Horváth Gyula (szerk.): Északnyugat-Erdély

A Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja azzal a céllal alakult meg 2000 áprilisában Pécsett, hogy a Kárpát-medence régióinak évezred eleji helyzetét, térbeli folyamatait elemezze; mégpedig abból a felismerésből kiindulva, hogy az európai uniós tagság távlatos eredménye a térség évszázadok során formálódott integrációs kapcsolatainak modern formában történő újjászerveződése lehet. A Központ főigazgatója Horváth Gyula Széchenyi-díjas egyetemi tanár, az MTA doktora, az Academia Europaea tagja, akinek kezdettől gondja volt arra, hogy az RKK a határon túli regionális műhelyeket is munkába állítsa. Erdélyből a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központját és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetet, Szlovákiából a Selye János Egyetem Kutatóintézetét.

A térség geopolitikai helyzetéből adódóan – különös tekintettel az integrációra való érettség változatos formáira – a kívánatos állapot eléréséig hosszú évtizedekig kell fáradoznia politikusnak, kutatónak, gazdasági szakembernek egyaránt. A Regionális Kutatások Központja és a Dialóg Campus Kiadó közös gondozásában megjelenő könyvsorozat, A Kárpát-medence régiói ehhez a szoros szellemi együttműködéshez kíván segítséget nyújtani. A Székelyföld, Dél-Szlovákia, Dél-Dunántúl viszonyait feltáró kötetek sorát 2006 végén az Északnyugat-Erdély című – közel hatszáz oldalas – átfogó munka gyarapította, vagyis annak a régiónak a monografikus feltérképezése, amelynek fejlettsége vagy éppen elmaradottsága az erdélyi magyarság sorsát is nagyban érinti.

„A sorozat e kötete Románia harmadik legnagyobb népességű fejlesztési régióját mutatja be – olvasható a beajánlásban. – A változatos természeti adottságú, egyharmad magyar-országnyi területen fekvő, 2,7 millió lakosú térséghez hat megye (Beszterce-Naszód, Bihar, Kolozs, Máramaros, Szatmár, Szilágy) tartozik. A régió területe a történelmi Partium északi térségeire, Erdély középső vidékeire terjed ki, magába foglalja Bihart, Érmelléket, a Szilágyságot, a Mezőséget, Kalotaszeget, Szatmárt és Máramarost.”

A kötet szerzői számba veszik a régió 1918 és 1989 közötti gazdasági és társadalmi helyzetét (a román hatalom kiépüléséről, az I. világháború utáni agrárreformról, a II. világháború éveiről, a kommunista korszak erőltetett gazdaságpolitikájáról – amely átrajzolta a régió gazdasági és etnikai térképét – Báthory Lajos és Csucsuja István értekezik), a természeti környezetet (Imecs Zoltán, Pál Zoltán), a népességet (Veres Valér), a humán erőforrásokat (Kerekes Kinga), a településrendszert (Bagoly Péter, Benedek József, Berekméri Mária), a térszerkezeti egységeket (Benedek József), a gazdasági szerkezetet (Csata Zsombor, Erdősi Ferenc, Györfy Lehel, Juhász Anita, Juhász Jácint, Kerekes Kinga, Kölcsey Andrea, Kurkó Ibolya, Nagy Egon, Pál Zoltán, Vincze Mária, Zakota Zoltán), a kulturális örökség védelmét (Kiss Dénes, Szabó Töhötöm), az egészségügyet és a szociális ellátást (Molnár B. Géza, Szabó Béla), az oktatás, képzés, kutatás színvonalát (Murvai László, Veres Valér), a határ menti együttműködést (Nagy Egon), a politikai pártok és a civil közösségek működését (Bakk Miklós, Bodó Barna), a régió fejlesztésének stratégiai irányait (Vincze Mária).

A felsorolt témakörök egyben fejezetcímek is. Az alapos felmérés indokolt volt, mivel továbblépni, új fejlesztési stratégiát kidolgozni, az itt élő embereknek új fejlődési utat kínálni csak a jelen helyzet alapos ismeretében szabad. Nem lehet például figyelmen kívül hagyni azt, amit a népesség tekintetében a III. fejezet szerzője, Veres Valér megállapít: „megyénként eltérő arányban élnek a nemzetiségek a régióban, de mindegyik megyében abszolút többségben élnek a románok. A magyarság legnagyobb arányban 2002-ben Szatmár (35%), Bihar (26%), Szilágy (23%) és Kolozs (17%) megyében élt, Máramaros és Beszterce-Naszód megyékben arányuk nem éri el a 10 százalékot.” Azt is tekintetbe kell venni, hogy korszerkezetileg a régió kissé elöregedett: „Megfigyelhető, hogy a 60 éven felüliek aránya magasabb, mint az országos átlag, míg a 18 éven aluliak aránya kisebb, mint a többségnél.”

A régió fejlesztésének stratégiai irányai című fejezetből kiderül, hogy Romániában 2000 előtt nem léteztek regionális fejlesztési tervek, maga a régió fogalma is csak 1998-tól került a romániai köztudatba. „A régiók, így az Északnyugati régió első fejlesztési stratégiáját is a 2000–2002-es időszakra dolgozták ki európai uniós kívánságra, pontosabban: a stratégia összeállítása a támogatások elnyerésének feltételeként szerepelt. Ezt követte a 2002–2004-es, valamint a 2004–2006-os regionális fejlesztési dokumentumok kidolgozása; jelenleg a 2007–2013-as időszakra elkészült stratégiai fejlesztési terv nyilvános vitája zajlik.” Vincze Mária a kezdeti időszakra (2000–2002) és a 2007–2013-as periódusra kidolgozott fejlesztési stratégiákkal foglalkozik behatóbban. Az elsővel kapcsolatosan ezt a vezérgondolatot fogalmazza meg: „A jövőbeli fejlődés lehetséges irányainak feltételrendszerét a régió adottságai, erősségei és gyengeségei, valamint a külső tényezők becsült kedvező, illetve kedvezőtlen hatásai adják. Ennek alapján fogalmazták meg a három évre szóló stratégiai fejlesztési irányvonalakat, amelyek között kiemelt fontosságú volt a magánszektor fejlesztése, a humán erőforrás átképzése, a vidéki térségek fejlesztése és a nem jövedelmező iparágak átalakítása. Általános célként az életszínvonal emelését, a régió fenntartható gazdasági-társadalmi fejlődését tűzték ki.” A 2007-től életbe lépő stratégiai elképzelés azt a felismerést tükrözi, miszerint a prosperitás záloga a befektetési vonzóerő növelése. Ennek pedig fő feltétele: a) az európai közlekedési folyosókhoz való hozzáférés, b) az olcsó és jól hasznosítható termelési eszközök beszerezhetősége, c) a megfelelő munkaerő. Az elemzésből kitűnik, hogy a Bors–Brassó közötti műút megépítése egyik fontos külső feltétele a régió fejlődésének.

Sokatmondó tény – amely a tudományszervezés újabb kori lehetőségeiről is tanúskodik –, hogy a kötet huszonnyolc szerzője közül tizenkilencnek a neve után szerepel: PhD-hallgató, egyetemi gyakornok, egyetemi tanársegéd, egyetemi adjunktus. Jórészt a Babeş–Bolyai Tudományegyetemről kerülnek ki, de már a Partiumi Keresztény Egyetem is képviselteti magát.

*MTA Regionális Kutatások Központja–Dialóg Campus Kiadó, Pécs–Budapest, 2006.