Gorki 60. születésnapját ünneplik otthon Oroszországban és mindenfele Európában. Az orosz kormány nagy előkészületeket tesz a hazatérését igérő nagy iró méltó fogadására, bélyeget ad ki tiszteletére s mindent megtesz, hogy nagy eseménnyé tegye az évek óta Capriba élő nagy orosz hazatérését. A németek különösen kiveszik részüket a nemzetközi ünneplésből. Berlinben a Piscator szinház és a Malik-Verlag Gorki-szatirát rendezett, amelyen többek között előadták az „Éjjeli Menedékhely” 2 felvonását Piscator eredeti és a darab hatását sokszorosan felfokozó rendezésében. A német folyóiratok teli vannak Gorki-cikkekkel. Az alanti cikket Kurt Kersten irta, aki a fiatal német kritikusok között az első helyet foglalja ma el gátlások nélküli, bátor és őszinte írásaival.

Különös jelenségeket tapasztalunk az irodalomban: ami husz-harminc évvel előbb egy egész nemzedék alkotását megtermékenyítette, egyszerre a semmibe sűlyed; eleinte észre se vesszük a dolgot, de a hatás csökken, eltünik, más erők érvényesülnek, az eddigiek klasszikus jelleget öltenek, aztán háttérbeszorulnak; többé nem hisz senki hatásukban, alig vesz tudomást róluk. Igy történt Ibsennel, ez történik jelenleg Wedekinddel – fájdalmas ezt bevallani – érzi az ember, hogy idegen lett számára, hogy már csak a nagyrabecsülés hideg vonatkozásába van vele, próbálja magát az ember igazolni, az eltávolodást magyarázni, a kifogások mind erősebbek lesznek, az ember előveszi még egyszer az írót, habozva, szinte félve olvassa el újra... Bizonyos, Wedekind is aktuális lesz még egyszer, épen úgy, mintahogyan Gorki is letűnt és megint visszatért. A müncheni szegény Schlemihl nem érte meg se krízisét, se majdani ujraszületését, el kellett menjen, mire egy kissé szabadabb lett volna a levegő számára. Gorki újból fent van s valószinüleg még vannak rejtett kincsei is, még fog utakat vágni, melyeket még nem ismerünk. Még meglepetéseket is fog hozni, hiszen fejlődése még nincs lezárva, bár a novgorodi vándor ma már 60 esztendős s müveinek száma nagyobb egy Dosztojevszkijénél.

A nagy európai árnyékában nött nagyra. Az autodidakta, a forradalmár, Lenin bajtársa, a körözőlevéllel üldözött emigráns Európa polgársága számára romantikus alak volt, de egyuttal Tolsztoj és Dosztojevszki utódát, tanítványát látta csak benne s nem vette észre, hogy itt valakivel áll szemben, aki a maga saját külön világában lakik és semmi köze Tolsztoj és Dosztojevszki világához.

Gorkinak az volt a hátránya, hogy akkor került Nyugatra, amikor az Dosztojevszkit épen felfedezte. Mozgalmas idő volt. A polgárság a forradalom ellen szellemileg miszticizmussal és romantikával védekezett, a tiszta formába menekült, a tiszta művészetet hirdette s bőven élt a vallás opiumával is. Ebben a mámoros állapotban igen közel jutott az ember Karamazov Ivánhoz és kart karba öltve ment az ördöggel. Szerencsétlenség volt, hogy az ördög az „Éjjeli Menedékhely” bárójában kollégájára vélt ismerni s Gorki szindarabja Moszkva éjjeli menedékhelyének elsűlyedt, iszákos, reménytelen, kitaszított alakjairól a reakciós polgárságban azt a tévhitet ébresztette, mintha az osztályharc e sebesültjei a munkásosztály igazi képviselői volnának. Tolsztoj defaitizmusa és Dosztojevszki miszticizmusa meg kellett, hogy erősítse e tévedést. Az emberek nem tudtak a másik Gorkiról, aki tagja volt a szociáldemokrata pártnak, jó barátja Leninnek s aki számtalan műben rajzolta meg az orosz munkás sorsát és harcát.

Ha az emberek Gorkit helyesen olvasták volna, nem egy dolgot jobban megértettek volna. Minthogy azonban még akkor a munkásmozgalmat nem akarták komolyan venni, az igazi Gorkival sem igen törődött senki. Igy lett Gorki a két nagy orosz tanitványa, egy különc író. Pedig Gorki az első nagy orosz író, aki az orosz munkást a cárizmussal való harcában megrajzolja. Valójában Gorki a munkásosztály első nagy költője.

Amit Tolsztoj és Dosztojevszki hozott az nem egyéb, mint a polgárság analízise, a polgárság krízisének s a cárizmussal való harcának leírása. Sőt Dosztojevszki azzal, hogy azt hirdette, hogy a szenvedés felemel, valósággal békét kötött a cárizmussal. Tolsztoj a passzív ellenállás prédikátora lett s ezzel szerelte le a harcot. A tulajdonképeni munkásmozgalmat mind a ketten vagy elítélték vagy félreismerték, de egészen bizonyos, hogy nem segítették és nem is vártak tőle semmit.

Gorki a tömegek mélyéről jött, proletársorsban élt s mindvégig a tömegek embere maradt; irodalmi fejlődése Turgenjevhez kapcsolódik, e ma már csaknem elfeledett és félreismert iróhoz, aki pedig tényleg többet megértett a feltörő új osztályból, mint Tolsztoj és Dosztojevszki. Talán mert Nyugaton élt, talán mert tudta, hogy szociálizmus és marxizmus mit jelent, talán mert többet megértett a nyugati életből, mint Dosztojevszki, aki a Nyugaton csak a gőzfürdőket és játéktermeket méltatta tanulmányozásra.

Gorki még messzebb visszamegy, a nálunk ismeretlen orosz népiírókra, Gorki a kis emberek költője, a kis városé, a falué, ugyszólván krónikaszerüen leirta a fejlődést, amelyen Oroszország a három cár alatt lassan átment; regényében átéli az olvasó az iparosodás feltartózhatatlan előnyomulását, a kereskedőosztály hatalmának kialakulását; Gorkinál egész konkrét látjuk, hogy néztek ki tényleg a dolgok egy távoli kis fészekbea a nagy Oroszországban. A mindennapi élet éles megfigyelője; a névtelenek, az óriási birodalom egész százmilliós népe elevenedik meg müveiben, a legkülönbözőbb nemzetiségek a maguk sajátosságaikban s az a hatalmiapparátus, amelyet a cárizmus a nép kizsákmányolására és elnyomására kiépített.

Gorki igazi realista, a legközelebbfekvő valóságot látja meg s kutat az összefüggések után; mindig a dolgozó tömegek között élt, ezt ismeri, itt van otthon s ez az ismeret gyakran keserű, gyakran kétségbeesett. Gorki mélyen melankólikus lélek; aki oly szoros kapcsolatban él a tömegekkel, mint ő, lehetetlen, hogy néha el ne komorodjon attól a lelki pusztítástól, amelyet az elnyomás okoz. Gorki a forradalom előtti Oroszország erjedéseinek írója. S oly őszinte, oly becsületes, hogy soha sem fog arról írni, amit nem látott. A régi Oroszországot ismerte, azért írja meg azt.

Ez a Gorki nem tarthatta magát távol, amikor a forradalom győzött Oroszországban. Minthogy jól ismerte az orosz népet és a rája nehezedő nyomás súlyát maga is érezte, tudta, hogy konvulziókkal fog járni a felszabadult érzelmek kisülése. Mégis a melankólikus Gorki elment Oroszországból, mert fáradt volt s nem akart segíteni, mert természetesen az eddigi elnyomók mellé sem akart állani. A realista világképének sok hiánya van s könnyen darabokra esik szét. Igy volt a Gorki esetében is, akit hosszu Capri-beli önkéntes emigrációja után ma haza vár Oroszország népe.