Néhány hónapja, hogy Oroszországban a kommunista pártban már régóta fennálló ellentétek döntő stádiumba jutottak. Az orosz szovjet jelenlegi vezetői a párthatározat alapján az ellenzék vezetőit kizárták a pártból, hosszabb, rövidebb időre „száműzték” őket, azaz egy félévre, egy évre, Moszkvától, Leningradtól távolabb eső, sőt Szibériában fekvő városokat jelöltek meg tartózkodási helyekül. Ennek a rendszabálynak igazi súlyát, a büntetések igazi mérvét pontosan nem lehet, vagy nagyon bajos megállapítani. Az egyoldalu hírszolgálat, amelynek hirei gyakran ellenőrizhetetlenek, az európai polgári sajtónak, amely ellenségesen áll a szovjetrendszerrel szemben, kitalálásai és ferdítései nagyon megnehezítik, sőt majdnem lehetetlenné teszik az oroszországi események tisztánlátását és tárgyilagos lemérését. Bizonyos az, hogy Oroszországban válság volt, vagy még válság van és ennek a válságnak előidézőjéül Stalinék az ellenzéket, az ellenzék viszont Stalinéket jelöli meg. Ezt a válságot mindkét fél megakarván szüntetni, ez ellenzék Stalinék megbuktatására, Stalinék az ellenzék ártalmatlanná tételére törekedtek. Stalinék vannak hatalmon, így tehát ők tehették meg a döntő lépést. A végső lökést erre – állítólag – Lenin jegyzeteinek és Joffe levelének, külföldi, amerikai ujságiróknak való eladása, az ellenzék titkos nyomdája, engedélynélküli gyülések, titkos összejövetelek tartása, amelyek egy második pártalapítását célozták, adták. Lenin jegyzetei állítólag kompromitáló részleteket tartalmaztak néhány kormányon levő szovjetpolitikusról, Joffe levele tudvalevőleg azzal vádolja meg Stalinéket, hogy gyógyszer nélkül betegségében el hagyták pusztulni.

Mindezek a vádak, az ellenük való védekezések és ellenvádak alapjában véve nem lényegesek. Lényeges csupán az, hogy az ellenzék és Stalinék gazdasági és politikai programmja között nagy eltérések vannak. Az igazi ellentét – és ez fontosabb minden személyi torzsalkodásnál – az az eltérés, amely a két csoport gazdasági és ezzel politikai programmja között fennáll. Annak, aki a mai oroszországi válság lényegét meg akarja ismerni ennek a két különböző programmnak, csaknem különböző szisztémának lényegét kell megismernie. Éppen ezért a mai oroszországi helyzet jellemzésére ennek a két programmnak kommentár nélküli egymás mellé állítását tartjuk a legfontosabbnak és a mai helyzetben egyedül kivihetőnek.

1.

Az ellenzék programmja nagyrészt csak kritikája Stalinék programmjának és kritikája annak az állapotnak, amelyben jelenleg Oroszország van és amely állapot az eredetileg elgondolt szocialista államtól még erősen eltér. Trockijék ezt az elkanyarodást legnagyobbrészt Stalinék hibás politikájának tulajdonítják. Megállapítják a hibákat és különböző javaslatokkal és kurzus változtatásprogrammal akarnak a hibákon segíteni. Mindezt az ellenzék két okmányban szögezte le és hozta nyilvánosságra. Az egyik az ugynevezett „Plattform”, amelyben politikájának és véleményének alapelemeit rakja le, a másik az „Ellentézisek”, amelyekben a mult év végén megtartott orosz pártkongresszuson előterjesztett hivatalos (Stalinféle) gazdasági téziseket birálja és cáfolja. Tudnivaló, hogy a szovjet legfőbb gazdasági tanácsa egy öt évet átfogó, 1927-től 1931-ig terjedő nemzetgazdasági tervezetet dolgozott ki és terjesztett a szovjet elé. Ez a tervezet statisztikai adatok alapján, tudományos alapon és a nemzetgazdasági erők figyelembevételével jelöli meg az orosz nemzetgazdaság, az orosz állam fejlődésének útját 1927-től 1931-ig. Ennek a fontos okmánynak bírálata, a szovjet jövő politikájának bírálata és a mult hibáinak feltárása teszik az „Ellentézisek” lényegét.

Mindakét okmányt az ellenzék vezetői, elsősorban Kamenev, Rakovski, Muralow, Smilga, Zinorjev, Trocki irták alá. Ezek közül Zinovjev és Kamenew tudvalevőleg utólag behódoltak Stalinéknak és az ellenzék csoportját elhagyták.

Magában a hivatalos és jelenleg uralmon levő szovjet-vezetőségben két csoportot lehet megkülönböztetni. Az egyik csoport reprezentativ emberei: Rykov,Smirnov, Kalinin, Kaminski. Kimondottan parasztrétegekből kikerült emberek, akik nagyjában a falu törpe- és kisgazdáinak hangulatát éreztetik a szovjet politikájának irányításában. A másik csoport főbb emberei: Stalin, Bucharin, Molotov, Kirov. A városi proletariátusból kikerülve, elméleti harcosokból rekrutálódva, inkább hajlanak a szakszervezeti vezetőségek, az ipari munkásság, de nagyrészben a szovjet ujonnan kialakult hivatalnokosztályának véleménye felé. A szovjet igazi vezetése, a „politikai iroda” nagyjában e második csoport kezében van, de enged Rykov-ék befolyásának is, aminthogy e két csoport nincsen is határozottan különválva az orosz kommunista párt belsejében. Meglehetősen egyek az ellenzék ellen való fellépésben. Úgy ők az ellenzéket, mint az ellenzék őket vádolja opportunizmussal, a „Leninvonal”-tól való eltéréssel. Mindakettő a Leninpolitika betartását követeli az ipari politikában. Mit mond ezekről az ellenzék?

2.

Szovjetoroszország ipari termelésének 1922 óta (amikor a polgárháborúk megszüntek és a termelés tulajdonképen megindult) két főproblémája volt: egyrészt az áruhiány, másrészt az árut kereső ós igénylő rétegek gyenge vásárló ereje. Bár tehát Oroszországban nagy is volt a kereslet az ipari termékek után, az orosz szovjetipar, az orosz szovjetkereskedelem kénytelen volt az árakat nemcsak hogy nem emelni, de csökkenteni. Éppen a parasztság, mely a nagy éhínség folytán, a mezőgazdasági termékek rekvirálása folytán az első években anyagi eszközök nélkül állott, megkövetelte, hogy az ipari termékek ára vásárlóképességéhez igazodjék. Oroszország ipari politikája 1923–26-ban tehát az volt, hogy a parasztság gyenge vásárlóerejéhez igazodva az ipari cikkek árát nyomta. Igy történhetett azután meg, hogy az állami iparkonzernek néha önköltségi áron, vagy önköltségi áron alul adták az egyes iparcikkeket. Az ellenzék „plattform”-ja szerint 1927 végéig a gyári árak 36% kal estek.

Ugyanakkor amikor az állami ipar ilyen nagy áldozatokat hoz, hogy olcsó iparcikkeket adhasson a fogyasztónak, a magánkereskedelem, amely kis mértékben és csak mint kiskereskedelem még él Oroszországban, kihasználja az áruhiányt és emeli az árakat. Ez a kiskereskedelem 1924-ben 40%, 1926 ban 63%-ot csapott az eredeti árakhoz és így körülbelül 2 milliárd rubel nyereséghez jutott. Gyakran előfordul, hogy ilyen magán kiskereskedők a szövetkezeti boltok és állami elárusítóhelyek előtt ácsorgók közé beállítanak néhány embert, akik azután az olcsón vásárolt árut átadják a kiskereskedőknek, hogy azok a tehetősebb és ácsorogni nem akaró vevőknek magasabb áron eladják. Igy tehát az áruhiány a szovjetipar, szóval az állam minden áldozata ellenére sem csökken. Annyira nem, hogy még a most elfogadott, öt évre szóló gazdasági terve a „Tervgazdálkodási Bizottságnak” is 1931-ben csak épen hogy a háború előtti átlagfogyasztást reméli a pamutárukban és a háboru előtti fogyasztás 83%-t jósolja a papirárukban.

Bizonyos, hogy a szovjetipar szakemberek hiánya és a külföldről behozandó gépek és gyárberendezések miatt kis teljesitőképességü. Az importálandó gépek ellenében megfelelő mezőgazdasági termékeket kellene exportálni. Az ellenzék kimutatása szerint viszont az állami mezőgazdasági bevásárlók úgy az 1926. mint az 1927. évben az előző éveknél kisebb mennyiséget tudtak begyüjteni. Ilyen körülmények között a szovjet nem tud megfelelő árumennyiséget a behozandó ipari gépek vagy iparcikkek ellenértékében kivinni. A szovjetipar az utóbbi időben kísérletezett ugyan ipari termékek mellett részben ipari termelőeszközök előállításával, hogy magát a külföldi exporttól valahogy függetlenítse. Az ellenzék azonban azt javasolja, hogy tervszerű és szigorú begyüjtésével a mezőgazdasági termékeknek, a nagyparasztok (u. n. kulákok) szigorú megadóztatásával elegendő áruexportot lehetne felmutatni ahhoz, hogy az ipari termelőeszközöket és a szükséges ipari nyerstermékeket vagy cikkeket behozhassák. És itt fordul meg az egész szovjetpolitika, itt ezen a ponton kerül legélesebben egymással szembe a Trocki és Stalin csoport álláspontja. Stalin egy évvel ezelőtt még kiadta a jelszót: „Tüzet balfelé”, amivel a szerinte Trockiék oktalan és káros szélsőséges politikáját akarta legyűrni. Trockiék jelszava: „Harc a kulákok ellen”. És itt kell áttérnünk az ellenzék parasztpolitikájára, a mezőgazdasági politikára.

3.

Az orosz falu lakossága három csoportra osztható: 1. a szegény paraszt, 2. a törpe- és kisgazda és 3. a gazdag paraszt (a kulákok).

A forradalom kitörése után néhány évig ez a különállás még nem volt ilyen éles. 1922-ben, amikor bevezették a NEP politikát (új gazdasági politika, amely a kapitalista gazdálkodás némely formáját eleintén csak egész kis mértékben érvényesítette) megkezdődött a falun a diferenciálódás. Ez a diferenciálódás 1925-ben már ott tart, hogy a gazdaságok 30%-a a szegény parasztoké, 50%-a a kisgazdák és 20%-a a gazdag parasztok birtokában van. Bizonyos, hogy így a gazdag parasztok, a kulákok, lassankint tulsúlyba jutottak. Ez még inkább kitűnik abból, hogy nemcsak a gazdaságok száma, de a megművelt területek aránya is rohamosan eltolódik. A statisztika szerint a föld 20°/o-a szegény paraszté, körülbelül 50%-a középparaszt tulajdon és 30%-a gazdag paraszté. A termelőeszközök és az állatok elosztása még kedvezőtlenebb a szegény parasztok szempontjából. Átlagban 15% jut itt a szegény parasztnak, 35% a középparasztnak és cca 50% a gazdagnak, ami a darabszámra vonatkozik és nem az értékre, holott nyilvánvaló, hogy a gazdagabb parasznak jobbminőségü, több munkát végző, tehát többet jelentő gépei és lovai, marhái lesznek, mint a szegénynek. A kulákok gazdagsága 1925 óta még csak növekedett. A szegényparaszt gazdaságok száma 5–6%-al emelkedett. Hozzá kell ehhez számitanunk, hogy a gazdag parasztok a saját földjükön kivül, mivel többet termelnek szükségletüknél, vagyont gyüjtenek, idegen, illetve állami földet is bérelnek. A saját földjeiken túl tehát még egyéb földekkel is rendelkeznek. A gazdag parasztok csoportja 1925-ben 60%-át, 1926-ban már 75%-át bérelte a bérbeadott földeknek. Tekintve, hogy magángazdaságok bérbeadása még törvényileg megnem engedett, csak türt volt, bizonyos, hogy 1926 óta, mikor a bérbeadást először engedélyezték hivatalosan, a bérbeadott földek száma erősen megnövekedett. Már 1926-ban is a viszonylagos emelkedés majdnem 50%. Ugyanígy növekszik azoknak a gazdaságoknak a száma, amelyek már bérmunkásokat alkalmaznak. (A gazdag parasztok gazdaságai, amelyek csak 20%-át teszik ki az összes gazdaságoknak 1925-ben 48%-át tették ki azoknak a gazdaságoknak, ahol évi vagy szezonmunkásokat alkalmaznak, ugyanott a középparasztok 42%-kal, a szegényparasztok gazdaságai 10%-kal szerepeltek.) 1926-ban a gazdag parasztság gazdaságai a munkásokkal dolgozó gazdaságok 53%-át tették ki, viszont a szegénygazdaságok 8, a középek 39%-kal szerepeltek. A kulákok erősbbődése itt is látható és nem csodálatos, hogy a kimutatások megállapítják, hogy 1926-ban a falu gabonakészletének 58%-a a parasztgazdaságok 6%-ának a kezében volt. Hogy ez a hat százalék nem a szegény gazdaságokból rekrutálódott, az kétségtelen. Én éppen ez a gabonakészlet az, ami Oroszország gazdasági mérlegének egyik legfontosabb tétele. A falu gabonakészlete az ellenzék állítása szerint 150–200 millió puddal több, mint amennyi a szükséges tartalék félrerakása mellett a falunak kell. Bizonyos, hogy a körülbelül 800–900 millió pudra becsült készlet nagyobb a háború előtti készleteknél is. Az ellenzék szerint tehát az első és legfontosabb feladat volna ezt a kulákok kezében fekvő gabonamennyiséget exportálni, az iparosodást elősegíteni és így nem csak a szovjet gazdasági problémáit megoldani, de egyúttal az ipari proletariátusnak, mint a forradalmi Oroszország legfőbb támaszának uralmát erősíteni és helyzetét könnyíteni.

Mert bizonyos az, hogy a kulákok gazdasági erősbbödése politikai erősbbödést is jelent. A kulák ma már bent van a mezőgazdasági szövetkezetek legtöbbjében, sok helyütt hatalmánál, gazdagságánál fogva, a tőle valamelyest függő viszonyban levő szegényparasztok felett döntő befolyással rendelkezik. Hatalmába keríti ezeket és irányítja őket. Ha ugyan nincs is bent a falu szovjetében, sem a kerületi szovjetben, ha nincs is választói joga (1925-ben részleges választójogot adtak, majd később elvették tőlük ezeket a jogokat) mégis befolyást gyakorolhat munkásaira, akik választók, a szegény parasztra, aki tőle kap hitelt ós így közvetve mégis nyomást gyakorolhat a törvénythozó és végrehajtó testületekre. Ez már annál inkább is lehetséges, hiszen a földmunkásoknak (akik a falu bérmunkásainak 40%-át teszik ki,) 20%-a van csak szervezetekben. A bérszerződések ellenőrzése hiányos. A bérek nagyrészt a hivatalosan megállapított minimálbér alatt vannak, sőt vannak szovjetgazdaságok, amelyek szintén a minimálbérnél kisebb öszszeget fizetnek. Az átlagos reálbér nem több a háború előtti bérek 63°/o-ánál (az ellenzék szerint! ) és a munkaidő általában 10 óránál több. Nem csodálatos, hogy a földmunkások és a szegényparasztok túlságosan könnyen kerülhetnek így a kulákok befolyása alá és az ellenzék Ezerint a kérdés megoldása: szakadatlan, kíméletlen harc a kulákok ellen. Tehát:

1.   Gabonakölcsön formájában a kulákgazdaságok készleteinek megszerzése. (Körülbelül 150 mil lió pud gabonát eredményez.)

2.   Megfelelő anyagi segítséggel további termőföld felvásárlása szovjet- és kollektivgazdaságok berendezése céljaira.

3.   Gazdasági gépekkel, megfelelő felszereléssel a kollektivgazdaságok és mezőgazdasági szövetkezetek erősítése, hogy azok a kulákok kölcsöneitől és befolyásától függetleníthessék magukat.

4.  A középparaszt, a kispa raszt támogatása, lehetőleg a sze gény paraszthoz való kapcsolása, érdekeik összhangba hozása, hogy így együtt álljanak a, kulákkal szemben.

Mindez, mondja az ellenzék, döntő irányváltoztatást jelentene a szovjet falupolitikájában és egyúttal döntő kihatással lenne a szovjet egész politikájára is. Mert így csak így, ezen a módon lehet és kell a szovjetpolitika elkanyarodását helyrehozni és ez az a mód, ahogy a város proletariátusának, az orosz állam igazi fentartó elemének uralmát biztosítani lehet. Mert ennek a rétegnek hatalma és uralkodásának egyedülvalósága Stalinék politikája folytán – az ellenzék szerint – immár kétségeséé kezd válni.

Mit mond az ellenzék az orosz munkás mai helyzetéről, politikai hatalmi eszközéről, a szovjetről és a kommunista pártról?

4.

Az olcsó áru politikája, amely Stalinék ipari politikáját jellemzi, erősen befolyásolta a munkások bérét is. Ahelyett, hogy a termelés önköltségét technikai javításokkal lenyomta volna, a racionalizálás más eszközéhez folyamodott: a munkások munkaintenzitásának emeléséhez. A munkaintenzitás emelkedésével azonban nem áll arányban a bérek emelkedése. 1924 végétől 1926 végéig a munkateljesítmény munkásonként 48°/o-kal emelkedett. Ugyanezen idő alatt a bér átlagban csak 26°/o-kal emelkedett! Ezenkívül azonban a lakásbérek emelkedése a munkabéremelkedés egy részét illuzorikussá teszi. Egy lélekre eső átlagos lakásterülete egy munkásnak 1927 végén cca 9 quadratarsin. Es ez az állapot csak rosszabbodik, mivel az „Ötévgazdasági Terv” szerint egy milliárd rubelt kellene lakásépítésre kiadni, hogy a népesedés szaporodása mellett a helyzet a mai maradjon. De a munkás bárét közvetlenül, vagy közvetve a munkanélküliek is nyomják. Két millió munkanélküli van Oroszországban. Ezek általában egy évig kapnak segélyt, amely segély az átlag fizetés 30–40%-át teszi. Da a munkanélküliek száma valószínűleg csak emelkedni fog.

A kollektivszerződések általában rosszabbodnak. A munkásoknak mind kevesebb beleszólásuk van az üzemek vezetésébe, jogaik egyre kevesbednek. Vitás esetekben a gazdasági szervek döntése kötelező és ezek mindinkább közelebb állnak a gyárak vezetőségéhez, mint a munkáshoz. Az üzemek termelési megbeszélése lassanként megszünik. Maguk a munkások se látogatják szívesen ezeket, hiszen azok a termelési javitások, amiket javaslatba hoznak, épen munkások elbocsájtására vezetnek. Mindezek leküzdésére a munkásság szakszervezeteit már nem tartja feltétlenül megbízható eszköznek. A szakszervezetek vezetőségei és a szakszervezeti kongresszusok kiküldöttei legnagyobbrészt a termeléstől elszakadt és lassanként elidegenedő egykori gyári munkások és csak 14%ban tényleg sz üzemekben dolgozók. Ugy ezeknek az aktivitása, mint az üzemi tanácsok aktivitása hasonló okokból csökkent.

Ugyanezeket állítja az ellenzék, magáról a pártról és a szovjetekről is. Lassanként kialakul belőlük egy a munkásnak idegen hivatalnok-réteg, amely a „Nepman”-nal együttt a munkás felett érzi magát. Ez a réteg, amely tulajdonképen választott, lassanként a központi párthatóságok véleménye szerint tevődik össze, cserélődik ki, a beterjesztett listákat nem igen változtatják.

Mindezek ellen az ellenzék következőket javasolja:

1. A gyárak produktivitásának emelése új gépekkel, építkezé sekkel.

2.  A munkabérek emelése a munkateljesítmény emelkedése sze rint.

3. Lakásépítkezések bevezetése, a lakbérek stabilitása mellett. (Stalinék a lakbérek emelését szán dékoznak keresztül vinni.)

4.  A munkanélküli segélyek tartamának meghosszabbítását 1% évre.

5.    Egyforma feltételek nő és férfimunkások részére (még ma is kisebb ugyanazon munkáért a nők bére).

6.     A szakszervezetek intenzivebb munkája, nagyobb befolyása,

7. A szovjethivatalnokok időn kénti kicserélése, termelési mun kában való részvétel kötelessége.

Ime a főbb pontok, amikkel az ellenzék a hibákat helyre akarta hozni.

Mit mondanak minderre Stalinék?

5.

Stalinék válasza nagyjában tagadja az ellenzék statisztikájának helyességét – vagy az azokból leszűrt tanulságokat. Általában rámutat néhány állítás erőszakolt voltára. Amit minden tagadása mellett beismer, az a kulák réteg erősbbödése és a szükségesség, hogy erélyes harcot indítsanak ellene. Ezt a harcot ők az ellenzék jelentkezése és kiáltozása nélkül is megtették volna és az ellenzék tulságos hangoskodása szükségtelenül felhívta a figyelmét mindarra mindazoknak az elemeknek, amire éppenséggel nem lett volna szükség.

Az ő statisztikáik azt mutatják, hogy például a földbérlö gazdaságok 67%-a igenis a középparasztok kezében van és ez egyuttal a bérelt föld 60%-át adja. A földmunkásokat foglalkoztató gazdaságok tál a munkások Stalinék szerint így oszlanak meg: 5% a szegényparasztnál, 55% a középnél és 40% a gazdagnál. Ezek a részletek is mutatják, hogy ha bizonyos mértékben tévedések és eltérések, vagy ferdítések is vannak az ellenzék adataiban, nagyjában nem térhetnek nagyon el a fejlődés tendenciájától. Stalinék programmja a faluval szemben az ellenzékével azonos, igenis a kulákok ellen, a középparaszt és szegény paraszt mellé. De tagadja azt, hogy az ellenzék ajánlotta módszerek helyesek. Tagadja azt, hogy a készlet 800–900 millió pud gabona volna, 700-ra becsüli csak és így kivihetetlennek mondja a 150 millió kölcsön behajtását. Bizonyos, hogy a falun erősíteni kell a szövetkezeteket és ez szisztematikusam meg fog történni.

Eggyel vág mindig vissza Stalinék replikája: mindezek üres frázisok, vagy ismert bajok. De mondjátok meg, hogy ti hogyan segítenétek rajtuk? Nincsen javaslataitokban semmi praktikus. Mindenkinek a megsegítéséről van szó, de nem beszéltek arról, hogy honnan vegyük az anyagi eszközöket? Vannak bizonyos hibák a gyárak vitelében, a szakszervezetek vezetésében is néha, de mondjátok meg, ne általános szólamokban, de tényekkel és gyakorlati példákkal, hogyan lehetne ezt kiküszöbölni. Mindnyájan tudjuk, hogy ma még küzd a kapitalisztikus forma à szocialista formával a faluban künn és néhol a városban is, de ezt hibának felróni nem lehet. Az ellenzék azt mondja, hogy nincsen más fejlődési lehetőség a faluban, mint a kapitalizmus alatt: a két véglet megerősődése és a középparaszt elsöprése. Mi tagadjuk ezt. Éppen ebben különbözik a kapitalista állam a proletárállamtól, hogy itt igenis lehetséges. Meg is fog történni, meg fogjuk csinálni.

Az ipari politika kérdésében Stalinék válasza ugyanezt a szemrehányást teszi az ellenzéknek: mindaz, amit mondok, általánosságok, elferditések, frázisok, vagy régen tudott igazságok összesége. Tagadja azt, hogy ma még boltok előtt kellene áruért ácsorogni. Tagadja, hogy az áruhiány olyan nagy volna. Statisztikái szerint 1926/7-ben a lakosság vásárlóképessége 7´3%-kal emelkedett az ipari árukínálatnak 11´4% emelkedése mellett. 1927/8-ban a vásárlóképesség előreláthatóan 5´1%-kal, az árukínálat 7´7%-kal fog emelkedni. És mindez annak ellenére, hogy igenis egyelőre inkább gyártunk termelési eszközöket, mint termékeket, hiszen ez többszörösen javunkra fog szolgálni néhány év mulva, annak ellenére, hogy a munkabérek emelkednek.

Annak igazolására, hogy a mezőgazdaság súlya nem növekszik, hanem csökken, hogy befolyása így nem lesz mindig nagyobb, ahogy az ellenzék állítja, Stalinék a következő statisztikát adják:

„A nemzetgazdaság állandóan növekvő összegéből esett a mezőgazdaságra 1924/25-ben 67,6; 25/26-ban 64,1; 26/27-ben 62; 27/28-ban 59,8 százalék. Ennek megfelelően növekedtek az ipari termelés százalékszámai. Természetes, hogy ennek ellenére az ipari igényeket még nem tudjuk kielégíteni, azonban ez évről évre növekszik és így növekszik az ipar súlya Oroszország gazdaságában és az ipari munkásság hatalma és ereje a vezetésben.”

A munkabérek emelését Stalinék statisztikákkal akarják bizonyítani. Ezek ugyan mutatnak emelkedést, azonban a számbeli emelkedés vásárlóerejéről hallgatnak. Az egyetlen adat, amely a reálbér emelkedését mutatja, azt mondja, hogy 1925 őszétől 1927 végéig a bérek átlagban 18%-kal emelkedtek. Ugyanekkor nem beszél a házbérek emelkedésének tempójáról. A lakások építkezésének gyorsabb tempóját ígéri be Stalinék válasza. 1931/2-ben az egy munkásra jutó lakóterület megduplázódása fog bekövetkezni a sorozatos építkezések eredményeként.

A munkanélküliség leküzdésére bejelentik a hétórai munkanap lassú bevezetését. Ezáltal több munkást kell majd foglalkoztatni, ami a munkanélküliség rohamos csökkentését jelenti majd.

Mindez tárgytalanná és feleslegessé teszi – Stalinék szerint – az ellenzék tulzó és rosszhiszemű kritikáját. Fölösleges mindez. Az ellenzék állandóan megfeledkezik arról, hogy egy cári Oroszország örökségét kellett átvenni, hogy a fejlődést az akkori nívóhoz kell hasonlítani. Az ellenzék megfeledkezik arról, hogy milyen körülmények között, milyen eredményeket lehet elérni. Stalinék tagadják azt, hogy a mai körülmények között különb teljesítmény követelhető lenne és nagyobb lépést lehetne tenni a szocialista állam felé.

*

Nagyjában és csak vázlatosan, néhol egész fontos kérdéseket csak érintve adtuk itt a két álláspontot. Bármennyire óvatosan kell venni az ellenzék megállapításait, ugyanúgy, ahogy nincs módunkban ellenőrizni Stalinék statisztikai adatait, mégis bizonyos, hogy Trockiék vádjainak egyrésze bizonyosan nem alaptalan. Nem kétségtelen, hogy a „Leninvonaltól” eltért Oroszország mai kormánya és bizonyos az, hogy nem a tiszta szocialista állam az, amit ma Moszkvából irányítanak. A kompromisszum, némely helyen a munkások ellen való fordulás, a kapitalizmussal való keveredés valóban nem tartozik egy kommunista állam programmpontjai közé. Azonban kérdés csak az, hogy lehet-e másként csinálni. Csinálták volna-e Trockiék a proletár, a szocialista felfogás szerint jobban? Lehet-e egyáltalában az adott helyzetben, az adott körülmények között, az adott anyaggal és eszközökkel a szocialista felfogásnak inkább megfelelőbbet kihozni? Nincs-e igaza Stalinéknak, mikor a helyzetre hivatkoznak, a cári Oroszországra, amiből kinőttek?

Lehet, hogy Trocki és társai jobbat és különbet tudtak volna produkálni, ebben az esetben nekik volna igazuk. Mindenesetre a célnak, amelynek érdekében dolgoztak, nem igen használt a mód, az ellenségeskedésnek az a mérve, ahogyan a szerintük hibás cselekedeteket eltüntetni akarták. Nem valószínű, hogy akár ők, akár Stalinék ezzel a metódussal a szocialista állam megszületését és teljes kifejlődését siettették volna. (Budapest)

*

Fenti cikkünk, minthogy nem személyes élmény, hanem a nem egészen megbízható hírszolgálat dokumentumai alapján készült, nem akar határozott állást foglalni az orosz belpolitika e jelenleg legfontosabb problémájának megítélésében. Érdekesnek tartjuk ezért kiegészíteni a cikket a Berliner Tageblatt moszkvai tudósítójának, Paul Scheffernek, aki hosszú idő óta Oroszországban él s közvetlen közelről látja a dolgokat, a napokban ugyanezen kérdésről megjelent cikkéből vett néhány részlettel, amelyekben a közismerten polgári (nagytőkeérdekeltségű) lap polgári gondolkozású exponense mondja el véleményét az orosz belpolitikai helyzetről.

Trocki bukása után, irja Scheffer, az angol common sense oly kiváló képviselője, mint Grorvin, az „Observer” szerkesztője, meggyőződéssel hirdette, hogy na most Stalin megszabadult azoktól a kötelékektől, amelyekkel a párt dogmatikusai a pártsziklához kötözték s ezután a nemzetközi „good wiel” és az egészséges üzlet alapelvei szerint fogja kormányozni Oroszországot. Ezt várták Amerikában is, Európa nyugati felében is s a legközelebbi hónapokra remélték az orosz gazdaságpolitika átorientálódását jobb felé, a nyugati kapitalizmus irányában. Holott, mialatt kint a jobbfelétolódást jövendölték, Oroszország bent energikusan balfelé tolódott.

Első sorban az agrárkérdésben hitték, hogy Stalin az európai kapitalizmus fogalomkörének megfelelőbb politikát fog bevezetni. A probléma volt, a gazdag parasztságtól megszerezni a gabonát. A kapitalista common sense szerint ennek a legmegfelelőbb módja lett volna felemelni a gabonaárakat, redukálni az indusztrializálási programmot s a külföldről gépek helyett a paraszt által szükségelt készárukat behozni, vagyis megtörni mindent, hogy a szovjetállam a gabonaellátás szempontjából fontos parasztrétegek bizalmát megnyerje és munkakedvét emelje. Ez természetesen jobbramenést jelentett volna. Ehelyett azonban Stalin, épen úgy, ahogyan Trocki és az ellenzék hirdette, öklét mutatta a gazdag parasztságnak és berekvirálta a gabonát. Sőt tovább megy, nagy erőkkel s egyéb erélyes intézkedésekkel mindinkább igyekezik a gazdag parasztságot nyomni. Úgy, hogy azt lehet mondani, hogy a falun az igazi osztályharcot csak most kezdi az orosz szovjet. Eddig a szovjetállam nem fejtett ki szocialista szempontok szerint ítélve jelentékeny gazdasági tevékenységet a falun, ellenben teljesen kezeibe vette az ipari termelést. És épen most, amikor Nyugaton széltében-hosszában arról beszélnek, hogy a szovjetek gazdasági politikája visszatáncolt kapitalista vizekre, épen most fognak hozzá nagy erővel a falu szocializálásához: a kis- és középparasztot segítik minden eszközzel a nagyparasztsággal szem-bem, azzal a céllal, hogy ezek termeléséből mielőbb függetlenítsék magukat. Egyre-másra szüntetik meg a gazdag parasztok „ál-kooperativáít” és sietve organizálják a szegény- és középparasztot „igazi-kollektivákba”. Tehát Stalin határozott balfelé tolódást hozott. Szükségszerüen. Mert nemcsak az elmélet kényszeríti a szovjeteket a gazdag parasztok elleni fellépésre, hanem ez a hatalom bírásának, illetőleg megtartásának is szükségszerű feltétele: meg kell akadályozni, hogy a falun megerősödjenek a kapitalista-individualista erők. Épen ezért a Nep ellen is, amely a privát kereskedelmet jelenti Oroszországban, erős harcot kezdtek: a magánkereskedelmet adókkal, hitelmegvonással, árú elvonással és ezer vexaturával nyomják vissza. Mert a parasztságot csak úgy tarthatják a kezükben, ha az árakat szabályozni tudják. Ezért nem engedhetnek nagyobb teret a magántevékenységnek a kereskedelem terén sem. Ez tulajdonképen a Nep gazdasági politika bukását jelenti. Azt, hogy meggyőződtek arról, hogy egyazon gazdasági egységben nem prosperálhat az individualisztikus és kommunisztikus termelés. Létkérdése tehát a szovjetnek az individualisztikus gazdálkodásnak nehány évvel ezelőtt tett engedmények leépítése és a kollektív termelési formák konzekvens kiépítése minden vonalon. Hogy ez megint ugrást jelent egy kissé az ismeretlenbe, az bizonyos. De a szovjeteknek reszkírozni kell ezt az ugrást balfelé, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a jobbfelé tett engedmények útján megállni nem lehet. Igy történt, hogy Stalin a dolgok szükségszerűségéből kifolyólag a nyugati világ minden várakozása ellenére új kurzust inaugurált ugyan a szovjetek gazdasági politikájában, de nem jobb, hanem balfelé. (Berliner Tageblatt, 1928. 173 sz.)