és együtt ülsz velük estig, azt jelezni, hogy te is ilyen éhenkórász vagy és így a hozzád hasonlók között a helyed. Másodszor módfelett csodálkozom, hogy kis disznócskákról meg elefántokról írsz költeményeket, amikor összedült nyilvánvalóan a te kalibád is abban a földrengésben, összedült szomszédod és annak a szomszédjának a kalibája is, megrepedt a föld, füstölögtek a ledült kémények és veszett kutyák rohantak összevissza a házak között. Luis, Luis, — mondotta a tiszteletreméltó konzul és rosszalóan megfenyegetett hosszú szipkájával.

— Szegény kínai költő vagyok uram, — válaszoltam a nemes konzulnak, — itt élek nagyhatalmú urunk és gazdánk, Li-Fu-szun föld, ház és műhelytulajdonos árnyékában, aki még talán azt is rossz néven veszi, ha a disznócskákról vagy az elefántokról írok klapanciákat. Egyszerűen eltörné hátamon a botot ha értesülne hogy a földrengésről irok verseket, a földrepedésekről és a veszett kutyákról. A népség is agyonverne jó uram és senki sem hullatna nekem maradékokat. Családom már így is megtagadott, egyedül éhezem és huzódok meg a romok árnyékában.

— Írjál szépen csengő költeményeket a gazda dicsőítésére, Luis, — mondotta jóakaratulag a nemes konzul, — vidd el hozzá és meglátod hogy jobbra fordul a sorsod. Addig is, ha egy egy jólsikerült költeményt sikerül összefarigosálnod, ne feledd el, hogy itt vagyok én, él városodban egy konzul, keresd fel őt, ő majd elgyönyörködik költeményeidben és eléd tétet valamelyik cselédjével egy nagy tál pacalt vagy ecetes lószafaládét. Erről el ne felejtkezz, Luis, — mondotta még a nemesszívű konzul Straja, s megpeckelte fehér kalapját és továbbáll!. A földig hajolva fejeztem ki mérhetetlen tiszteletemet az emberséges konzul irányában, megfogadtam tanácsait, mert tudtam hogy tisztán és önzetlenül adja ő nekem ezeket a tanácsokat, mint a szegény éhenkórász költők irgalmas és érdeklődő pátrónusa.

 

Meg is fogadtam a nemes konzul, Straja jólelkű tanácsát és éjt nappallá téve azon szorgoskodtam, hogy egy épkézláb költeményt üssek nyélbe, olyan költeményt, amely első betűjétől az utolsóig a mi áldott gazdánk, Li-Fu-szun dicsőségét zengedezi. Hogy az emlékezetes földrengésben kis házikóm összedült, egy kutyaólban huztam meg magam, ahol hosszas fáradozás után sikerült a bennfészkelő kutyák között némi tekintélyt szerezni sorsüldözött személyemnek. Alávaló családom még mindig nem jelentkezett, nyugodtan foglalkozhattam tehát saját dolgaimmal. Lelkemet hevitette a magas cél, amit vállaltam, reggeltől estig így üldögéltem tehát a kutyáik között, hegyes plajbászomat rágva és lábujjaimon számítgatva a szükséges szótagokat. A kutyák, nem mondom, ihletett verítékezésemet eleinte rossz szemmel nézték, napokon át megállás nélkül morogtak, tiszteletlenül balhászkodtak és kihívóan arcomba ásítoztak, de hogy a legszemtelenebbeket sikerült az ólból kiszorítanom, tekintélyem nemcsak örvendetes módon helyreállt, de attól a pillanattól kezdve még élénk és odaadó figyelemmel is kisérték veritékes munkálkodásomat.

Ahogy a gazdát dicsőítő költeményemmel elkészültem, hónom alá fogtam a diszes tekercset, kibujtam az ólból és nagyot nyujtózkodtam. A befejezett munka tompa fáradalmával izmaimban, hisz annyi napot és éjszakát töltöttem el ujjaimon számolgatva a szótagokat és keresgélve a leleményes rímeket, nem is szólva arról, hogy mennyit kellett törnöm fejemet azon, hogy egyáltalán mi is az, ami megörökítésre érdemes. A költeményben szó volt természetesen a gazdáról, annak hatalmas alakjáról, tulajdonságairól, nemes lelkületéről, és irgalmatos szivéről. Szó volt életéről és dicsőséges cselekedeteiről. Szó volt rólam is, de vele szemben csak oly arányban, mint tegyük fel ha megemliti az ember a bolhát ha elefántról van szó. A földrengést. is megemlitettem, a földrepedéseket, a füstölgő romokat, a civilizáció terjesztését Tabatingán, de lehetőleg a gazda szájaize szerint. Továbbá az ördögöt, aki bennünket kivétel nélkül mindnyájunkat elvisz, a hatalmas urakat és a csendbiztost. Fejemtetején kiskarimáju szalmakalapommal, mezítláb és hónom alatt remek költeményemmel megindultam a gazda háza felé, hogy neki ott művemet bemutassam.

A gazda árnyékos kertjében hüsölt nekivetkőzve egy alacsony eukaliptuszfa alatt. A fa egyik ágán egy akkora darab jég lógott a kosárban akár egy kisebbfajta hordó, ez alatt a jég alatt üldögélt nekivetkőzve bölcs gazdánk és amint a jég olvadozott, úgy hullott pont az ő fejetetejére egy-egy hüs vízcsepp. Kezeit és lábait is jegezett vízben áztatgatta és arca a megelégedettség dicsőségében uszott. Nekem a boldogságtól elszorult a szivem, hogy Őt így szemlélhetem.

— No mi az, Luis, — kérdezte gazdánk gyanakodva, — mi rosszat hoztál? Azt hittem, hogy már rég eltemettek, pestisbe estél vagy deportáltak egész családoddal együtt. Mivel akarsz már megint zavarni? — kérdezte dicsőséges gazdánk és kiemelte egyik lábát a hűs zöldes vizből.

Mély tisztelettel meghajoltam a nemes Li-Fu-szun gazda előtt, elővontam hónom alól költeményemet és kibontottam azt. A gazda felszólított, hogy tartsam orra alá tekercsemet, mert, nem kívánja kezét még csak meg sem mozdítani. Különben is éppen hogy leázott róla a piszok, óvakodik hogy ujból beszennyezze azt. Így hát leguggoltam eléje és kigöndöritettem előtte költeményemet.

A gazda egyideig olvasta kéziratomat, majd felszólított, hogy álljak fel, csavarjam össze a tekercset és nézzek az ő szemébe.

— Mondd csak, Luis, — mondotta derék munkaadóm Li-Fu-szun, a gazda, — csak azt nem értem, hogy foglalkozhatsz te becsületes ember létedre ilyesmikkel. Ha nem is vagy éppen óriásnak mondható, cingár vagy ugyan, alacsony és állhatatlan természetű, nyiszledt és görbelábú, de azért munkabírónak vagy mondható. Hát ezt nem értem, ahelyett, hogy dolgozni mennél, ilyenféle dolgokkal foglalkozol. Ezért azt érdemelnéd meg, hogy eltörjem hátadon a legvastagabb botot, ami éppen a kezem ügyébe kerül.

— Nekem soha eszembe sem jutottak efféle marhaságok, — folytatta dicsőséges gazdám és szomorúan csóválta bölcs fejét. — Még azt is mondhatom, hogy egész életemben sem találkoztam senkivel, aki. eféle dolgokat művelt volna ha épeszűnek volt mondható. Egész életemben utáltam az ilyen nyavalygó embereket, amilyen te is vagy, akik mindenfélét össze-vissza firkálnak, a lóganéjt a csillagokhoz hasonlítják, a csillagokat meg a lóganéjhoz, a nőstényszamarakat holmi sellőkhöz és viszont. Nem egészséges dolog ez, Luis, ezzel csak azt éred el, hogy magadra haragitod a becsületes embereket és még a legutolsó vénasszony is azt fogja rád pletykázni, hogy ki vagy herélve. Hagyj fel ezekkel a küzdelmekkel, Luis, — mondotta még jóakaratúan bölcs munkaadóm, Li-Fu-szun, a gazda, — hagyj fel az efajta dolgokkal, amik csak arra jók, hogy lejárassák az embert.

— Ha időm megengedné, — mondotta még tiszteletreméltó munkaadóm, összefogatnám a költőket akár a veszett kutyákat. Az ember dolgozzék és legfeljebb azon törje a fejét, hogy ki tartozik neki és hogy tudja behajtani valami nyomorulttól a pénzét. Összefogatnám az eféle dolgokkal foglalkozókat, én magam szaladnék leggyorsabban utánuk és addig verném a vastag bottal őket, mig le nem tesznek a versfaragásról. Ha lesz egyszer erre időm, ki is pusztítom őket, legalább erről a környékről. Azért hát neked meg azt ajánlom, Luis, hogy hagyd abba az eféle, tisztességes emberhez méltatlan dolgokat, javulj meg, amig nem késő. Most meg eriggy ki a konyhába, ott majd adnak neked valami ételmaradékot és zabálj.

Éreztem, hogy bölcs gazdánknak mily mélyértelmű igazság rejtőzik pallérozatlan szavaiban. Ennivalóról lévén szó, gyorsan hónom alá kaptam hát remek költeményemet és mezítelen lábamat kapkodva kitrappoltam az árnyékos kertből és beállítottam a konyhába. Fenekem alá teritettem kéziratpapirosomat, arra ráültem és vártam az ennivalót. A süket szakácsnő Mong-Cing-ling vigyázott rám vastag késsel kezében, hogy mindent, amit elém rakott, lelkiismeretesen elfogyasszak.

 

Amint javában falatoztam, kitárult a konyhaajtó és megjelent abban Li-Fu-szun, a gazda. Arca mélységes gondokba merült, kis csibuk füstölgött szájában és kezeit ökölbe szorította, Tiszteletteljesen felemelkedtem és torkomon megakadt az ennivaló. A gazda intett, hogy menjek utána, ki az udvarra. Nehéz szívvel hagytam ott ennivalómat, amibe éppen, hogy belékezdtem, de még el nem fogyasztottam.

Az udvaron sorban állottak, akár a vadlibák, a gazda előmunkásai, raktárnokai, felügyelői, könyvelői és munkáshajcsárjai. A csapat élén Tang-Ming-szui emelgette lábait, a rizshántoló felügyelője, akkora ember, akár egy elefánt, kezében kis virágcsokorral. Tang-Ming-szu arca meghatódottságban uszott és nyájasságában azt sem tudta, hogy mitevő legyen. A gazda engem is a tömegbe állított, ő maga meg nekidűtötte a hátát a falnak, megköszörülte torkát és bölcs szerénységgel összedörzsölte két tenyerét.

— Nem tudom mi ütött belétek, — mondotta Li-Fu-szun, a gazda, — már kora reggeltől kezdve azt kell hallanom, hogy mindenki az én. dicsőítésemet zengedezi. Ma vagyok éppen 56 éves. Egyebet se hallottam még egész nap, mint románcokat, elégiákat, dicshimnuszokat és karénekeket, amióta felkeltem egyebet se csinálok, mint rózsákat meg liliomokat szagolgatok, csókra nyujtogatom a kezemet és fogadom a hálálkodó cselédek tisztelgését. Nem mondom, rendjén is van ez így, de nem kell, hogy elfelejtsétek mennyit kellett nekem küzdenem, míg elértem ezt a helyzetet, amiben jelenleg találom magam. Vannakföldjeim és éppúgy két lábon járok akárcsak ti, akiknek lukas nadrágotokon kívül nines semmitek. Itt valaminek kell lennie, valami titkot fel kell deríteni, hogy megérthessétek mégis a közöttünk lévő különbség okát, — mondotta a gazda és megelégedetten összeráncolta szemöldökét.

Az ünneplő előmunkások, raktárnokok, könyvelők és felügyelők harsány orditozásban törtek ki, magam is csupa fül voltam és tátott szájjal figyeltem a bölcs gazda minden szavára.

— Én is éppen olyan semmirekellő gonosz gyermek voltam, mint a ti fiaitok, — folytatta a gazda, — semmi sem lett volna belőlem, ha nem fognak idején megfelelő szigorúsággal. Én is összetörtem a butorokat, henyéltem reggeltől estig, elkerültem az iskolát, fejembe könnyebb volt egy liter vizet betölteni, mint megtanítani vele az á és a bé betű közti különbséget. Atyám szomorú szívvel szemlélte ezt Már letett teljességgel arról, hogy hasznavehető ember lesz belőlem, amikor is ráfanyalodott arra, hogy velem szemben megfelelő szigorusággal lépjen fel. Úgy tartott házában mint egy kutyát, reggeltől estig püfölt, a leglehetetlenebb büntetéseket eszelte ki számomra és nem minden eredmény nélkül. Ez volt a titok, — mondotta a nemes gazda meghatódottan, — ettől kezdve teljesen megváltoztam és ennek a szigorú nevelésnek köszönhetem, hogy értékes tagjává sikerült lennem a társadalomnak és hogy annyira vittem amennyire vittem.

— Ne dicsőítsetek tehát, — folytatta még a gazda, — hanem gondoljátok meg és fontoljátok meg jól szavaimat. Nektek is vannak gyermekeitek, ha már belőletek nem lett semmi, hát legalább is igyekezzetek, hogy belőlük legyen. Igaz, hogy rájuk fér egy kis nevelés, mert reggeltől estig amerre megyek, nem találkozom eggyel: sem az úton, aki ne úgy viselkedne a tekintélyes polgárokkal szemben, mint ahogy mindenféle félbolonddal viselkedni szokás. Majd meglátjátok, ha őket is a tekintély tiszteletében nevelitek, milyen szép eredményeket értek el. Ahogy én belőlem is lehetett az, ami vagyok, őbelőlük is lehet, ami lesz. Én is úgy nevelem gyermekeimet, ahogy engem neveltek, majd meglátjátok rajtuk nevelésem hasznát. Meglátjátok, hogy emberek lesznek belőlük, nagy tekintélyük lesz és nem fognak egy harapás kenyérért a szomszédba szaladgálni. Ami pedig az ünneplést illeti, azt nagyon helyénvalónak és rendjénvalónak találom, eriggyetek vissza ahonnan jöttetek, mert az mégsem egészen helyénvaló, hogy amíg itt engem ünnepeltek, románcokkal: fájdítjátok fülemet és elégiákkal okoztok fejzugást nekem, addig azok az állhatatlan cselédek meg munkások telelopják magukat és kárt csináljanak, — mondotta kiáltva a gazda és mindenkit, akik így, e részünkre is nagy ünnepet jöttünk szivünk szerint megünnepelni, kihajtott az udvarról, akár egy csordát.

Amint kiértünk a ház elé, Tang-Ming-szui, a rizshántoló felügyelője akkorát ütött öklével fejére, hogy az majd beszakadt.

— Most már értem, hogy miért nem lett alávaló gyerekeimből semmisem, — kiáltotta, — esküszöm a leghatalmasabbra, hogy alávaló gyerekeimből mind ilyen tudós és bölcs embereket csinálok, akár tiszteletreméltó gazdánk, Li-Fu-szun.

— Isteni bölcsességeket mondottak az ő ajkai, — válaszolta TengYen-vu, a kávéraktárnok, — hogy erre eddig nem igen gondoltunk. Egészemi más alapokra kell fektetni gyerekeink nevelését, nem ugrálhatnak majd ezentul akár a csikók, meg kell őket tanítani akár mértéktelen szigorusággal is a tisztességre és beléjük kell verni ha másként nem megy, az erényt és a fegyelmet. Bölcs gazdánk minden egyes szava olyan akár az isteni ige, be kellene aranyozni a száját ennek az embernek, akit az isten is csak a mi érdekünkben és javunkra küldött jókedvében közénk.

Ebben mindnyájan meg is egyeztek. Én magam is elhatároztam, hogyha még egyszer szemeim elé kerülnek átkozott gyerekeim és alávaló feleségemi, én magam is a gazda bölcs utmutatásai szerint járok el velük. Sajnos azonban ennek a módszernek a megbízhatóságában is mélységesen csalódtam.

 

A gazda tanitásának meg is lett hamarosan a foganatja. A raktárnokok, felügyelők, könyvelők és előmunkások mintha csak összebeszéltek volna, ráfeküdtek a gyereknevelésre gazdájuk utmutatásai szerint. Hosszú kötelekkel először is összefogdosták gyerekeiket és pár nap alatt tökéletesen megtisztitották tőlük az uccákat és udvarokat. Különösen a vezető helyen álló emberek tették ezt különös aprólékossággal, nekik voltak elsősorban olyan titkos terveik, hogy gyerekeikből a gazdához hasonló hatalmas és bölcs embereket faragjanak.

Az első volt, aki bölcs gazdánk, Li-Fu-szun tanításait a gyakorlatba is átvitte, Teng-Yen-vu, a raktárnok. Gyerekeit a székekhez lekötötte, kezükre és lábukra vastag pertlit kötött, hogy alig birták a kanalat szájukhoz emelni azok. Példáját hamarosan követte a könyvelő Csang-Hszi-kvei, aki két kis gyerekét hosszú láncra kötötte, akár a kutyát. A láncot odaerősítette az udvaron szomorkodó magános epei-fához és a láncot jó rövidre fogta, nehogy a gyerekek jó messzire portyázhassanak. A gyerekek nyakukban a lánccal, ahogy megmozdultak, hasonlatosak voltak a kutyákhoz. Fülük lelógott, és szomoruak lettek. Fu-Peng-jang pedig, a felügyelő egyszerűen ketrecbe zárta gyerekeit, rájukzárta a ketrec ajtaját, ő maga pedig minden reggel munka előtt és minden este munka után hosszú és erkölcsjavitó előadásokat tartott a beketrecezett gyerekeknek a gazda utmutatása szerint.

A gyerekek így megláncolva és beketrecezve teljesen eltompultak, az ennivalót maguktól visszautasították, sorvadtak és teljesen tönkre mentek. Elveszítették minden önállóságukat, hizelkedőkké váltak, alázatosakká, kétszinüekké. és szemforgatókká. Gyávákká és szolgalelkűekké. A gazda amint ezt tudomásul vette, mérhetetlenül meg vala elégedve. Ő maga volt az, aki személyesen végigvizsgálta a ketreceket s ahol a ketrecek kissé rozogáknak vagy áttörhetőknek mutatkoztak, ottjavításokat ajánlott és még gazdasági kovácsát, az örökké részeg Peng-Cai-szit is elküldte, hogy az ő saját költségén erősítse meg a rácsokat és závárzatokat.

Az én gyerekeim elkerülték ezt a sorsot, mert ki tudja hol az ördögben csavarogtak átkozott feleségemmel együtt ezekben a nemes és forrongó időkben. Az alacsonyabb sorban élő cselédek gyerekei szintén elkerülték ezt a sorsot, ezek a gyerekek felügyelet nélkül ugráltak a rizstáblákon aratás után, vagy az Ültetvényekhez tartozó majorságok sáros udvarán. Nem is lett belőlük semmi, ha felnőttek csak cselédek, de ezekben az erős izmokban is csak a gazdának tellett mérhetetlen és hasznothozó öröme.

 

(Folytatása következik)